Arany Sas Díj pályázati mű: Lengyel János - Édes Anna Kárpátalján

Szerkesztő A, cs, 09/20/2012 - 00:07

 

 
   

 

   

        Hosszú évek óta unatkozott a Múzeum körúton lévő antikvárium egyik felső polcán. A részleg fölött fehér alapon betűk: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Nem modern, nem kortárs. Mert hát haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok száműzték őt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az antikvárium polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát. Legalább volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. Hol van már Horthy, meg a finom urak a nagyságosok, a tekintetesek, meg a kegyelmesek? A grófok kora végképpen leáldozott, az utolsó igazi magyar „dzsentleman”-t elnyerte a Ljubljanka pince-pokla.
        A hosszú unalmas évek nem múltak el fölötte nyomtalanul. De most történt valami. Valami, ami mindennapos volt ugyan, kivéve a hétvégéket, amikor a bolt zárva tartott. Megérezte, hogy most jön el újra az ő ideje. Az a bizonyos utolsó dobás. Egy fiatalember tért be a könyvesboltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba. Megérezte a boldog békeidők kávé-illatát, a lövészárkok rothadó hústól bűzös levegőjét, Trianon halálsikolyát.
        — Legyen szíves! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.
        — Parancsoljon, több példányunk is van belőle.
        A fiatalember őt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, amit hamar maga alá gyűrt a realitás kegyetlen karvalya.
         — Hiszen a nagyanyja lehetnék — gondolta.
        A remény erősebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú férfi. Vajon hol él, milyen az otthona? Mi rejtőzhet a szomorú kék szempár mögött? Talán egy sorstárs. Ruhája se nem kopott, se nem új. Sokezer ilyet látott már az évek során.
        Biztosan ez is egy bolondos értelmiségi, aki elméjének foglya, s csak teste szenvedi el a valóság korbácsütéseit. – futott át az agyán.
         Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából eredően megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. Rég eltemetett érzések fakadtak fel oldalain. A zsúfoltság nem zavarta. Megismerkedett néhány történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fenegyereket, aki nemes egyszerűséggel főhősnek nevezte magát. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem is értette, miről beszél. Látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy korántsem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő egy távoli cselédszobából.
         Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity. Ezt Mitracsek úrtól hallotta. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van.
        Mitracsek úr sok újdonságról számolt be a végzet egykori asszonyának. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Kiment a divatból, így került a könyvek outlet-jébe. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták.
        Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig ő az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.
        A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Mitracsek már jól ismerte az utat, megsúgta a koszto-lánynak, hogy egy darabig ebben a benzingőzben fognak utazni. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Magányosan egy antikvárium polcán. De most már nem volt egyedül. Eszébe jutott valami.
        — Mondja, maga hová való? — kérdezte Mitracseket.
        — Én, kérem alássan, kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám! Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki!
        — Nem olyan rossz név az, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát.
        — Magát igen, de engem csak gúnyból.
        — Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom reá.
        — Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém... Á, hagyjuk!
        — No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója!
        — Nem is tudja? — kérdezte Mitracsek úr elképedve.
        — Nem, eddig nem említette a nevét.
        — Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy végre lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. Ez olyan, mint a magácska idejében Boka János vagy Áts Feri. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben. Amikor rákérdezek, mindig valami pályázatról meg elutasításról hadovál. Jellemző rá, hogy másokra hárítja a felelősséget.
       — Na, ne zsörtölődjön már annyit, még a végén itt megüti nekem a guta! Amíg a története nem kerül a nyomdába, addig még bármi lehet. Végződhet akár boldogsággal is.
       — Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.
       Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából.
A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A kötetek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent olvasásra várva. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Nem először olvasta. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját, egy pályázathoz.
        — Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? Egyáltalán mi az a pályázat? — fakadt ki Anna.
        — Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? — kérdezte Mitracsek úr.
Persze, hogy mondták, és ő el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyű tettre. Az a gyilkos tűz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja körül, mint méh a virágot.
        — Milyen elcsépelt hasonlat — gondolta Anna.
        Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának.
       A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az interneten érkezett leveleit. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a több éve elfekvőben lévő könyve. Mitracsek révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásukról. Izgalmas kalandjaik megmozgatták az olvasók fantáziáját. Százszámra érkeztek a levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötet, fellapozva, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.
       Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tűri el sem a fehér papíros, sem a számítógép képernyője.
 

 
    

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap