Arany Sas Díj pályázati mű: Kása Tímea-Tamara - A kórházlelkész

Szerkesztő A, sze, 09/11/2013 - 00:13

 

 
   

  

        Felébredt. Még homályosan látott, testét nem érezte. Látása lassan kitisztult, és csak fehérséget látott. A távolban beszédfoszlányok hangzottak:
        -   Csoda, hogy egyáltalán életben van.
        Az Úrnál semmi sem lehetetlen doktor úr, higgye el, hamarosan felébred a kómából, csak hinnie kell! Jézus is hit által gyógyított. Ne vonja kétségbe Isten hatalmát.
        -    Én már annak is örülök, hogy legalább őt meg tudtuk menteni.
        Editben e szavak hallatán homályos képek sokasága peregtek le filmszerűen. Emlékezett. Emlékezett egy napra, a bátyjával utaztak este, és valami nagy fény haladt gyorsan feléjük… és a film megszakad, nincs tovább emlék.
        -   Ben…- sóhajtott fel gyengén, és kezével megmarkolta a lepedőt. A kórházlelkész észreveszi, és az orvossal együtt berohannak. – hol van Benjámin?
        Az orvos kérlelő tekintettel néz a lelkészre, aki tekintetéből megérti kérését.
        -   Jó helyen van-, mondja halkan, és a lány ágya szélére ülve felnyitja a Bibliát-, ott van, ahol már senki sem bánthatja, ahol már nem érez fájdalmat, ahol már nincs szüksége semmire.
        - Mi történt velünk? Hogy kerültem ide, és egyáltalán hol vagyok? – nézett zavarodottan körbe, és egy hirtelen mozdulattól egész testébe belenyilallt a fájdalom. –mikor láthatom Bent?
        -   Ön a Reménység kórházban van, kisasszony- mondta az orvos elgyötört hangon. Néhány pillanat szünetet tartott. Szavakat keresett, hogy el tudja mondani az alig tizennyolc éves árva lánynak, hogy egyetlen bátyja, aki egyben a gyámja is volt, halott.
        -    Négy nappal ezelőtt ön a bátyjával hazafelé tartott, amikor egy vontatós kamionnal frontálisan ütköztek. A nagykocsi vezetője kisebb zúzódásokkal megúszta, önt komoly sérülésekkel szállították kórházba. Rengeteg vért vesztett, megsérült a nyaka, enyhébb agyrázkódást szenvedett, és eltört a jobb karja.
        -   És mi van a bátyámmal? –kérdezte, habár megértette a lelkész szavait, de úgy érezte, hallania kell az orvostól is.
        -   Őt nem tudtuk megmentetni.
        Edit nem válaszolt semmit, csak becsukta szemét, és hagyta, hogy hosszú fekete szempilláin átszűrődjenek a keserűség könnycseppjei. Hallgatta, amint ágya mellől a lépések az ajtó felé haladnak, majd hallotta az ajtócsukódást, de nem mozdult. Szerette volna összeszedni gondolatait, próbálta feleleveníteni halott testvére arcát, és a jövőt próbálta tervezni.
        -   Istennek köszönhetjük, hogy most itt vagy gyermekem- szólalt meg egy hang mellette. A lelkész volt, ott maradt a lánnyal, úgy gondolta, támaszra lesz szüksége.
        -   Istennek? Mégis, mit köszönhetek én Istennek? –kérdezte Edit haragosan- Mindenem elvette. Megfosztott a szüleimtől tizenkét éves koromban, a bátyám nevelt, ő volt a gyámom, nekem ő jelentette a családot, és  most tőle is megfosztott. Hát ezt kellene neki köszönjem? Semmim sincs, mindent elvett. Hát köszönöm neked Uram, köszönöm. De mondd, az én életem miért nem vetted el? Mit ártottam én neked, hogy hagysz így szenvedni? Miért büntetsz? Hol volt Isten akkor, amikor a baleset történt, hol volt? Akkor hol volt a szerető Atya?
        -   Miért, miért, miért? Sok a kérdés, de nem keresed a választ, és ha nem keresed, nem is kapod meg. Tudom, hogy most összetörtél, de hidd el, Isten szeret, de hinned kell benne.
        -   Mi a szeretet? Mi a hit? És ki az az Isten?
        -   Mi a szeretet? A szeretet olyan, mint a víz, állandóan szomjazod, és nem elégülsz meg, csak akkor, ha szomjadat olthatod vele. Az élet egyik legfontosabb eleme. Ahogyan a test sem élhet sokáig víz hiányában, úgy a lélek is elpusztul szeretet nélkül. Mi a hit? A hit olyan, mint a szél. Nem látod, nem foghatod meg, de érzed, nem irányíthatod, de alkalmazkodhatsz hozzá. Lehet, hogy néha szélcsend van, de biztos lehetsz felőle, a szél majd újra feltámad. Ha magasra szállsz vele, könnyebb az út, ha alacsonyan maradsz, kövekbe botlik a lábad, hát ne félj a magasba ívelni a hit szelével. Kicsoda Isten?  Isten olyan, mint a levegő. Nem látod, de tudod, hogy van, még ha néha nem is érzed jelenlétét, tudod, hogy mindenhol körülölel, ha megfosztanak tőle, azzal az életedet veszik el.
        -   Kérem, menjen ki a szobámból, és hagyjon engem békén, Istennel együtt. – mondta Edit megkeseredett hangon.
        -   Tudom, hogy most magányra vágysz, de ha szükséged lesz rám, megtalálsz. – mondta a lelkész, és azzal becsukta maga mögött.

Félelmek és emlékek

Edit lassan gyógyult. Fizikai gyógyulását nagyban hátráltatta lelki betegsége. Már hetek óta volt a kórházban, de senkit nem engedett magához közel, csak feküdt naphosszat, nem beszélt senkivel, még a kertbe is oly ritkán ment ki. Nem akart élni. A lelkész valahányszor meglátogatta, ő pimaszul hátat fordított neki, de az ennek ellenére néha hangosan imádkozott érte, néha a Bibliából olvasott fel neki, vagy a fiáról mesélt, de az is megesett, hogy csak ült az ágy mellett, és ő is hallgatott. Egy alkalommal, mikor a János 3,16-ot olvasta, a lány megszólalt
        -   Ha valóban Isten olyan jó és tökéletes, és annyira szeret, mint ahogyan állítja, miért hagyja szenvedni az embereket?
        -   Szenvedés nélkül nem lenne szeretet
        -   Mondja ezt a szenvedőnek. És miért hagyta a saját fiát szenvedni, meghalni?
        -  Jézus eljövetelét Isten már Ádám és Éva korában megmondta, megvan írva az 1Mózes 3,15-ben „És ellenségeskedést szerzek közted és az asszony között, a te magod között, és az ő magja között, az neked fejedre tapos, te pedig sarkát mardosod.” Jézusról sok próféta beszélt, Mikeás megjövendölte születésének helyét, Jeremiás megjövendöli Jézus elárultatását harminc ezüstpénzért, Ézsaiás pedig, hogy „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik.”
        -   De akkor is kegyetlenség volt Istentől, hogy feláldozza a saját fiát.
        -   Gyere velem, mutatni szeretnék valamit. – Edit felvette köntösét, és elindult a lelkész után.
        A folyosó hosszú fehér falai között csak egy-két nővér sétálgatott. Edit nem tudta, hova mennek, csak türelmesen követte vezetőjét. Már-már nem is tudta, merre járnak, hiszen nem ismerte ki magát a kórház útvesztőiben. Egyszer megálltak egy hatalmas üvegablak előtt, a gyermekosztályon voltak.
        -   Látod azt a két inkubátort? –kérdezte a pap- Nem is olyan rég, két gyermek feküdt benne. Gyere, menjünk vissza, és elmesélem a történetüket. – nem várt válaszra, csak elindult.
Amikor visszaértek, Edit lefeküdt, mert gyengének érezte magát, a pap az ágya mellé tolta a széket, leült, a földre meresztette tekintetét, és mesélni kezdett.
        -    Abban a két inkubátorban nemrég két kisgyerek feküdt. Egymásért születtek. Az egyik a kisebbik fiam volt. De a történet nem itt kezdődik. Mikor megtudtuk, hogy a feleségem a második gyermekünket várja, nagyon örültünk. Amikor eljött az ideje, hogy a gyerek világra jöjjön, ide hoztam a feleségemet, már akkor is itt dolgoztam. Miután a feleségem megszült, kezébe vette a kisfiunkat, rámosolygott, visszaadta, majd csendesen kilehelte a lelkét. Alighogy közölték feleségem halálát, a gyerekorvos keresett fel, és közölte velem, hogy újszülött kisfiam nyitotta koponyával született. Az ilyen gyerekek rendszerint halva születnek, vagy ha mégis élnek, életük mindössze pár óra, éppenséggel egy-két nap. Előd, a fiam, hat hétig élt. Küzdött az életért, harcolt a halállal, az egész élete egy haláltusa volt. – Elhallgatott. Megfogta a lány kezét, miközben hagyta, hogy könnyei folyjanak. Nem szégyellte, hogy sír. Letörölte könnyeit, és halkan továbbfolytatta mondanivalóját. –igazságtalanságnak hittem, támadtam Istent, kétségbevontam hatalmát, néha még létezésében is kételkedtem. Fel akartam hagyni hivatásommal, istenkáromlóvá lettem, én az Isten igéjének hirdetője. Vigasztalóból vigasztalhatatlan lettem. Mikor Előd öt hetes volt, megtudtam, hogy egy kisgyereknek szívdonorra van szüksége. Mikor az orvos felkeresett, hogy közölje velem, hogy Előd megfelelő donor lenne, felháborodtam. Nem tudtam elfogadni, hogy egy ártatlan gyerek halálát várják, nem tudtam elhinni, hogy Isten elhagyott, nem tudtam megérteni, hogy miért hagy az Úr egy ártatlan gyereket szenvedni, miért adott neki életet, ha csak szenvedést ismerhet. Villámcsapásként hasított belém a felismerés. Ismét meg akartam találni az Urat, talán válaszokat kerestem, vagy csak valami kapaszkodót, hogy el tudjam fogadni a megmásíthatatlan tényeket, és ekkor választ kaptam. „És adok nekik egy szívet, és egy utat, hogy mindenkor engem féljenek, hogy jól legyen dolguk, nékik és az ő fiaiknak őutánuk.” Jeremiás 32,39. Megértettem, hogy azért született Előd, hogy a másik kisgyerek élhessen. A vallási etika ellenére aláírtam, hogy felajánlom a fiam szívét donorként. – Edit keze megrezzent- kegyetlenül hangzik ugye? Tudtam, Előd halálra van ítélve, és nélküle a másik kisgyerek is meghal. Isten feláldozta a fiát az egész világért, én nem vagyok isten, de mégis feláldoztam kisebbik fiam életét, még akkor is, ha csak egy életet menthettem meg vele. De ez már huszonnyolc éve történt.
        -   És mi van a kisgyerekkel?
        -   Jól van, most sikeres író- egy pillanatig hallgatott, majd folytatta- holnap jön meglátogatni, ha gondolod, bemutatom neked.
        -   Még mindig tartják a kapcsolatot?
        -   Igen, apjának tekint, és én is a fiamat látom benne
        -   Szeretném megismerni- mondta Edit, és az arcához emelte a lelkész kezét, ő megsimogatta, és elment.

Az író

        Kopogtak. Edit belemerült az olvasásba, nem vette észre, hogy a lelkész belép az ajtón.
        -   Látom, érdemes volt tegnap itt felejtenem a Bibliát. - Edit rémült arccal nézett fel, összecsukta könyvet.
        -   Csak választ kerestem, választ a szüleim tragédiájára, és most a bátyáméra.
        -   Meg fogod találni, ha nem is most, az idő majd mindenre megadja a választ. Na de nem ezért jöttem, van kedved megismerni az írót?
        -   Persze, már itt van?
        -   Igen, be is hívom, itt vár kinn a folyosón.
        -   A lelkész kiment, majd kisvártatva egy kislánnyal és egy harmincas években járó férfival tért vissza.
        -   Nagyapa, mondd, ő az a lány, akiről meséltél?
        -   Igen lelkem, de mutatkozz be szépen.
        -   Jaj igen. –Edithez fordult, megfogta halványrózsaszín szoknyájának két szélét és meghajlította térdeit. - A nevem Klaudia. Ezt neked hoztam. Apa mondta nekem ezt a mesét nekem sokszor, és leírtam neked, mert nagyapától tusom, hogy egyedül vagy, és senki nincs, ki meséljen neked.
        -   Bogárka, mit szólnál hozzá, ha most elmennél a nagyapával, és vennétek valamit? – a lelkész kézen fogta a kicsit, és kimentek. –elnézést, ha megbántotta, de tudja, a gyermeki őszinteség…
        -   Semmi baj, jól esett, rég nem éreztem ilyen önzetlen szeretetet senkitől, csak az édesapjától. Vagyis miket beszélek, a lelkész úrtól. Ne haragudjon, ha rosszat mondtam.
        -   Ugyan, semmi baj. Édesapámként tekintek rá, hiszen neki köszönhetem, hogy élek. Ő kért meg, hogy beszéljek önnel.
        -   Kérem, ne magázzon, Edit vagyok. - Nyújtotta kezét a fiatalembernek.
        -   Ákos. Örülök, hogy megismerhetem. Mondja, mikor hagyhatja el a kórházat?
        -   A héten már kiengednek. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni.
        -   Van kedve sétálni?
        -   Igen - mondta Edit lelkesen, felvette köntösét, és kiindultak.
        Amikor a gyerekosztály folyosójára értek, a lelkész és Klaudia már várták őket. A kislány kezében egy zacskó cukorka, apró csokoládé, és más hasonló, a kis betegek számára tiltott, bűnre csábító édességek voltak.
        -   Most mutatok neked valami hihetetlent. –megfogta a kezét, és behúzta egy kórterembe. A pap és a kislány követték.
        -   János bácsi, János bácsi! - kiáltották vidáman a kis betegek. –Tessék folytatni a tegnapi mesét.
        -   Mit szóltok hozzá, ha ma Ákos bácsi mesélne? Ő igazi író.
        Leültek a gyerekek közé, János bácsi, vagyis a lelkész végigsétált a gyerekek közt, egynek-egynek megsimogatta a fejét, másnak megcsípte az arcocskáját, majd ő is leült, két gyereket az ölébe ültetett, és várta, hogy Ákos kezdje a mesét. Ákos is az ölébe vett egy fiúcskát, és elkezdte a mesét. Ez alatt Klaudia végigkínálta a gyerekeket a tiltott gyümölccsel.
        -   Szeretnék nektek a házunkról mesélni. Én egy három szintes házban élek. A legalsó szinten egy undok bácsi lakik, csúnyán beszél, mindig azt keresi, hogy kinek, hogyan tud ártani. A középső szinten élek én, és itt éltek ti is, ez a föld. A legfelső szinten egy kedves öreg bácsi lakik, szereti a gyerekeket és a jó embereket. Mi mikor eléggé felnövünk ahhoz, hogy elköltözzünk a földről, választhatunk, hogy kihez szeretnénk költözni, a kedves öreg bácsihoz, vagy a gonosz és rossz bácsihoz. Ti kihez szeretnétek majd menni? – kérdezte és a gyerekek kórusban kiabálták, hogy a kedves bácsihoz szeretnének menni. – De ahhoz, hogy majd hozzá mehessetek, szófogadó gyerekeknek kell lennetek. Fogadjatok szót a nővéreknek, az orvosoknak, vegyétek be a gyógyszert, és főként ne áruljátok el, hogy csokit csempésztünk nektek.
        A szoba megtelt nevetéssel. Edit úgy érezte, tartozik valahová, méghozzá ide. Érezte a szeretetet a levegőben, a boldogságot látta a beteg gyerekek arcán.
        -   Gyerekek, - szólalt meg János bácsi- ő itt Edit. Mit szóltok, ha elvinnénk vásárolni? – Edit döbbenten nézett a papra, nem tudta elképzelni, hogy ha őt még ki is tudná csempészni a kórházból, hogyan akar kivinni feltűnés nélkül egy egész csapatnyi gyereket?
        -   Ne félj! - súgta oda Ákos, mikor meglátta a lány arcán az ijedséget. –ez csak egy játék. Kezdhetem én? –kérdezte a gyerekekhez fordulva, a gyerekek igenlően bólogattak. – Nos, akkor én szeretnék venni az Edit üzletében egy nagy ölelést, és egy puszival fizetek.
        Edit megértette a játékot, és boldogan nézte, amint a gyerekek önzetlenül, igazi tiszta szeretettel öleléseket, simogatásokat, puszikat vásárolnak egymástól.
        Az idő hamar elrepült. Az ügyeletes nővér megkérte a látogatókat, hogy fáradjanak ki, mert osztják az orvosságot. Edit visszaindult a szobájába. Estére Ákos, Klaudia és a lelkész ismét felkereste. Búcsúzni jöttek, Ákos és Klaudia hazautaznak. Edit nagyon boldog volt, megtanulta, hogy mi is az a szeretet. Ilyen szeretetet még soha életében nem érzett, mint most. Habár Ákos és Klaudia elmentek, János bácsi és a kis betegek ott maradtak. A Klaudiától kapott levélben az a történet szerepelt, amit Ákos mesélt a gyerekeknek. Örök emlék marad.
        Néhány nap múlva kopogtak a lelkész ajtaján. Válasz nem jött, ezért Edit benyitott. János bácsi az ajtócsikorgásra felébredt.
         -   Bocsánat, nem tudtam, hogy alszik.
        -   Hát igen, én is szoktam aludni. Habár az én munkám mellett, ha egyáltalán nem aludnék, akkor sem lenne elég időm, hogy a betegekkel legyek. Sok a beteg, sokan várnak vigasztalásra, sokan várják, hogy reményt nyújtsak nekik. De gyerek beljebb.
        -   Csak búcsúzni jöttem. Hazaengedtek.
        -   És hol van az a haza? – kérdezte a pap érdeklődően.
        -   Édesanyám nővérénél.
        -   És hogyan tovább? Mihez kezdesz?
        -   Még nem tudom, azt majd az Isten eldönti. De még sokszor jövök majd látogatóba.
        -   Várni fogunk. –mondta a pap könnyekbe lábadt szemekkel- Várni fogunk, gyermekem!
        Edit kezet csókolt, úgy érezte, így tudja legjobban kifejezni háláját, aztán megölelte, és elment. Az ajtó becsukódott, és János bácsi még percekig nézett utána, majd ágya mellé térdelt, imára kulcsolta kezeit, és imádkozni kezdett.

„Mert nékem az élet Krisztus,
és a meghalás nyereség”

(Filippi 1,27)

         Kopogtak a kórházlelkész ajtaján. A lelkész ágya mellett térdelt, és imádkozott.
        -   Tessék, szabad, - szólt ki. Az ajtó lassan nyílt ki, János bácsi lépett be remegő kézzel, botjára támaszkodva. Edit azonnal felállt ágya mellől, és az egykori kórházlelkész segítségére igyekezett. –Tessék leülni.
        János bácsi végignézett Editen, nehezen beszélt, megfáradt teste erőtlenül hanyatlott le a székre.
       -   Edit, tizenkét éve ismerlek. Habár rengeteg emberrel találkoztam, a betegek közül te és Ákos nőttetek a legjobban a szívemhez. Bennetek látom a munkám gyümölcsét. Most, hogy beteg vagyok, átvetted a helyemet, gondozod a betegeket, vigasztalod a gyászolókat, reményt adsz azoknak, akiknek nincs már reményük. Edit – fojtogató köhögés kapta el, percekig küzdött vele, majd mikor alábbhagyott folytatta- Edit, nagyon beteg vagyok. Haldoklom. Ákost már értesítettem. Úton van, de lehet, nem ér ide időben.
        Edit sírni kezdett, megfogta János bácsi kezét, és az arcához szorította.
        -   Rosszul vagyok, le kell feküdnöm. – az ágyhoz segítette – Ott az asztalon… ott van két mappa. Az a tietek. Ha Ákos nem ér ide időben, add át neki az övét. A tied a Szeretet hatalma című, az övé az Adok nekik egy szívet. Az életetekről szól. Búcsúzni jöttem Edit. Kérlek, ne sírjatok. Nem szabad. Jó helyre megyek. Megyek, megkeresem a bátyádat, a feleségemet, Elődöt és a szüleidet.
        Edit nem tudott válaszolni, csak lehajtott  fejjel sírt.
        -   Ne sírj. Nehéz lesz a munkátok, míg tart majd a gyász a szívetekben. De legyen ez a vezérigétek „ Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is: de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak, járnak és nem fáradnak el” Ézsaiás 40,29-31. Most pedig engedjetek el. Ne bánkódjatok énmiattam, hiszen nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Szeretlek benneteket.
        Még néhány pillanatig nézte Editet, kezét az ajkához emelte, és megcsókolta, behunyta szemét, és nemsokára élettelen kezéből kiejtette a lány kezét.
        Edit zokogott, de tudta, amit az egykori kórházlelkésztől kapott, azt senki el nem veheti tőle.
        Ettől a naptól fogva Edit életét csakis Isten szolgálatára áldozta. Betegeket, gyászolókat vigasztalt, sírókkal együtt sírt, reményteleneknek reményt adott. Eszközzé lett Isten kezében, és bármit is tett, mindent a János bácsi iránti hála és szeretet mozgatott.

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap