Arany Sas Díj pályázati mű: Khin Olivér - Egy katona naplójából

Szerkesztő A, h, 10/08/2012 - 00:06

 

 

 

  
 1848. március 15. Magyarország: kitör a forradalom Pesten… 

1848-49. A magyar csapatok sorozatos győzelmeket aratnak a Habsburg csapatok felett… 

1849. június: a Habsburg Birodalom nem bírja leverni a magyar szabadságharcot ezért az Orosz haderő segítségét kéri… 

1849. június 15. Az Orosz csapatok (közel 200000 fő) átlépik a magyar határt. 

1849. június 16. Görgey Artúr tábora Nyíregyháza: 

Zuhog az eső. A sátrak ponyváján kis patakokban folyik le a víz. A tábor csendes. Mindenki alszik. Csak egy sátorban pislákol némi fény. Ebben Görgey bosszús arccal mászkál fel s alá, miközben néha az előtte lévő asztalra néz, s rajta a térképre. Egyszer csak egy katona dugja be a fejét a sátorba.
- Uram! -mondja. - Egy ember van kint, azt mondja valami levelet hozott.
- Engedd be. - szól Görgey.
Egy magas, izmos ember lépett be. A ruházatán látszott, hogy egész éjszaka lovagolt. Miután belépett szótlanul a ruhájába nyúlt és egy levelet halászott ki belőle. Görgey elvette tőle és áttanulmányozta. Míg olvasta az arca még jobban elsötétült. Befejezte az olvasást az asztalra tette a levelet majd intett a levélhozónak, hogy elmehet. Ezt követően rám nézett és azt mondta:
-Holnap bontsanak tábort és álljon fegyverbe mindenki.
Én nem kérdeztem semmit csak tisztelegtem és szótlanul kivonultam. Bár nem mondta ki, tudtam mi volt abban a levélben. Az hogy az Oroszok átlépték a magyar határt.
Már hetek óta suttogtak róla a táborban. 

1849.július 30. 

Másnap reggel együtt állt az egész sereg a mezőn. A tábort elbontottuk.
Görgey kilovagolt és szemlét tartott a csapatok felett. Végigpillantott a sorokon majd beszélni kezdett:
Egész életemben két dolgot tartottam a legfontosabbnak. Az első Isten országa.
Mert idelent a földön dicsőségünk múlandó, nevünk feledésbe megy. De Isten országában örök pompa és dicsőség vesz majd körül minket. – aztán folytatta:
-A másik a szabad, és független Magyarország. Mert ez az ország jelent számomra mindent, ami jó e világon, és most, hogy ez elérhető közelségbe került, hála az óriási erőfeszítéseteknek és kitartásotoknak, nem fogom hagyni, hogy holmi szedett-vedett orosz csapatok megakadályozzanak benne. Mert íme – szólt, és felmutatta a levelet, amelyet tegnap kapott. Az orosz csapatok átlépték a határt Rüdiger tábornok és Paszkevics tábornagy vezetésével. De azonnal megtesszük a megfelelő lépéseket, hogy kiűzzük őket az országból. Először is: az 1. hadsereg alá beosztott hadtest azonnal vonuljon Hajdúhadházon és Derecskén át Berettyóúfaluba. A harmadik és a hetedik hadtest pedig Nagykállón és Vámospércsen át Kismarja irányába vonuljon.
     Miután befejezte a beszédet, elindult az ő hadtestével a kijelölt úton. Mi délnek fordultunk, és Nagysándor József vezérőrnagy vezetésével Debrecen felé vonultunk.
     Míg meneteltünk én felmentem egy kisebb dombra és végignéztem a seregen. Csupa magyar embert láttam, ahogy félelmet nem ismerve menetel a biztos halálba csak hogy a hazáját megvédje. Csupa olyan embert, aki félelmet nem ismerve szembe mer szállni az ellenséggel jóllehet az sokszor erősebb. Sok embernek nem volt egyéb fegyvere csak a kaszája melyet kiegyenesített. Ilyen bátrak a magyar oroszlánok, hogyha a haza hívja őket.
Egészen estig vonultunk. Estére Hajdúhadházon letáboroztunk. Bár már kész volt a tábor, több tiszt ellenezte ezt, és azt akarta, hogy a csapatok mielőbb Debrecenbe vonuljanak, mert egy nagyobb ellenséges csapatot láttak arrafelé. Főleg Pongrácz István sürgette a dolgot. Végül addig feszegette véleményét, hogy Nagysándor még aznap elrendelte a tábor lebontását és a Debrecenbe vonulást. A katonák zúgolódtak, mert aznap már igen fáradtak voltak. Nagy nehezen felkerekedtünk, megtettük az utolsó kilométereket, és letáboroztunk Debrecen határában.

1849. augusztus 1.

Miután tábort állítottunk Nagysándor tanácsra hívta össze a tiszteket a sátrába. Behoztak egy asztalt nyolc székkel. Nagysándor ült a főhelyen. Mellette jobbról Korponay János, aki itt Debrecenben csatlakozott hozzánk közel 3300 gyalogossal és négy löveggel balról pedig Pongrácz István. Mellettük Máriássy János és Bobich János ült. Legtávolabb pedig Mesterházy István, Csányi Márton, Balka Arnold és én ültünk.
- Most legelőször is vegyük, számba hányan vagyunk. - szólt Nagysándor.
- Rendben van. - mondta Korponay. - Én hoztam magammal 3300 gyalogost és négy löveget.
- Írd fel! - nézett rám Nagysándor. - Mi pedig 38 löveget hoztunk és közel hatezer katonát.
- Rendben. -mondtam. - és van itt még valami 2700 katona, és 4 löveg tartalékban. Ez közel 12000 fő és 42 löveg.
- Akkor, - vette át a szót megint Nagysándor - azt kéne megbeszélnünk, hogy hogyan osszuk be a tartalékokat, illetve a katonákat. Én azt gondolom, hogy nyugatról támadnak majd, úgyhogy a gabonamezők felől állítsuk fel a csapatokat ott a jobbszárnyon Korponay hadteste legyen. Középre Bobich egységeit, a balszárnyra pedig Máriássy gyalogosait tegyük. A lovasokat pedig tartalékban a szárnyakra helyezzük el.
Ezt a javaslatot mindenki elfogadta azzal a módosítással, hogy egy lovas csapatot küldjünk ki pár löveggel, hogy az orosz haderő elővédjét megfutamítsa.

1849.augusztus 2.

Reggel azonnal a csapathoz siettem ahova beosztottak és felkészültünk a csatára. Minden bizonnyal ma fognak megérkezni. Ránéztem a kardomra. Az apámtól kaptam a schwechati csata után.
Egyszer csak egy hangos dörrenés zökkentett ki a gondolataimból. Hát elkezdődött a csata az előőrsök között. Körülnéztem. Mindenfelé magyar embereket láttam.
Akik féltek. Nem, nem a haláltól féltek, hanem attól hogy nem tudják megvédeni a hazájukat, feleségeiket, gyerekeiket.
Nagysándor kiállt elénk:
- Életetek eddigi része az út volt, ami elvezetett idáig. -mondta. - De most sokat tehettek a hazátokért. Most felszabadíthatjátok Magyarországot az évszázados rabság alól.
Miután befejezte és elment, lélekben is felkészültünk a csatára. Már meg is jelentek, tömött sorokban közeledtek felénk az oroszok. Ágyúgolyók repültek felénk. Mellettünk felkiáltott egy tiszt:
- Ne féljetek fiúk száz golyóból egy, ha talál.
Ebben a pillanatban egy katonának elvitte a fejét egy.
- S ha talál is ennél szebb halál nincs! - kiáltotta.
A fütyülő golyók között rohamozni kezdtünk. A szemem sarkából láttam, ahogy egyre több ember hal meg a golyóktól. De mi nem törődtünk vele csak vadul kaszaboltuk az ellenséget. Ahogy futottam, elém került egy orosz katona lövésre emelt puskával. Már-már lepergett a szemem előtt az életem, de valaki levágta hátulról. Tovább rohamoztam és két figyelmetlen oroszt küldtem át a másvilágra. Újabb ellenfél után néztem és azonnal találtam: egy katona éppen az egyik löveget sütötte el, ami utcát tarolt a harcolók közt. Egyből odaugrottam és egy csapással elvágtam élete fonalát. Felnéztem és elhatároztam: ez a löveg már hadizsákmány! Akkor sem mozdulok, innen egy tapodtat sem, ha Oroszország minden katonája rám támadna. Szerencsére erre nem volt szükség mivel kezdtünk túlerőbe kerülni és az Oroszok kezdtek megfutamodni. Örömünk korai volt, mert igaz hogy középen áttörtünk, de a jobbszárny nem tartott ki, így félig már bekerítettek minket. Vissza kellett vonulnunk, ha nem akarjuk, hogy teljesen felmorzsoljanak minket. Őrült ötletem támadt: megfordítom a löveget, és ha jól célzok, elsöpörhetjük az oldalt támadókat. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Megkértem valakit, hogy segítsen. Ketten megfordítottuk aztán betöltöttem egy golyót, céloztam és lőttem. Akkorát durrant, hogy egy ideig semmit nem érzékeltem, majd miután felocsúdtam és körülnéztem, azt láttam, hogy tervem bevált: Az oroszok visszariadtak, mert nem látták, hogy honnan lőttek.
- Visszavonulás! - kiáltottam.
Ahogy visszafelé futottunk, végig abban reménykedtem, hogy sikerül elérnünk a lövegeink vonalát, mielőtt utolérnek minket. Ha addig elérünk, már biztosan megvethetjük a lábunkat.
Már tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettük, de hát: spes moritur ultimum. A remény hal meg utoljára. Reményem nem is hiábavaló, ahogy oldalt néztem láttam egy hadosztályt, akik rendezetten vonultak vissza. Egyből hozzájuk csatlakoztam és biztonságban elértük a lövegeket. Visszafordultam, de csak azt láttam, ahogy a haldokló magyarokat az oroszok leszúrják.
Nagysándor is beláthatta, hogy csatát vesztettünk, mert kiállt középre és elkiáltotta magát:
- Azonnal tovább indulunk a kijelölt útvonalon, különben nincs remény.
- Nem! - kiáltottam még hangosabban.- ha csak így visszavonulunk, hátba támadnak és elpusztítanak mindenkit. Én itt maradok! Harcolok! És meghalok, ha kell! De nem hagyom, hogy mindenki itt haljon!- Az utolsó szavakat már majdnem üvöltöttem.
 -Ez itt a mi hazánk és meg kell védenünk! Többen helyeseltek és kiléptek a sorokból.
- Úgy van! - kiáltották.
- Jól van. - mondta Nagysándor. - Akkor ti itt maradtok és megpróbáljátok feltartóztatni amíg, elvonulunk.
Aztán parancsot adott az indulásra és otthagyott minket.
Az oroszok megindultak. Nehéz ágyúgolyók csaptak a földbe. Maroknyi csapatom egy rohamot sem fog kibírni, de annyi ellenséget fogunk levágni amennyit csak tudunk. Egyre közelebb értek. Én már megbékéltem a halál gondolatával.  Nyugodtan sétáltam feléjük. Golyók süvítettek el mellettem. Emberek üvöltöttek a fájdalomtól mögöttem. A vállam felett hátranéztem. Akit nem találtak el az rendületlenül tartott velem.
- A hazáért. - mondtam.
Mintha megbeszéltük volna mindenki egyszerre kezdett el futni. A golyók egyre csak záporoztak. Nem tudtak minket megállítani. Az első ellenség, aki utamba került már kilőtte a golyóját így csak karddal tudott volna megállítani. Nem sikerült neki. Továbbrobogtam és újabb ellenfelekkel találtam szembe magam. Hiába harcoltak, a mi hazaszeretetünknél erősebb fegyverük nem volt.
Ahogy törtünk előre egyre nagyobb lett a veszteségünk. Végül már csak valami tízen voltunk még életben.
-Adjátok meg magatokat. - kiáltotta oda nekünk valaki.
Soha! – gondoltam, és lecsaptam rá. Kardom kettőt villant. Az elsőtől eltört az ő kardja, a másiktól fejetlenül zuhant el. Ebben a pillanatban kínzó fájdalmat éreztem a vállamban. Tudtam, hogy eltaláltak. Megpróbáltam még egyszer felemelni a kardom. Nem ment.
- Vége. - gondoltam. - Nincs tovább. Ennyit tudtam tenni a hazáért.
Elhomályosult a szemem. Lefeküdtem a földre. Állni már úgysincs miért. Még láttam, ahogy továbbvonulnak. Majd minden elsötétedett…
1849. augusztus 11. Görgey fegyverletételre szánja el magát az Orosz birodalom előtt.
1849.augusztus 13. Világosnál a Magyar szabadságharcosok leteszik a fegyvert.
Vége a magyar Szabadságharcnak. 

 

 

               

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap