Arany Sas Díj pályázati mű: Kelemen Balázs - Bezerédi dicsérete, avagy egy nemes ifjú levele édes szülőjéhez

Szerkesztő A, sze, 10/03/2012 - 00:06

 

   

 

 

Nemes, és nemzetes Ostffy Kálmánnénak, fia Ostffy János, Bezerédi Imre brigadéros dandárjából, valahol a Rába partján 1707 /a hónap elmosódott./

Szerelmetes édesanyám!

Remélem, jó egészségbe találja kegyelmedet levelem. Én tőlem legyen nyugodt, egészséges vagyok, mint a makk. Pinty Istóknak dupla porciót adassék ételből - italból drága édesanyám, mert megérdemli, ha ezzel a levelemmel szerencsésen hazaér. Szegényt lövés érte egy múltkori csatában, és mind a barbél, mind én úgy véljük, hogy otthon mátkája ölében tán jobban kikúrálódik nyavalyájából. Tudom, rég adtam kegyelmednek magamról hírt, de a tábor úgy mozog, serénykedik, hogy percnyi nyugalma sincs a szegény katonának. Ezt nem panaszképp mondom, drága asszonyanyám, hanem, örömtelten, mert így alkalma vagyon a vitézembernek serénykedni a haza dolgában, édes szabadságunk oltalmában. Ebben, Bezerédi uram, illő példával jár előttünk. Hej, édesanyám, az micsoda ember! Vitéz katona, különb még ama Achilleusnál is, akiről nem kevés történetet mesélt nékünk a rektor úr, a kollégiumban. Merem írni, szerelmetes édesanyám, Rákóczi urunknak nincs különb vitéze, tán csak Balogh uram pendül, véle egy húron. Engem különösen szívlel, mert hiszi, nem hiszi édesanyám, bíz megmentettem életét, és becsületét. Tudom, amit most itt leírok édesanyámnak, az félelmet kelt majd szívében, és aggodalmat irántam, de remélem büszkeséggel is eltölti. Ha alkalomkor leendő ipam Szelestey uram betérne hozzánk, mondja el néki, hogy nem egy tedd ide, tedd oda legény lesz lányának leendő hites ura. Tündér Ilonámnak, szép Piroskámnak is üzenem, hogy tartson meg jól szívében, mert én őt nagyon szeretem, s reá gondolok minden éjjel a tábortűz mellett.

De szavam ne feledjem, éppen csak kitelt a tél, de a labanc már is belekezdett hadivállalataiba. Mi, a Rába partján portyáztunk. Szemmel tartottuk a külvilágtól elzárt Sárvárt, s a benne tanyázó Stahremberg Miksa tábornokot. Már hírlett, hogy Budáról Bussy – Rabutin is kióvakodott, nem kevesebb szándékkal, mint azzal, hogy segedelmet hozzon, az általunk szorongatott generálisnak. Hosszú útjára illő kíséretet is kapott őkegyelme! Béri Balogh Ádám ezereskapitány uram tépte, cibálta, seregét, de hadinépe sok hiányossága végett, útját állni nem bírta. Ám így is meggyötörve, kivérezve érte el Rabutin Kiscellt, ahol remélve várta, hogy Stahremberg végre oltalma alá veszi. Ez a Stahremberg sajnos nem olyan ember volt, aki megijed saját árnyékától. Mihelyst spionjai révén megneszelte Rabutin közelségét, egy óvatlan éjszakán, nagy vehemenciával rúgatta vasasait a Rábának, s ha ázottan, és némi veszteséggel is, de áttört a vonalainkon, majd hamarosan egyesült is a málhákkal rakott Rabutin – Bussy kompániákkal. Bezerédi uramat a labancok e sikere nagyon felbosszantotta. Azonnal futárt küldött a közelben táborozó Balogh uramhoz, hogy tanácsba hívja. Ezt jól tudom, mert én voltam a futár. Neked bevallhatom édesanyám, bíz, féltem attól, hogy beléfutok egy császári őrjáratba, de hála a magasságos Istenünknek, minden baj nélkül jutottam oda, majd vissza. Bezerédi, ez az alacsony, fekete, kis mokány kuruc vezér nem szereti, ha felülkerekednek rajta. Ha veszített, vagy túljártak az eszin, addig nyugtalankodott, lesett, várt, míg bosszút nem állhatott. Balogh ezereskapitány szívesen eleget tett a hívásnak, mert maga is röstelkedett, hogy félszemű Bottyán apánk parancsolatját nem bírják teljesíteni, akinek már régóta fájt a foga Sárvárra, hogy végre a Rábát saját, és ezzel a kurucok vigyázása alá vonja, így nehezítve a labancok betöréseit édes hazánkba, de megkönnyítve mi hadjárásunkat a gazdag tartományokba. Ezért, - mivel ostromszerei, s kellő számú embere nem lévén, a sasfészek megvívására, - vonatott a város köré portyázó lovasokból álló gyűrűt, hogy éheztetéssel tán engedelmességre bírhatja az ott tanyázó labancokat. Ám, ha most Rabutinnak sikerül bejutni a várba nem csekély poggyászával Stahremberg védnöksége alatt, akkor végre megtölthetik hasukat az odabent szűkölködők is. Teli gyomorral pedig vidámabban és bizakodóbban szemlélhetik a jövőt, nékünk meg csak fügét mutatnának, de a várat át nem adnák. Ezért határozta el a két nagyhírű vezír, édesanyám, azt a vakmerőséget, hogy alig ezerkétszáz lovassal Sárvár előtt rácsapnak a túlerőben lévő labanc hadra. Hogy mit várt ettől a támadástól Bezerédi, vagy Balogh? Én egyszerű hadnagy azt nem tudhatom. Tán abban reménykedtek, hogy sikerül szétszóratni őket egy váratlan támadással, és így megkaparinthatók lesznek málháik. Bussy hada amúgy is elcsigázott volt Balogh uram darázscsípéseitől. Stahremberg csapatja sem lehetett jobb bőrben, röviddel a tél után a sok nélkülözéstől. Így elgondolkodva, nem is volt oly nagy ostobaság ez a terv. Mert ha ijedelmükben mindenüket hátra hagyva mentik irhájukat, akkor Stahremberg még több éhes szájat fog nyerni, de mást nemigen.

Büszke lehetsz rám kedves édesanyám, hisz a brigadéros méltónak tartott arra, hogy ebben a veszélyes vállalkozásban részt vegyek. Csak a legkülönb vitézeit válogatta össze a célra, kik már tetteikkel bizonyították rátermettségüket. A többiek, Réthey és Kisfaludy vezérlete alatt tovább őrizték a gázlókat. Mi pedig a sitkei erdőkbe vonultunk, hogy a Cell felől érkező labancokat onnan lephessük meg. Pár svadrony, számos kompánia ellen! Ez méltó a magyarhoz, drága édesanyám! Nem nézni a túlerőt, szembenézni, halállal, szeme közé nevetni, ez ám a virtus. De Bezerédi uram mindig is ilyen ember volt. Fittyet hányt bajra, gondra, nem tért ki még az ördög elől sem, azt is képen legyintené, ha az útjába állna.

Emlékszem, így tett Körmend alatt is, hol párbajt vívott, ami aztán szárnyra kapta amúgy is hírhedt nevét. Ott lebzseltünk, a vár körül, megszorítva a bent csücsülő krobótokat Évődtünk vélük, próbáltuk kicsalni őket a várból, azok viszont közelebb igyekeztek csábítani minket. Szó, szót követett, mikor egyik reggel, egy lovas had dübörgött át a várhídon, és a mezőn felsorakozott. Egy magas, behemót óriás vált ki a sorból, döngetve mellét. Magát Orisch Antalnak nevezte, aki ezredesként szolgálja őfelségét, és párbajra hívja e szent percben, Bezerédi uramat. Elmondta mindenféle rablóvezérnek vitéz vezérünket, aki csak a védtelen fehérnépet bírja le erővel, de ha méltó ellenfél áll elébe, lova farába dugja fejét, hogy meg ne találják. A krobót lovasok jókat kacagtak Orisch csúfolódásán. De Bezerédi sem volt rest. Hamar előrúgatott apró szürkéjén, s csak annyit szólt hozzá hetykén, jó hangosan, hogy mindenki hallja:

- Hát itten vagyok Orisch ezredes, Bezerédi Imre brigadéros, Rákóczi fejedelem híve. Akkor hát, lássuk a medvét, ne csak a száját jártassa!

            Mi kissé aggódtunk, édesanyám, mert képzelje, ez az Orisch akkora volt, mint egy Góliát, míg vezérünk nem éppen daliás termetéről volt híres. Szinte gyereknek tűnt, a behemót ezredes mellett. Nevették is a krobót vitézek, de még Orisch is mosolygott a bajsza alatt. Először egymásra puskáztak, de mindkettő ügyesen járatta a lovát, így kárt nem tudtak egymásba tenni. Hát akkor döntsön a kard közöttük. Hevesen csaptak össze, szinte szikrázott a két penge, mikor összeért. Viaskodtak egy darabig, míg nem Orisch akkorát vágott Bezerédi szablyájára, hogy az menten eltörött. Eztán derékon kapta szabad kezével brigadéros urunkat, hogy átemelve lovára, fogságra hurcolja őt. De elszámította magát. Bezerédi még a kezében szorongatott kardja csonkjával úgy fültövön vágta az ezredest, hogy az menten leszédült lováról, de magával rántotta a mi jó brigadérosunkat is. Mindkét oldalon feszülten vártuk, mi fog történni. A mi vitéz vezérünk tért hamarább észhez. Felugrott, bár kissé szédelgett, de hamar cselekedett. Kicsavarta Orisch markából hatalmas pallosát, aztán, huss, egy csapással levágta a pökhendi krobót fejét, majd föltűzte azt, a pallos hegyére, és lovára kapva, üdvrivalgásunk közepette tért vissza közénk. Hát ilyen ember ez a Bezerédi, édesanyám!

Ezért nem rettegtünk az elkövetkező óráktól sem. Gyerekcsínynek tűnt az egész. Stahremberg elöl járó vasas lovasságát elengedtük magunk előtt, de mikor Rabutin – Bussy fáradt, semmire nem ügyelő katonái feltűntek csábító málháikkal és szekereikkel, nagy puskadurrogás közepette, ajkunkon Rákóczi nevével rontottunk rájuk. Élünkön természetesen Bezerédi suhant szürke lován.

Először szépen alakult minden. A labancok tátott szájjal bámultak ránk, mint ama borjú az új kapura. Mink meg, mint veszett farkasok kaptunk torkukhoz. Némelyik már iszkolt is előlünk, de voltak akik, felocsúdván első ijedelmükből bátran szembe szálltak velünk. A gyenge, márciusi nap bágyadtan tekintett ránk, de mi izzadtunk alatta, mint ha tüzes delelőjén állt volna nyáron. De akkor lett igazán csak melegünk, mikor egy jól szervezett vasas ezred tört ránk. Staharemberg meghallva a csatazajt hátul, azonnal visszafordult, és lovasaival rögtön hegyibénk jött. Fáradtak voltunk már, és a túlerő hamar feltörte az eddig zárt sorainkat, akár a pele a kemény diót. Engem is elsodortak, mint az őszi szél, a hulló falevelet. Szép pejkó lovamról tehetetlen zsákként bukfenceztem le, de hamar talpra ugrottam, bár a vállam ugyancsak sajgott az eséstől. Higgye el édesanyám, mást nem tehettem, igyekeztem biztonságos helyre inalni, hogy kifújhassam magam. Éreztem homlokomról, szivárog a vér, csurog végig az orcámon, de nem törődtem vele. Az erdőn loholtam át menedéket keresve. Már többen is vélem futottak. Köztük volt mindig jó szolgám, a derék Pinty Istók is.

- Be a faluba, be a faluba!- hörögtem elfúlva, mikor Sitke templom tornya szemünkbe ötlött, miután kijutottunk a fák sűrűjéből, nyomunkban, mint a szagot fogott vérebek, a labancok. Szerencsére, a szittyós rét, mi a falut körbevette, megakasztotta a nehéz német lovasokat az üldözésben, s bár cuppogott csizmánk nékünk is, elértük az első viskókat. Azt hittük itt majd meglapulhatunk, míg a gazok felhagynak üldözésünkkel, és inkább poggyászaikkal törődnek, hogy azok épségbe jussanak be az éhező Sárvárra.

            De nem! Már a faluban is számos labanc keringett, kurucra vadászva. Sehogy sem fért a fejemben, hogy miért kergetnek még mindég egy csapat szétugrott magyar vitézt, időt, erőt pazarolva rá. Az ő soraik is felszakadtak, az apró patics házak közt, így visszájára is fordulhat eddigi sikerük. Balogh ezereskapitány is megérkezhet végre segedelmünkre, de hogy ő merre kószált, azt nem tudtuk. Elkeseredetten kerestünk egérutat. Kéntelenek voltunk megállni, hogy eldöntsük, merre tovább. Egy viskó falának lapultunk, onnan ügyeltünk minden mozdulatra, hangra. Akkor hallottuk meg a segélykiáltást. A közelből hallatszott.

- Segítsetek fiaim! Segítsetek! Én vagyok az! Bezerédi!

            Elképedve, tekintettünk a hang irányába. Egy feldúlt kertben melynek már kerítését is kidöntötték, tényleg brigadéros urunk fickándozott nem egy labanc marka között, de szabadulni nem bírt tőlük. Már értettem, miért nem hagyták abba üldözésünket. A gazoknak Bezerédire fájt a foguk, és most sikerült e helyen megszorítaniuk. Mekkora dicsőségükre válna nékik, ha brigadérosunkat ki számtalanszor tört borsot orruk alá, rabláncon hurcolhatnák egészen Bécsig, ahol, mint egy vásári majmot mutogatnák az ottani csőcselék nagy derültségére, de a mi szégyenünkre. Ez az irtóztató gondolat nagyon felbosszantott drága édesanyám! Annál is inkább. mert már így is megcsúfolták vezérünket. A kapzsi latrok, hamar kivetkőztették Bezerédit aranyos mentéjéből. Fejéről lecsapták bokrétás kalpagját, és, - ó irgalom ne hagyj el, -, csizmáját is lerángatták lábáról.

- Csülökre legények! – rikkantottam, s nyomban ugrottunk is Bezerédi segítségére. Úgy vágtunk közibük, mint a héja a galambraj közé. Én kettőt hamar levágtam kardommal, míg egyik társam beléjük lőtt, de addig Pinty is a kezében szorongatott hegyes végű zászlórúddal hasba szúrta, valamelyik pokolravalót. Az így kiszabadított Bezerédi hálásan tekintett ránk:

- Köszönöm édes fiaim, soha nem felejtem el néktek mit tettetek értem! De most hamar, keressük meg Balogh uramat, akivel tán megfordítható a szerencsénk kereke! – azzal, mint egy lelenc, csak úgy mezítlábasan futott neki a vakvilágnak. Mink meg követtük, hogy nehogy ismét a labancok karmai közé fusson. De végre, majdnem későn Balogh ezereskapitány is megjelent vitézeivel, és kirántott bennünk szorult kapcáinkból. Többünk alá újra lovat adtak, s így együttes erővel hajszoltuk a labancokat, akik immár tetemes veszteséggel menekültek a Rábán át Sárvárra. Rengeteg poggyászuk jutott kezünkre, és többüket küldtük a másvilágra, megbosszulva Bezerédi uram megcsúfolását. Estére Balogh uram védőszárnyai alatt pihentük ki fáradalmainkat. Roppant büszkék voltunk, mert mások előtt Bezerédi megjutalmazott bennünk. Ültünk a tűznél, és hajnalig vigadtunk.

Drága édesanyám, most ennyire tellett tőlem, remélem, megbocsájt! Télre tán hazatérhetek. Bízom benne, addigra kikergetjük végre ezt a rusnya labancot szép hazánkból, hogy utána megpihenhessek kegyelmed ölébe, míg drága Piroskámmal is végre megülhetném lakodalmam. Addig vigyázzon magára drága édesanyám, és énértem ne aggódjék! Vigyáz rám a szerelmetes Isten, meg jó parancsnokom, Bezerédi Imre brigadéros!

 

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap