Arany Sas Díj pályázati mű: Lőrincz Anna - Égiriadó

Szerkesztő A, v, 01/27/2013 - 00:03

 

 
   

 

     Konyha, piszkos kő, kevéske liszt, egy tarka fejkendő, meggondolatlan röhögcsélés – ennyi maradt csupán a régi világból. Az ócska, recsegő rádió egyre csak szólt: ontotta magát a pocsék muzsikát és a politikai híreket. Testvérkéimmel, Marcsival és a kicsi, görbelábú Zsuzsival éjjel-nappal zsibongtunk. Szidott minket édesanya miatta; csak ránk nézett és máris sírtunk. Hárman voltunk testvérek. Én amolyan középső voltam, se kicsi, se nagy, jelentéktelen, mégis legtöbbször rajtam csattant az ostor, s tépte ki hátamból az újabb és újabb húscafatokat. Marika volt a legidősebb, ő vigyázott ránk, amíg anyuka elvolt. Mindig szaladt, ment a dohánygyárba; golyózápor, életveszély: semmi nem tartotta vissza. Értünk tette! Apukát kivezényelték a frontra, s a bér, amit megkeresett, éppen csak a túlélésre volt elég, mindhiába törte magát egyre keservesebben, a kenyér nem gyarapodott.
     Keveset volt velünk, folyton jártak a kezei, de nem panaszkodhattunk, jó neveltetésben volt részünk, apácákhoz jártunk, zárdában tanultunk emberséget, kegyelmet, hitet. Egy délután, egy szörnyű délután Zsuzsikával éppen onnan igyekeztünk hazafelé, szedtük a lábunk, ahogy csak bírtuk. Félúton van egy nagy domb. Nehéz volt megmászni, főleg húgom gyengécske lábaival, felfelé muszáj volt megállnunk pihenni. Bebújtunk egy bokor alá, nehogy egy eltévedt golyó oldalunkba fúródjon. Zsuzsika szaporán vette a levegőt, s lihegett, mint egy kiskutya.
     Egy fiatal fú, diáklegény szaladt át előttünk, őt egy megtermett, horgas orrú férfi követte pöttyös alsónadrágban:
     - Most egyszer s mindenkorra megtanulod, mi is az a diákcsíny – üvöltötte, és tulajdonképpen szitává lőtte a gyereket. Végül, mint aki jól végezte dolgát elsétált hiányos öltözetében. Elégtételt vett, rezzenéstelen lélekkel hagyta el áldozatát.
      A nagy ijedtségtől szólni sem bírtunk, de lábaink megindultak. Teljes erőből rohantunk haza, futottunk az életünkért.
      Otthon a rádió szakadatlan recsegett. Marcsi sepregetett valamit, megszokásból, mind tudtuk, hogy azt a mocskot már hiába suvickolja.
      - Éhesek vagytok? Főztem egy kis lencsét, hátha édesanya is eszik majd.
      - Nem kell! – dölyfösködött a kis Zsuzsika, pedig biztosan éhes volt; az apácáknál mákos tészta volt, azt pedig igazán gyűlölte.
      Bement a szobába. Egyiken sem követtük. Nagy kincs ilyenkor a főtt étel, s anyukának is bizonyára jól fog esni a fárasztó munka után.
      Nővérkémmel leültünk a konyhában. Ő evett pár kanállal, csak annyit, hogy éhen ne haljon, jóllakásról már nem is álmodhatott.
      Csendben néztük a másik arcát, az aggodalom mögé rejtőzött ismerős vonásokat. Néha felrémlett, miként taszajtott a golyó újra és újra nagyot a lokaj diáklegény testén. Kint százak hulltak el, de mi csak hallgattuk a rádió zörgését és a szirénát… SZIRÉNÁT?!
      - Légiriadó! Légiriadó! – harsogta szüntelen. Fel sem fogtam igazán, mi történik.
      - Erzsi! Zsuzsi! Zsuzsika! Gyere elő! – kiabálta kétségbeesetten nővérkénk.
      Ő már tudta, mit is jelent a ricsaj, s a bűvös szó: „légiriadó”.
      Korábban már beszélgettünk róla, félve említette édesanya, és megígértette velünk, hogy Marcsit követjük, bármi is történjék.
      Zsuzsika is előbújt a szobából és remegő mancsával fogta meg jéghideg kezem.
      - Lemegyünk a pincébe!
      - De oda nem szabad, apuka megtiltotta – ellenkeztem. Úgy gondoltam, akkora vészhelyzet nem történhet, hogy az ő tilalmát megszegjük.
      - Ő már nem él! – üvöltötte, majd rögtön szájára csapott, s megrántotta a karom. Csendben mentem utána.
      Zsuzsi nem akart jönni, ketten is alig bírtuk leráncigálni. Vonyított, mintha nyúznánk, pedig Marika igazán nem akarhatott nekünk rosszat.
      Rettegtem az igazságtól, s egy kicsit a pofontól is, de mégis megtettem:
      - Édesapa tényleg meghalt?
      - Igen, sajnálom. Ma jött a posta.
      Ostoba kislányként nem fogtam fel, mit is jelent, hogy nem adhatok több puszit szakállas arcára. Csak ültem és csalódást éreztem. Végtelenül becsapott. Tisztán emlékezetemben élt a kép, mikor azt mondta: visszajön. S tessék, így kicsellózott velem!

      Olyan képlékeny, olyan fájdalmas volt körülöttem minden, napokig csak dühöt éreztem, azt is tompán. Egyszer csak, a semmiből felrémlett előttem távolmaradó édesanyám képe. Óvatosan, amíg nővérkém nem figyelt kisompolyogtam. Egészen szorosan a fal mellett lopakodtam. Az utcán katonák gyilkoltak egyformán, módszeresen, hidegvérrel. Azt sem tudtam eldönteni, ki velünk, ki ellenünk…
      Egy idős néni, fején matyó kendővel, hímes rakottszoknyában kopottas alumínium-ételest cipelt. A golyó úgy átszaladt mellkasán, mintha nem is talált volna, mégis… A lövedék tovarepült, s a véres ételhordón megcsillant egy kósza napsugár.
      Megrettentem. Visszabújtam a pince biztonságot nyújtó zugába. Összekuporodtam és másnapig aludtam. Ekkor lehetett az égből érkező bombázás. Édesanya az apácákhoz sem engedett el, Marcsival kellett mennem, egész nap a kis Zsuzsikát kerestük – ugyanis valahogy megszökött. Ha tudná, mit kiálltunk érte…
      Anyuka már hajnalban nyakába vette a várost, mi csak később indultunk. Az összes bokorba bele kellett túrni, az összes ház mögé be kellett nézni. Közben imádkoztunk, buzgón kértük Istent, nehogy aknára lépjünk.
Láttam a lebombázott lakótelepeket, s a csonkolt hullákat… Iszonyodtam az egész világtól, mégis rendületlen kerestem apró húgocskámat, mindhiába.
      Étlen-szomjan, bűzben és mocsokban: eredménytelenül. Előbb édesapa, majd Zsuzsika… Ki lesz a következő? Anyuka a kezét tördelte, Marika próbált elmerülni a háztartás nehézségeiben: sepregette a piszkos, kövezetlen pincét.
      Miért? Vajon miért ment el? Hová menekült? Mi baja volt itthon? Biztonság volt, ennivaló is akadt: egy kis köménymagos leves…
      Fel kellett dolgoznom, hogy elment, s nem tudhattam: él-e, hal-e. Le kellett gyűrnöm a torkomon a falatot, és illedelmesen megköszönni az íztelen ételt.
      Órák, napok, talán egy hét is elmúlt monoton, bizonytalan fájdalomban. Csak ültem, senyvedtem a szuterén és a borospince jegyeit egyaránt magán viselő éléskamrában.
Éppen segítettem felmosni a málladozó betont, mikor Johanna nővér ismerős hangját hallottam meg. Eleinte úgy éreztem: csupán a fülem cseng, hisz lehetetlen, ő nem jöhet ki a zárdából. Marika mégis felment, s beengedte a látogatót.
      - Isten könnyítse meg gyászodat, édes gyermekem! – mondta, azt hittem, édesapára céloz, rezzenéstelen arccal pillantottam rá.
      - Óh… A kicsinyek fel sem fogják, mi folyik itt – fordult Marcsihoz. – A háború mindig áldozatokat követel, ám a legszörnyűbb mégis az ártatlan kisgyerekek holtteste. Legyetek erősek! Imádkozni fogok Zsuzsannátok lelki üdvéért.
      - Reménykedünk benne, hogy egyszer még viszont látjuk, élve…
      - Jaj, édeském, hiszen húgotok már az égből figyel mindnyájunkat – simította meg nővérkém fájdalmas arcát.
      - Biztos ez, nővér?
      - Teljességben. Reggel, miközben nyitottam a templom kapuját szokás szerint végigfutott tekintetem az utcán, a holtakon és a még menthető sebesülteken. A kicsi Zsuzsannát ezer közül is megismerném. Görbe lábai, kis pocakja, mégis bájos vonásai… Szó, mi szó: én is megkedveltem az évek alatt. Csak abban bízhatunk, hogy jó helyen van, Urunk jobbján. Erőt! Kitartást! – mondta és elment.
      Egy könnycsepp nélkül hallgattuk végig a monológot. Merev arccal bámultam magam elé. Az ajtó becsukódott, s egyetlen testvérkémmel egymásra borultunk, magához szorított. Sírtunk.
      Nem sajnáltam – kövezz meg nyugodtan – de csak illemből hullajtottam könnyeimet, a protokoll kedvéért. Magának kereste a bajt, nem hallgatott Marika, sem édesanya féltő szavaira. Miért ment? Azt sem tudtuk… Hagyta, hogy izguljunk érte, hogy hiú ábrándokat kergessünk, azt akarta: szenvedjünk.
      Egyik este, mikor már anyuka is hazaért a dohánygyárból, felöltöttük legszebb ruhánkat és elmentünk a közeli kápolnába. Anna nővér meggyújtott egy gyertyát, s mindnyájan köré térdepeltünk. Húgocskámat sirattuk. Már nem haragudtam rá, egyre jobban fájt a hiánya. Szívesebben lettem volna vele az égben, mint itthon, a háború és az öldöklés világában. Megszabadulni egyszer, s mindenkorra a tehertől, az élettől, s a megannyi fájdalomtól. Istenem, tudom, nagyon szeretted Zsuzsikát, megóvtad a gyötrelmektől.
      Szerettem volna még vele lenni, de utolsó útjára már nem kísérhettem, csak álltam a koporsó mellett, s rekedtes hangomon, tiszta szívemből énekeltem:
      - Istenem, örök atyám, engedj haza országodba engem!
    

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap