Arany Sas Díj pályázati mű: Kása Tímea-Tamara - Sakkjátszma a halállal

Szerkesztő A, cs, 10/25/2012 - 00:04

 

 

 

 

       Sokan a halált fekete csuhában, arctalanul, vörösen izzó szemekkel, kaszával képzelik el, de ez így nem igaz. Hogy honnan tudom? Láttam, beszéltem vele, játszottam vele. Igen, felkeresett.
       Egy nap íróasztalomnál ültem, írtam. A kályhában a tűz mintha megfagyott volna egy pillanatra, soha nem felejtem el azt a gyönyörű élményt amint a láng jéggé dermedt, majd újra vörösen lobogni kezdett…
       -  Te félsz tőlem? – kérdezte egy hang mellettem.
       Ott állt egy lépésre tőlem. Nem volt sem csuhája, sem kaszája. Viszont arca volt, nem is akármilyen… szőke haja a félhomályban a barna árnyalatait ölelte magába. Éjkék szeme oly csábítóan festett hosszú, dús pillái alatt. Ajka vörösen izzott, s csókra csábította az egyszerű lelket. Fehér ingének felső két gombja kigombolva, kezei, mint az angyaloké, izmos karja ölelésre hívogat.
       -  Talán félnem kellene? –néztem rá, miközben úgy éreztem, belefulladok tekintete kékségébe
       -  Talán nem tudod ki vagyok?
       -  Tudnom kellene? –kérdeztem kicsit szemtelenül, de aztán meg is bántam hírtelen válaszom.
       -  Oly gyakran játszol velem. –ránézett az íróasztalon heverő írásaimra, és azok szétrepültek, mint őszi levelek, ha elfújja a szél, majd elfordult és kinézett az ablakon, nézte a kivilágított várost.  –Vagy talán nem játszol erőszeretettel a halál gondolatával műveidben?
       Nem szóltam, csak elkezdtem összeszedni a szétszóródott papírokat.
       - Meguntam, hogy játszol velem, hogy műveidben te irányítod cselekedeteimet. Most én játszom el veled. –Megfordult, s a következő pillanatban egy apró sziklás szigeten találtam magam… a halállal, egy sakktáblával és egy homokóra társaságában. –Remélem, tudsz sakkozni. Itt most nem te diktálod a szabályokat, itt én mondom meg, mikor mit teszel.
       Elfogott a félelem. Nem tudom eldönteni még most sem, hogy attól a ténytől remegtem, hogy szemtől-szembe állok a halállal, vagy az a gondolat rémített meg, hogy beleszerethetek. Félelmemnek bármi volt is az oka, elviselhetetlen gyötrelmet kellett szívemben.
       - A szabályok egyszerűek…- mondta miközben ismét hátat fordított nekem, és a homokórához sétált. - Te lépsz, én is lépek. A cél, hogy megvédd a királyod. Ha vesztesz, az enyém vagy, nem öllek meg, csak én irányítom műveid cselekményét, ha nyersz, szabad vagy egész addig, míg nem jön el a te időd.
       - És az mikor lesz?
       Nem felelt, csak rám nézett a válla fölött. Tekintetéből megértettem, hogy ezt nem tudhatom.
       - Ez itt a homokórád. Egy óra gondolkodási idő áll a rendelkezésedre. Ha lejár az időd, vesztesz.
       A semmiből egy üveg bort vett elő. Kibontotta, majd töltött két pohárral. Az asztalhoz kísért, majd hellyel kínált.
       - Hölgyem. Helyezze magát kényelembe. – Leült velem szembe, belekortyolt a borba – Öné az első lépés.
       - Megtisztel. –Remegő kézzel fogtam meg a sakkfigurát, és határozatlanul tettem meg az első lépést.  A homokóra elindult. A halál bájos mosollyal az arcán ült, a bort kortyolta, néha-néha felnevetett.
       - Félsz tőlem?
       - Mindeddig nem féltem, biztonságban éreztem magam a saját kis világomban, nyugodtnak és csendesnek képzeltem el a halált. De most, hogy itt ülsz velem szemben, be kell vallanom, félek.
       - És miért félsz?
       - Azt nem mondhatom el. Bár az életem a kezedben van, a gondolataimat megtartanám magamnak .
       Láttam, amint kíváncsian fürkészi tekintetem, talán meg akarta ismerni gondolataimat. Vagy talán ismert őket? Lehet, hogy ismerte szívem titkos félelmét, látta, hogy attól félek, hogy megszeretem?
       - Ugye tudod, hogy bármelyik pillanatban elvehetném az életed?
       - Nem ismerem a világodat, sem a játékszabályaidat. Nem tudom téged milyen hatalom ural, kinek vagy alárendelve.
       - Mondd, hiszel Istenben?
       - Semmi okom nincs arra, hogy kételkedjem a létezésében.
       - Miért hiszel benne, hiszen még senki nem látta.
       - Ahogyan téged sem.
       - De rólam tudják, hogy vagyok.
       - Igen, mert mindenki előtt nyilvános a jelenléted. Úgy gondolják, hogy az élet nem más, mint egy tánc veled, amit nem tudhatnak mikor ér véget. Te vagy a vég, a lezárása egy fejezetnek. De Isten jelenléte is nyilvánvaló, ha az ember keresi megtalálja saját életében Isten munkáját.
       Ekkor jeges pillantást vetett a homokórára. Összerezzentem, már lejárt volna az időm? Félénken én is odatekintettem. Az órában a homokszemek lassabban peregtek, mintha lelassult volna az idő. Kérdő tekintettel néztem szemébe.
       - Kellemesnek találom a társaságod- felelte, miközben a sakktáblára pillantott és lépett. – ura vagyok az időnek, legalábbis a kiszabott időnek. Most lassabban telnek a percek, így több időt tölthetek veled.
       Elfogott a kíváncsiság, mire gondolhat? Miért keresett fel? Miért hozott ide? Miért nem vette el rögtön az életem?
       - Miért félnek az emberek tőlem? –kérdezte.
       - Mert nem ismernek, mert nem tudják, mit hozol magaddal, nem tudják milyen vagy, és mi lesz utánad.
       - Azt mondod, hiszel Istenben? Akkor biztosan hiszel a halál utáni életben is?! – nem feleltem, csak egy erőteljes pislantással helyeseltem feltételezését. – akkor kérdem én, nem állhat-e a halál Isten szolgálatában?
       Erre nem tudtam válaszolni. Elgondolkodtatott a kérdés. Már nem figyeltem a játékra, minden pillanatban őt néztem. A rejtélyes látomást, az elbűvölő lélekvadászt. Az idő telt, a sakkbábuk szaporán lépdeltek.
       - Sakk! Már csak egy lépésed van.
       Rémülten néztem a táblára. Észre sem vettem, hogy vesztésre állok. Minden gondolatom körülötte forgott. Már nem volt kiút, egy lépés választott el a végtől. Remegő kézzel nyúltam a figura után, hogy lépjek- már úgyis mindennek vége. Mielőtt megfoghattam volna az utolsó babút, hideg keze megfogta az enyémet és késleltette a lépést.
       - Nem ez az utolsó lépésed. Van még egy választásod. Maradj itt velem. Soha nem ismered meg a halál érzését. –felállt és elindult, egy zongorához ült, ami addig nem volt ott, játszani kezdett. – örök életed lehet, nem lesz többé kínod, fájdalmad. Örökké velem lehetnél. Gondolkozz el rajta.
       A homokórára néztem. Az utolsó homokszemek peregtek.
       - Már nincs időm gondolkodni. Te nyertél.
       Dühös tekintettel nézett a homokórára, az pedig összetört.
       - Már nem sürget az idő, válassz.
       Sose hittem volna, hogy eljön az a perc, amikor nem tudok választani élet és halál között. Szerettem az életet miden gondjával-bajával együtt, és soha nem adtam volna semmiért. De most mérlegelek. Élet, amit majd halál zár le, vagy örök élet a halállal?
       - Nem tehetem meg, bármennyire is szeretném! – fakadt ki belőlem könnyeimmel együtt, és megtettem az utolsó lépést.
       Ő felállt a zongorától, odalépett hozzám, megfogta két kezemet, a mellére szorította.
       - Érzed ezt a csendet odabenn? Ha most másként választasz, talán most szívdobogást éreznél. – valamit a kezembe adott. – ahogyan a tél után eljön a tavasz, úgy követi a halált az élet. Majd egyszer megérted. Most menned kell.
       Könnyes szemmel riadtam föl az íróasztalról. –Csak rosszat álmodtam- gondoltam, s felálltam, hogy a hálószobába menjek, amikor egy gyűrű esett ki a kezemből. Egy egyszerű karikagyűrű. Nem arany volt, nem is ezüst. Valami más fém lehetett, hó fehér volt, és ez volt bele égetve: „ahogyan a tél után eljön a tavasz, úgy követi a halált az élet.”
       Felsóhajtottam, visszaültem íróasztalomhoz, és írni kezdtem…
       „Sakkjátszma a halállal…”

 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap