Arany Sas Díj pályázati mű: Kelemen Balázs - A krónikás

Szerkesztő A, szo, 09/22/2012 - 00:06

 

 
   

  

Hogy kit ért tisztesség? A vendéget, vagy a vendéglátót? Kár volt ezen tűnődni. Mindkettő méltónak, vagy méltóbbnak tekintette magát a másikhoz mérve. Az tény, hogy a németek császára, Rőtszakállú Frigyes kért engedélyt Béla királytól, hogy útban a Szentföld felé, békében átvonulhasson keresztes seregével a magyarok földjén. Béla, mint jó keresztény uralkodó, nem tagadta meg a kérést, de jól emlékezett arra, poros krónikák nyomán, hogy majd száz esztendővel ezelőtt, a rosszemlékű, púpos Kálmán királynak, ugyancsak meggyűlt a baja az országon átkelő keresztesekkel. Másrészt, a honszerző Árpád utódai gyanakodva tekintettek egy jórészt, olyan lovagokból álló hadseregre, akiknek elődei nem egyszer törtek erre a földre, feldúlva annak békéjét. Béla óvatos volt. A keresztes sereg, csak egy kijelölt útvonalon haladhatott célja felé, arról letérnie nem szabadott, miközben a király vitézei, tisztes távolságból, de szorosan közrefogva kisérték őket útjukon. De Béla úr azt sem feledte, hogy mily becses, nagyhírű személy lovagol e had élén. Mindent megtett azért, hogy a császár és kísérete jól érezze magát, semmiben hiányt ne szenvedjen. Sikeres vadászatokat rendezett számukra, utána dúsan terített asztalok mellé hívta őket. A lakomák alatt csepűrágók, kobzosok szórakoztatták a nagyhatalmú urakat. A jó fűszeres magyar bor feledtette a múlt árnyait, s a két nép fiai békében múlatták egymással idejüket. Frigyes császár a pazar vendéglátást azzal hálálta meg, hogy seregében szigorú rendet tartott, s a magyarok ellen elkövetett mindenfajta vétséget szigorúan megtorolt.
            De nem csak nagyhangú, és nagytorkú lovagok kísérték hosszú útjára a császárt, hanem papok, tudós férfiak is, kiket nemcsak a vadászatok, majd azokat követő evés – ivás érdekelt, hanem az ész, és a lélek dolgai is. Ezeket az urakat Béla úr Párizst, Oxfordot megjárt egyházfői, hatalmas tudásukkal ugyancsak meglepték. Elmés viták folytak hitről, történelemről, és mindarról, amit a hét, szabad művészet magában foglalt.
            Turda, latin nevén Péter, a király jegyzője, szintén ura mellett buzgólkodott, hogy királya vendégei minél emlékezetesebb, napokat töltsenek itt. Frigyes tanultabb kísérői hamar felfigyeltek erre az alacsony, de vaskos testű, kerek fejű magyar papra, aki nem csak a latin nyelvet bírta, hanem beszélt németül, franciául egyaránt. Különösen Friedrich von Hausen, a császár egyik kedves embere szerette a társaságát, mert a jeles úr hamar megtudta, hogy a király jegyzője, nemcsak a politikában, vagy Hérodotosz, netán Tacitus munkáiban jártas, de Párizsban töltött diákkorából megismert nem egy olyan éneket, melyek ugyan még nem gyökeresedtek meg Pannónia földjén, de Európában egyre nagyobb kedvvel énekeltek. Maga, Hausen báró is számos hasonló dalt írt már kedvtelésből, a császári udvar örömére. Minap is előadta egyik szerzeményét egy pacsirta hangú dalnok Béla úr felesége, Margit királyné tiszteletére, aki örömmel vette azt, és selyem keszkenőjével ajándékozta meg a szerzőt, míg az előadót pár arannyal.
A császár barátját, és a király jegyzőjét a reggeli nap sugara, nem egyszer találta együtt bóklászni, a Duna partján. Sokat beszélgettek, a világ folyásáról: a császár tervezett keresztes háborújáról, Bizáncról, Magyarországról, no és persze a zenéről, költészetről. Hausen az egyik lakomán felhangzott magyar dalról faggatta éppen Péter mestert, aki készségesen válaszolt is:
- Béla úr dicsőséges őseiről énekelt a regős. Távoli pusztákon esett kalandjainkról, midőn még nem ismertük az igét, és pogány módon éltünk. A messzi keleti vándorlásokról, aztán bejövetelünket ebbe az országba!
- Nos, akkor mondja el nékem kedves Péter atya, mit rejtettek a számomra érthetetlen szavak, mert felettébb érdekelne a magyarok históriája.
- Ez egy csacska dal volt csupán, mit az egyszerű közrendűek képzelete szült, Hausen uram! Az igazságot vajmi kevéssé fedi. Csak arra való az ilyen dalocska, hogy álomba ringassa az embert, dús vacsora után, mint gyermekét az anyja!
- Lehet, hogy így van. Nálunk is pengetik a lantot, és száll a nép ajkán a dal Siegfriedről, elveszett kincsekről, a múlt királyairól. De vannak krónikáink is, mit tudós elmék írtak. Abban le vagyon írva népünk igaz históriája. Jó sör mellett hallgatjuk a regéket, szép meséket, de ha az igazat akarjuk, akkor corvey Widukindet, vagy Merseburgi Thiethmárt lapozzuk fel!
- Ismerem e neveket, és könyveiket – bólintott Péter –, némely oldalon megemlékeznek rólunk, magyarokról is!
- Való igaz, de nem oly mértékben, mint kellene – udvariaskodott Hausen – Én kedves jó mester uram, bevallom, nem sok mindent tudok népedről, csak annyit, hogy mind nyelvetek, mind szokásaitok eltérnek más népektől. De vajon létezik oly írásotok, mely fellebbenti rólatok a múlt homályának fátylát, és megcsillantja emlékezésetek gyémántját, vagy csak a köznép egyszerű dalai szólnak a néped régi tetteiről? Ha nem mindig élt itt nemzeted, akkor honnan, és miként érkezett ebbe az aranykertbe? Talán úgy, mint Aeneas Trójából, hogy a rómaik ősatyja légyen a kies Itália földjén?
- Bizony nagy, és dicső múltja vagyon az én nemzetemnek is, Hausen báró úr! Régi, mint a rómaiaké. Vannak nékünk is krónikáink, de azok jobbára csak királyainkról szólnak, Szent István úrtól kezdve, de hogy előttük, mint élt, tett ez a nép, vajmi kevés írás maradt, szinte semmi. Így múltunk elenyészik a jövő számára, ha nem lesz, ki lejegyezze régi pogány fejedelmeink, és számos ősi nemzettség ősapáinak eredetét, és cselekedeteit. Egyszer ígéretet vettek tőlem még oskolás koromban, hogy miután kedvemre és tanáraim dicséretére összeállítottam Nagy Sándor és Dárius történetét, megírom majd az én népem történetét is, mit eddig az írástudók nem jegyeztek fel. Már csak azért is, hogy végre ismertté váljék ország – világ előtt, hogy azok a szkíták, kik megfutamították a perzsák seregét, de még Alexandrosz a makedón király sem tudta soha jogara alá hajtani őket, azok a mi őseink, a szittyák. Valaha annyira elsokasodtak földjeiken, hogy közülük számosan útra keltek, hogy új hazát keressenek. Hosszú vándorlás után jutottak e földre, mit most hazánknak hívunk.
- Valóban, Péter atya? S ígérete eddig beváltatlan maradt?
- Sajnos igen. Királyom mellett annyi a feladat, hogy időm nem engedi, hogy elmerengjek a múlton és pergamenre vessem azt, mint tette hajdan, nem egy, nálamnál érdemesebb ember. Pedig hasznos volna, mert az oktondi közrendűek ajkain csengő énekek, buta mesék, könnyen tévútra vezethetik ősi nemzettségeink fiait, de az idegent is, ha csak ezekből ismerik meg a régi időket!
- Akkor most én is esküjét veszem mester uram! – állt meg a császár minisztere. Arca komoly volt, és ünnepélyes – Ha, megsegít az Úr, és visszatérek a Szentföldről, számon kérem kegyelmeden a magyarok krónikáját!
            Turda nem szólt. Szeme messze merengett, mintha a nyár pompájába öltözött csobogó folyón túl keresne valamit. Nem sokáig tartott szemlélődése. Hamar visszatért gondolatai mögül, és. mosolyogva szólt Hausenhez:
- Nálunk úgy mondják, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! Immáron két esküvés köt, mit teljesítenem kell, mert gyalázat hull a fejemre!
            Napot, nap követett, mi hetekké, hónapokká dagadt, de a jegyző, még egy betűt sem írt le a magyarok históriájából. A császári sereg is végre elhagyta az országot, de ezzel a jó mesternek nem apadt munkájának dagálya. Béla úr, tevékeny élete, nagy álmai, tervei, minden hű szolgáját, fáradtságos, konok munkára szorította. A király jegyzőjének értelmét, és idejét teljesen elnyelte a kancelláriára rótt feladatok halma. Egyszer, mikor fülébe jutott Hausen úr gyászos halála, Philomeliumnál Kisázsiában, majd Friedrich tragédiája, gyötörte némi lelkiismeret furdalás, de bokros teendői közepette hamar elenyészett az is.
            De Frigyes császár, intő jele volt annak, hogy bármily hatalmas is legyen egy uralkodó, bármekkora terveket is szőjön, a mindenség örök törvényével, még ő sem dacolhat. Halála után pár évvel Béla urat is elszólította a teremető égi Atya ebből az árnyékvilágból, ráhagyva országa minden gondját, baját, fiára, Imrére. Ám, ahogy a megboldogult Bélának Géza öccsével, úgy Imre királynak is meggyűlt a baja András testvérével. Rakoncátlan idők jöttek. A két fivér viszálya esztendőkig eltartott, mire végül Imre úr halála pontot tett rá. Hamarosan követte a túlvilágra apró kis fia László is, akinek homlokát szintén érintette a korona. Végre András magáénak érezhette az egész országot, de abból az ősi nemzetségek fiainak, jó nem származott. Idegenek lepték el a hivatalokat, és az ispánságokat. Mind az ifjú királynő, merániai Gertrúd kegyencei voltak. András nem feledte, hogy apja és bátyja hívei hányszor megakadályozták útját a trónra. Jobban bízott felesége német rokonságában, mint bennük. Péter sem maradhatott hivatalában. Kolostorba vonult, ahol kedvére elmélkedhetett, és meghallgatta a kolostorban olykor megszálló nemes és közrendű vendégek nem kevés panaszát az új király ellen.
            Egy, viharos, téli nap, mikor cellájában rendezkedett, olvasgatott, írt, egy fiatal novícius zavarta meg elmélyült csendjében:
- Bocsáss meg atyám, hogy magányodat méltatlan szolgád zavarja, de egy vándor szerzetes kíván színed elé járulni. Azt mondja üzenetet hozott számodra!
- Ugyan kitől kaphatok én üzenetet?– emelkedett fel nehézkesen karszékéből az egykori jegyző.
- Nem tudom atyám, de nem lehet valami nagyúr, mert küldönce toprongyos, akár egy útszéli koldus!
- Tanuld meg Paulus fiam, semmi sem az, aminek, vagy akinek látszik! – intette az ifjoncot Péter – Tiszteld a szegénységet, mert előbb jut a szegény ember a mennyek országába, mint a gazdag. Hozzad csak elibém kolduló testvérünket, majd ő elmondja, mi járatban van! Tán híreket is hallunk tőle, a kinti világból.
Hamarosan, egy elnyűtt csuhában didergő sovány szerzetes hajlongott a hajdanvolt jegyző előtt, Turdát, bármennyire is szégyellte, viszolygás fogta el a rongyos, büdös, alaktól, akinek lyukas bocskorán kilátszott retkes nagyláb ujja.
- Mondd hát, mi járatban itt, atyámfia? – kérdezte tőle. - Péter mester vagyok, a megboldogult Béla király egykori jegyzője.
            A barát, reszkető kezekkel vett elő rongyai alól egy kis bőrtokot, és a pap felé nyújtotta, miközben újra mélyen meghajolt:
- Nikolaus mester üdvözletét küldi délről, és engem, rendem egyszerű szolgáját bízta meg, hogy ezt a levelet átadjam néked!
- Nikolaus? – lepődött meg Péter mester. Elvette a bőrtokot, kihúzta belőle a pergamentekercset, türelmetlenül széthajtotta, és azonnal olvasni kezdte. A többiek csendben várakoztak. Az ifjú szerzetes, a még mindig nagy tekintélynek örvendő ősz halántékú ember, arcából igyekezett kifürkészni, hogy jót, vagy rosszat írt, az a számára ismeretlen Nikolaus onnan délről. A küldönc, hol az egyik lábára, hol a másikra állt. Nagyon fáradt lehetett, de meg is fázhatott, mert bár igyekezett, még sem tudta visszatartani tüsszentését. Péter mester a hangra felriadt olvasásból, és a szerzetesre pillantott. Az, szegény nyomban behúzta a nyakát, mert azt hitte a testes, öreg szerzetes menten leharapja a fejét, amiért ily alantas szolgája az egyháznak, mint ő, megzavarta elmélyült olvasásában, amihez ő cseppet sem konyított. De Turdának eszébe sem jutott ilyesmi gondolat. Újból végigmérte az előtte álló levélhozót, majd az ifjú baráthoz fordult:
- Ételt, italt bőséggel ennek az embernek! Új bocskort, s valami meleg subát is kerítsetek neki, mert a szerencsétlent megveszi az Isten hidege!
- Túlontúl elhalmoz kegyességével nagy jó uram! – álmélkodott a vándorbarát – Nem érdemlem én azt! Egy vackot kérek csak, hol én, és szamaram mivel érkeztem, megbújhassunk, míg útra nem kelünk, jó atyám válaszával.
 - Na, akkor nem kevés ideig rostokolsz itt – nevetett Péter mester. – Mert oly hosszú lesz válaszom, tán hónapokig is eltart, mire kezedbe kaphatod!
- Addig én nem ehetem ennek a kolostornak kenyerét! – sopánkodott a szegény barát – Dolgom számos, és a klastromomba is hamar visszavárnak!
- Akkor, hát, ha jól ettél ittál, és kipihented magad, drága testvérem, indulj utadra!
- S mit mond, Nikolaus mester, atyám, ha válasz nélkül járulok elébe? Még azt hiszi, gyávaságból, vagy hanyagságból. át sem adtam néked levelét!
- Azt üzenem, néki, hogy a választ tőlem, mához egy esztendőre megkapja, ha addig Urunk életben tart minket. Most pedig hagyjon magamra mindenki! Egyedül kívánok maradni!
            A két szerzetes hajbókolva távozott. Turda magára maradt. Gondterhelten járkálni kezdett szobájában. Érezte, nem halogathatja tovább ígéretének teljesítését. El kell végeznie dolgát, be kell váltania esküjét, mit Nikolausnak tett, ott az iskolapadban, Emlékezett rá, mennyire sértette őket, mikor idegen tájakról érkezett társaik kérkedtek népük nagy múltjával, míg irigységükben, amiért mestereik dicséretre méltatták Turda egyik munkáját, azt szajkózták, hogy a hungárusok, csak más nép történetét róhatják papírra, mert nekik nincs, hisz kutyák ellették őket, valami koszos ólban. Nikolausnak még penitenciát is vennie kellett, mert haragjában megütötte egyiküket. De mikor lócáján szenvedett a korbácsütések okozta sebektől, esküvését vette, hogy megírja a nagy magyar nép történetét, akik Isten ostorának Attila népének testvérei, s az ő örökébe léptek itt Pannónia földjén, sok évvel ezelőtt! Lám, annyi nap és éven túl sem feledte ígéretét, és ebben a levelében figyelmezteti, ím, eljött életük alkonya, s lassan a számonkérések ideje is. Illő lenne immár esküvését beteljesíteni, mert nemcsak ő, de az Égi atya is számon tartja azt, s fejére olvassa Isten szolgájához nem méltó hanyagságát:
„ És tartozol ezzel számos ősi nemzettségünk fiainak is, drága testvérem! – olvasta a levélben – Kiket gőgös idegenek, bátran merészelnek ősi jogaikból kivetni, amik már Álmos és Árpád fejedelem óta megilleti őket. A királyt, cselszövő felesége bűnre csábítja, úgy, mint Éva Ádámot a paradicsomban! Gőgös rómaiak legeltetik kövér nyájaikat, a mi mezőinken, és semmibe veszik a hajdani honfoglaló vezérek utódait. Ugyanúgy ahogy semmibe vettek minket, ott messze Párisban a dölyfös idegenbéli tanuló társaink. Vesd papírra őseink tetteit, hogy a felfuvalkodottak végre megaláztassanak! ”
Letette a levelet, és imazsámolyához térdelt. Mély áhítattal emelte szemét a falon függő kereszten szenvedő Jézus szobrára. Elmorzsolt egy imát, majd nehézkesen feltápászkodott, és visszaült székébe.
            Alkonyodott. A sötétség egyre mélyült cellájában, de nem gyújtott világot Tekintete elrévedt. Mind jobban belefúrta szemét a sűrű feketeségbe, mintha mögéje akart volna pillantani. Turda mozdulatlanul ült, mint ha, csak a teste lett volna jelen, de lelke másutt bolyongana. Hirtelen, tágas puszták jelentek meg előtte, hol kacagányos vitézek vonultak lóháton, közrefogva ökör húzta szekereket, melyen anyák kuporogtak gyermekeikkel. Felettük sólyom vijjogott Nem engedte a látomás. Végül megrázkódott, mint aki álomból kelt volna. Lassan felemelkedett, és magában tűnődve íróállványához lépett. Gyertyát gyújtott, tiszta árkust vett maga elé, fogta pennáját, amit minden reggel meghegyeztek, megmártotta kalamárisában, melyben minden nap friss tintát tett a szolga. Egy pillanatig az árkus felett tartotta a tintás pennát, majd lassan megrajzolta az első betűket: Gesta Hungarorum. A magyarok cselekedetei. És egész éjjel percegett a toll, míg a fényt adó gyertya, csonkig nem égett.

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap