Arany Sas Díj pályázati mű: Monzéger Katalin - Barlangjegyzetek

Szerkesztő A, sze, 10/10/2012 - 00:07

 

 

#

 

 

 

  
 

       Kedves naplóm! A nevem Életlen Szakóca.
      Szakóca belemártotta az ecsetet a lábszárcsont üreges végében sűrűsödő festékbe, majd a falra nézett, és elgondolkodott. Hogyan is örökíthetné meg a gondolatát? A kicsiny lánggal pislákoló mohafáklya mély árnyékokat vetett a barlang szikláira. Készakarva választotta ezt a helyet, a járatrendszer egyik legeldugottabb folyosóját: nem akarta, hogy a többiek megzavarják. Ki tudja, mit tennének a munkájával.
      Végül bizonytalan mozdulatokkal felvázolt egy marokkövet: egészen tompa, már-már gömbölyű lett. Rábámult. Ez lenne ő? Ismét merített a festékből, és a szakóca mellé odarajzolta saját magát is: gubancos, barna haját, szakállát, sovány karjait és a prémből készült ágyékkötőt, amit a hordabeli asszonyok szándékosan rövidre szabtak rajta.
      Életlen Szakóca.
      A sámán nevezte el őt így, még gyerekkorában, akkori tulajdonságai alapján, ahogy mindenki mást is. Mocskos Szikla például folyton ragadt a sártól, Fertőző Bögöly pedig annak a légynek köszönhette a nevét, ami a vállára szállt az elnevezési ceremónia alatt. Szakóca ugyan nem tudta, miért vált ettől fertőzővé, de a sámán bizonyára igen, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Bögölyt élete végéig eltiltsák a többiekkel való érintkezéstől.
      Egyébként a sámánt mindenki csak Fenséges Mennydörgésnek szólította.
       Az apámat nem ismerem, de valószínű, hogy törzsbeli.
     
Szakóca felskiccelt párat a horda öregei közül, amint szokásukat követve a barlang előtt üldögélnek és beszélgetnek. Máig reménykedett benne, hogy egyszer valamelyikük félrehívja, és bevallja neki, hogy az ő fia.
       Anyám, Csábító Piton a születésem után elhagyta a törzset.
      
Kidolgozott egy gyönyörű, hullámos hajú nőt, amint lehajtott fejjel éppen eltűnik a fák között. Mögötte a tisztáson egy szakállas csecsemő feküdt pityeregve a porban. A sámán, Fenséges Mennydörgés serdülőkorában így magyarázta neki a történteket:
       - Szakóca, az anyádat távoli hegyek visszhangjai és a szivárvány tündöklő színei késztették arra, hogy távozásával sújtson minket.  – Majd átemelte a vállán hosszú fehér szakállát, és hozzátette: - Azaz nem bírta elviselni a szégyent, amit a te születésed okozott neki, és kénytelen volt elbujdosni. Ronda kis csúszómászó voltál. – Aztán valami ilyesmit motyogott: - Ó, Piton, bár itt maradtál volna… - Legalábbis Szakóca így hallotta.
       Engem mindenki lenéz, a törzsiek szerint buta, ügyetlen és semmirekellő vagyok.
      
Sokáig töprengett, hogyan lehetne ezt ábrázolni, majd fogta az ecsetet, és készített egy festményt, amin saját maga kicsiny törpealakként, a hordabeliek pedig óriásokként szerepeltek. Különös gondot fordított Fenséges Mennydörgés köpenyére, Vérszomjas Vadállat, a törzs legerősebb férfijának izmaira, valamint Édes Bogyó, Vadállat csodaszép nőjének kék szemeire.
       Bár tisztelnének! Bár szeretnének!
      
Ezúttal ugyanakkorára formázta magát, mint a többieket, bár a figyelme nem tartott ki a mű végéig: Fenséges Mennydörgés köpenye ezúttal sokkal nagyobbra sikerült, Vadállat izmai púposra, Bogyó szemei pedig kisajátították a fél arcát.
       Szakóca ezután hátralépett, és megszemlélte a rajzait. Nem voltak olyan tökéletesek, mint Bűvös Ecset képei, a legjobb festőé a hordában, de azért elégedett lehetett. Bűvös Ecset persze egészen valóságos festményeket alkotott: áljáratokat és álzsákutcákat a barlangrendszerben, amivel szándékosan tévútra csalta a társait, illetve álférfiakat és álnőket a legkiszámíthatatlanabb helyeken, hogy ráijesszenek az odatévedőkre. Szakóca nemrég hosszan elbeszélgetett egy neki háttal guggoló asszonnyal, mire rájött, hogy nem is igazi. Mindenesetre kifejezetten jó érzés volt, hogy valaki meghallgatta.
 

       Az öregek most is a barlang bejárata előtt telepedtek le. Amikor Szakóca kilépett a tisztásra, néhányan feléje fordították ráncos arcukat, hunyorogtak a napfénytől, majd miután kivették vézna alakját, lemondóan sóhajtottak, és újra csatlakoztak az eszmecseréhez. Szakóca úgy hallotta, éppen arról beszélnek, hogy az olyanok, mint ő, a pusztulásba viszik a törzset, mert alkalmatlanok az életben maradásra. Leszegte hát a fejét, és elindult az erdő irányába.
       A nők nemrég érkeztek vissza a gyűjtögetésből, és azon dolgoztak, hogy a bogyós gyümölcsöket a barlang falához hordják. Gyerekeik vadászosdit játszottak: megkaparintottak egypár lándzsát és bunkót a fáknak támasztott fegyverek közül, és az izgalomtól sikongatva szaladgáltak a táborban, el a főzéshez használt lapos kövek, a száradni kiterített állatbőrök és a varróeszközök mellett.
       A sziklafalhoz tákolt kunyhók előtt fúró- és kaparóköveket farigcsáló férfiak ültek. Ott volt közöttük Horgas Szigony, Szakóca bodor hajú lakótársa is. Amikor Szigony megpillantotta Szakócát, abbahagyta a szerszámkészítést, összevonta szemöldökét, fintorgott, és oldalra köpött.
       Szakóca tovább sietett; ekkor elébe kanyarodott egy pöttöm kisfiú, és megbotlott egy földre hullott gallyban. Szakóca odaugrott hozzá, és elkapta, mielőtt elesett volna. A gyerek rámeredt, mire ő elmosolyodott.
       Aztán a fiú megvetően rántott egyet a szája szélén, hátralépett, és vicsorogva így szólt:
       - Ne érj hozzám, te rondaság!
       Azzal már rohant is vissza a társaihoz.
       Szakóca igyekezett meggyőzni magát, hogy nem történt semmi különös.
       Nem messze tőle egy terebélyes tölgyfa árnyékot borított a letaposott fűre. A vadászok kedvelt helye volt ez, szívesen edzették magukat az ágakra felhúzódzkodva. Vadállat nemrég kifaragott egy rövid fatörzset, úgy, hogy a középső részét egész vékonyra reszelte, a végeit pedig meghagyta szélesnek és súlyosnak. Ezúttal is a földön feküdt, és látványos erőfeszítéssel emelgette a találmányt, szinte csorgott a víz kopaszra nyírt fejéről. A vadászok csodálva bámulták őt, legjobban mégis Bogyó lelkesedett: letérdelt mellé, ragyogó fekete haja a vállaira omlott, és így kiáltozott:
       - Ez még semmi, Vadállat! Ez még kevés! Kezd sok lenni! Egyre több! Ez már egész sok!
       Lenyűgöző teremtés volt.
     Szakóca hosszan nézte, majd tekintete átvándorolt Vadállatra. Emlékezett rá, hogy egyszer félrehívta, és bizalmasan suttogva bevallotta neki, hogy aznap puszta kézzel megölt egy mamutot. Szakóca azóta hősnek tartotta – akárcsak a többi vadász, nő, öreg és gyerek. Esténként gyakran mesélt dicsőséges vadászélményeiről.
       Mi tagadás, Szakóca jobban örült volna, ha őt is beveszik a vadászok közé, és nem kell folyton egymagában ücsörögnie, de a többi férfi egyre azt hangoztatta, hogy csak elrontaná a műveleteket. Szakóca sejtette, hogy mindez az első vadászata miatt van, amikor is a bokorban lapulva megzörgette az ágakat, hogy a szarvasok odamenjenek hozzájuk.
      Szakóca továbbment: nem akarta, hogy észrevegyék, és fellógassák a lábánál fogva. Az erdő szélén egy nagyobb kő hevert pár szúrós bokor között, erre ült fel, és úgy helyezkedett, hogy belássa a tábort, ezt a nyüzsgő és népes otthont, és hallja a vidám zsivajgást, a mondatokat, amelyeket nem neki címeztek, és mégis kellemesen bizsergették a fülét.
 

       A délután közepén egy fiúcska lépett oda a Szégyen Kövéhez. Világos hajához levelek tapadtak, és Szakóca rájött, hogy ő az, akit nemrég megmentett az eleséstől. Nocsak.
       - Szakóca – kezdte a gyerek, és zavartan lesütötte a szemét –, mondanom kell valamit.
       - Akkor mondd – biztatta. Furcsán érdesnek tűnt a hangja; arra gondolt, milyen régóta nem szólalt meg.
       - Biztos, hogy elmondhatom?
       - Persze.
       - Azt akarom mondani – suttogta -, hogy volt az a barlangrajz, amit ma készítettél.
       - Igen.
       - Szóval lelocsoltuk vízzel és összemocskoltuk és tönkretettük az egészet. – Azzal elvigyorodott, és kacagva futott vissza a többi gyerekhez.
 

       Maga után vonszolta vaddisznóhússal töltött batyuját és a lándzsát, aztán lerakta őket egy fa mellé, és a leszálló éj sötétjében a szent hely felé indult, hogy közölje Fenséges Mennydörgéssel: örökre elhagyja a hordát.
      A sámán neki háttal guggolt a kövekből rakott emelvény előtt, és a medvekoponya körül lévő lapuleveleket rendezgette a messze lobogó tűz halványnarancs fényében.
      - Micsoda ostobaság – morogta alig hallhatóan. – Szellemek, na persze. Hogyisne. Majd el is… - Ekkor meghallotta Szakóca lépteit, és gyorsan megfordult. – Á, Szakóca! – Felállt, leporolta szakállát. Mintha kicsit zavarban lett volna. – Mi szél hozott téged ide, eme oly megigéző és mélyen tisztelt helyre?
       - Fenséges Mennydörgés – mondta Szakóca, igyekezvén kihúzni magát -, én most elmegyek.
       - Elmész? Hová?
       - Nem tudom. Valahová, ahol új otthonra lelek. Nem bírom tovább.
       Fenséges Mennydörgés megütközve nézett rá.
       - Na de Szakóca – rázta meg a fejét végül tétován mosolyogva -, nem bölcs dolog ám minden apróságon fölbosszantanod magad…
       Szakóca lehorgasztotta a fejét, és a lábujjaira ragadt száraz sarat bámulta. Tudta, hogy Fenséges Mennydörgésnek igaza van, de ez egyszer nem érdekelte.
       - Meg aztán félsz is az erdőben éjnek évadján, ugye? Badarság lenne bemerészkedned oda.
       Szakóca megvonta a vállát.
       Fenséges Mennydörgés mélyet sóhajtott, és a vállára tette a kezét.
       - Nézz rám, fiam!
       Szakóca álmélkodva emelte fel pillantását.
       - Apa?
       - Nem, nem úgy értettem – sietett a válasszal a sámán. – Szakóca, ugyan már. Maradnod kell. Hidd el nekem, hogy egyedi és különleges vagy, a magad nemében nagyszerű és csodálatos. Teljes jogú tagja a törzsnek. Én tudom, hogy mennyire szeretsz minket. Mellesleg… - és közelebb hajolt, hogy szemei csak úgy villogtak a feketeségben -, mellesleg, ha elmész, biztosan lebontják azt a ványadt kunyhót, amiben laksz, és akkor az a goromba Horgas Szigony beköltözik hozzám és egész hátralévő életemben hallgathatom azt a gusztustalan köpködő horkolását éjjelente. – Kifújta a levegőt. – Ne hidd, hogy véletlenül ő a lakótársad.
       Talán mégsem kéne ezt tennem Fenséges Mennydörgéssel, gondolta Szakóca. Azután mégis inkább ezt felelte:
       - Nem fogok félni.
 

       Persze maga is jól tudta, hogy igenis félni, sőt rettegni fog az erdőben éjjel, minden egyes pillanatban arra várva, hogy mikor ragadja magával a halálba egy kétfejű mamut, egy óriáshangya vagy bármely más állat, amiről a vadászok mesélni szoktak.
       Amikor felért a hegyoldalra, rábukkant egy helyre, ahol a csillagos ég egy darabja kilátszott a levelek közül. Leheveredett egy fa alá, összehúzta magát, a feje alá tette a karját, és elhatározta, hogy aludni fog.
       Csendben feküdt ott felfelé nézve. Igyekezett semmire sem gondolni, kizárni a fejéből az ijesztő feltevéseket, mint hogy az a halk zörej egy erszényes farkastól származik, hogy a gallyak közt elrebbenő fekete árny egy vérszívó denevér, és hogy a tegnapi eső maradványaként koppanó vízcseppek vérként csurognak alá egy csontváz-szarvas állkapcsáról. Nem sikerült.
       Eszébe jutott, hogy a völgyben felejtette az élelmet és a fegyvert, amit az útra készített elő.
       Remegve lapult a földhöz.
 

      Nappal az erdő korántsem tűnt olyan félelmetesnek, mint éjszaka, sőt, a meleg szellőben meg-megrezdülő levelek és ágak mintha valami idegen barátságossal integettek volna a közöttük lépdelő Szakócának. A fák az égbe törtek, a bokrokon méhek döngtek, a rengeteg zöldből előbukkant néhány patakparti nedves szikla. A levegő mégis kissé furcsa volt: alig érezhetően, de visszafelé szorította az embert, le, a völgy, a horda irányába.
       Néhány dió aztán csillapította a gyomra korgását. Egy rönkön ült, és azon töprengett, mit szólhattak a többiek, amikor Fenséges Mennydörgés bejelentette nekik, hogy elment. Lehet, hogy hirtelen sajnálni kezdték a történteket, és rájöttek, mennyire hiányzik nekik. Ennek ellenére Szakóca képzeletében mégis egy vad éljenzéssel kísért ünnepi lakoma jelent meg, amelynek során a törzsiek egyesével a szent helyhez járulnak, leborulnak a medvekoponya elé, és hálát adnak a távozásáért a vígan lobogó fáklyák és ütemesen lüktető dobok teremtette vigasságban.
 

       Eső zúdult az erdőre. A víz patakokban omlott alá a fák lombjáról, a szél zúgva rázta a leveleket. Szakóca prüszkölve botladozott felfelé egy ösvényen, amire nemrég akadt rá, és egyre a szemét törölgette. Alig látott a magasból potyogó kemény cseppektől.
 

       A fenyőerdőben táborozott le. Amint elvonultak a felhők, ismét megpillantotta az eget és a tompa fényű csillagokat. Mély, fekete csend maradt az eső és a táborban eltöltött hosszú idő után.
 

       A legmagasabban járt a nap, amikor megpihent egy lapos sziklán, ahonnan széles kilátás nyílt a völgyre. Szakóca némán bámulta a fenyvesek és tölgyesek váltakozó csoportjait és a napsütésben ragyogó fehér sziklákat a hegyoldalon. A levegőt füttyögő madarak hasították. A horda már nem látszott.
       A tűlevelek megzörrentek mellette, és amikor odafordította a fejét, egy kardfogú tigrist látott előlépni a fenyők közül.
       Éles ridegség futott át rajta, és megdermesztette minden tagját. Mozdulatlanul meredt az állatra.
       A tigris embernyi feje lassan mozgott fel-alá, ahogy lélegzett. Sötét szemeit Szakócára szegezte, majd kitátotta feneketlen torkát, mintha ásítana, kimutatta agyarait és húsos nyelvét, aztán összezárta pofáját. Barna-fekete-fehér szőrös teste végigremegett.
       Szakócából az összes maradék ereje eltávozott.
       Megint zörrentek a levelek.
       Egy nyúl hegyezte a füleit odébb, testes, gombszemű fekete nyúl.
       A ragadozó feje a nyúl irányába fordult, tekintete megállapodott rajta. Majd pillantása újból megkereste Szakócát. Halkan felmordult. A nyúlra nézett, de már vissza is tért Szakócához. Most már folyamatosan morgott. A nyúl. Szakóca. A tigris szinte gurgulázott. A nyúl. Szakóca. A tigris felordított.
       Azután a nyúl után vetette magát, és már el is tűntek mindketten a fenyves félhomályos mélyében.
 

      Szakóca még akkor is a kövön ült, amikor feljött a hold, és ezüstfénybe borult a vidék. Reszketett, és egyfolytában a törzsére gondolt. Haza akart menni. Fenséges Mennydörgést és Vadállatot és Bogyót és Horgas Szigonyt és Bűvös Ecsetet akarta és… igen, a Szégyen Kövét.
       Mi ez a szikla a Szégyen Kövéhez képest, gondolta megvetően. A Szégyen Köve sokkal kényelmesebb. Sokkal jobb a kilátás.
       Most egyszerre hidegnek és hepehupásnak érezte a követ a feneke alatt. Szakóca megrázkódott, arrébb csúszott, és le akart szállni a szikláról, de az egyik lába nekiütközött egy kiugró párkánynak, a másik pedig beleakadt, így arccal előrezuhant a sötét földre.
       Amikor felpillantott, szürkén csillogó csontokat látott maga előtt meredezni, hegyes bordákat, lyukas lapockákat és éles agyarakat egy boltozatos koponyában.
       Annyira megijedt, hogy kiáltani sem mert. Ügyetlen mozdulatokkal, hátrálva visszamászott a kő mögé, és ott rejtőzött el.
       Akkor felrémlett benne valami ismerős kép. Fenséges Mennydörgés. Illetve nem is ő, hanem mögötte, amikor utoljára beszéltek: a szent hely a medvekoponyával.
       Ebbe a sejtésbe kapaszkodott, amikor először az orrával, majd fél arcával kimerészkedett a szikla mögül, és még egyszer megnézte a csonthalmot. Lélegezni is alig tudott: a szent koponya bámult vissza rá. Illetve nem is: ez a medvefej jóval nagyobb volt, mint amaz odalent a völgyben. Biztosan a szent koponya apja vagy anyja, gondolta Szakóca. Micsoda látvány! Mekkora fogak és micsoda torok, állapította meg. Bárcsak Fenséges Mennydörgés és Vadállat is láthatná! Vajon mit mondanának rá?
       Annyi ilyesféle gondolat jött rá hirtelen, hogy egészen megzavarodott, és már előbbi félelmét sem érezte. A koponyával egymást figyelték, és az agya zúgni kezdett. Előbújt a kő mögül, és fejét lesunyva a koponyához mászott. Óvatosan megérintette, a kezébe fogta, majd a fejére húzta.
        Aztán remegve ült ott, és várta, hogy a szellemek lecsapjanak rá vigyázatlanságáért.
       A hold lejjebb ereszkedett az égen.
       A fenyők ágai között felhígult a sötétség.
       Néhány énekesmadár átröppent a szemközti hegyoldal sziklái fölött.
       Szakóca megeresztett egy megkönnyebbült mosolyt. Mégsem haragszanak hát rá az istenek. Talán szeretik is kissé, ezért hozták az útjába ezt az ajándékot. Szakóca egyre vidámabb lett, ahogy a homályos ötlet kibontakozott benne. Felállt, és végignézett a pirkadat rózsaszínű csíkjain. Aztán újból elmosolyodott, megfordult, és sietve elindult vissza a tábor irányába.
 

       Három napba telt, amíg a törzs lakhelyétől feljutott a hegyre, a visszaút azonban több mint hét napot vett igénybe. Szakóca igazából gyanította, hogy többször a rossz ösvényre tért rá, mert ismeretlenebbnél ismeretlenebb helyekre bukkant ki; aztán egy éjszaka futó zápor szakadt az erdőre, és az eső szürkés fátylán át Szakóca mintha kunyhók körvonalait látta volna; a hajnal mégis egy bozótosban érte, amint kimerülten kóválygott a horda után kutatva.
       Végül egy késő délután talált vissza. Amint megállt ott az erdő szélén, és fáradtan végigpillantott a lebukó nap fényétől vöröslő, zsibongó táboron, álomszerűnek tetszett az egész, különösen, hogy először egy törzsbelinek sem tűnt fel, hogy visszatért. Aztán egy fiatal lány megtorpant tőle nem messze, rámeresztette a szemét, majd sikkantott egyet, és leborult elé a földre.
       Ez a leborulás egyszerre Szakócára irányította a figyelmet: a lakók megmerevedtek, és rábámultak a főzőkövek, kunyhók és szerszámok mellől, majd levetették magukat a porba, és úgy maradtak.
       Szakóca a tekintetével egy olyan pontot igyekezett keresni, ami biztonságot nyújthat neki ebben a helyzetben. Akárhogy is próbálkozott azonban, a pillantása először Horgas Szigony, majd Bogyó és Bűvös Ecset, végül Vadállat görnyedt hátán akadt meg, és ettől, hogy a szent koponya ekkora félelmet és tiszteletet ébresztett bennük, még kényelmetlenebbül érezte magát.
       A hallgatás Fenséges Mennydörgés érkezésével szakadt meg. A sámán a szent hely felől lassú, nyugodt léptekkel közeledett, és a földre hajlott csoport akasztotta meg a sétájában. Akkor megfordult, és Szakócára nézett.
       Elnyomott suttogás támadt a legubbasztott fejek erdejében, és páran fél szemmel felkukucskáltak, hogy lássák Fenséges Mennydörgés arcát. Vadállat félig felkönyökölt, és reménykedve figyelte a sámánt. Fenséges Mennydörgés szemei azonban mindössze némi habozást tükröztek, azután ő is a többiek közé ereszkedett.
       Vadállat lehajtotta a fejét.
       Rövid csend után Fenséges Mennydörgés kiegyenesedett. A neszre a hordabeliek zöme azonnal felkapta a fejét.  A sámán ünnepélyesre formált arckifejezéssel lépdelt felé. Amikor elé ért, megállt és elmosolyodott.
       - Ezennel hazatért – mondta zengő hangon – a fiam!
       Senki sem tudott megszólalni.
       Szakóca előtt ellenben elhomályosult a világ.
      - Apa – hebegte.
       Fenséges Mennydörgés csak mosolygott.
 

       Szakóca ezek után megkapta a legtakarosabb és legtágasabb kunyhót a sziklafalnál, Vadállat és Bogyó pedig beköltöztek a barlangba. Szakóca megkérdezte Fenséges Mennydörgést, nem lakna-e vele, de a sámán szerényen csak annyit mondott, hogy nem akarja zavarni az ő emberi gyarlóságával, ezért inkább Horgas Szigonnyal marad. Erre Szakóca felvetette, hogy esetleg építhetnének egy újabb kunyhót neki, mire a vadászok Vadállat lelkes vezetésével pár nap alatt felhúzták az építményt, és Fenséges Mennydörgés a törzsiek tapsvihara közepette büszkén bevonult az ajtaján.
       Szakóca hamarosan észrevette, hogy a hordabeliek tiszteletteljes megszólításaikban különösen, kissé kínosan ejtik ki a nevét. Ez valószínűleg Fenséges Mennydörgésnek is feltűnt, mert egy este, amikor körülülték a tüzet, hogy elfogyasszanak két őzbakot, felé emelte a kezét, és hosszú, nehezen érthető beszédjét így fejezte be:
       -… a neved tehát mától Rettegett Mamut!
       Erre mindenki tapsolni és ujjongani kezdett. Csillogó szemek nézték őt a füstöt eregető lángokon túlról, majd átnyújtották neki az első szelet húst, és a gyerekek felváltva dalocskákat énekeltek neki.
       Szakóca később a kunyhóban levette a koponyát, megsimogatta, mosolygott, és sokáig nem tudott elaludni a boldogságtól.
       Ahogy az idő múlt, lassacskán kialakult a körülötte lévő dolgok rendje. Vadállat például naponta többször megrohanta különböző neki tett szívességekkel.
       - Mamut – dugta be nemegyszer kopasz fejét az ajtónyíláson -, ezt a dárdát én készítettem neked. – Vagy: - Én fogtam ezt a halat. Látod a pikkelyeit? – Vagy: - Ezt a fát én faragtam ki, hogy tudj vele emelgetni.
       Szakóca ilyenkor hálásan és büszkén mosolygott. Ez a mosoly az idő elteltével egyre szélesebbé és gyakorlottabbá vált, és Szakóca már akkor felvette, amikor meghallotta odakintről Vadállat puffanó lépteit, hogy ne akkor kelljen bajlódnia vele, amikor belép. Az ajándékok a kunyhó egy sötét sarkában hevertek.
       Rövidesen Bogyó látogatta meg.
       - Megbeszéltük Vadállattal – mondta, miután törökülésbe helyezkedett Szakócával szemben. – Bizony. Neked ad. – Kipislogott fekete haja alól, hogy mit szól hozzá.
       - Mit ad nekem? – kérdezte Szakóca. Most már lassan beszélt, megnyújtva és kihangsúlyozva a szavakat, mert ez meglehetősen méltóságteljessé tette a megszólalásait.
       - Engem. Vadállat neked ad. Elfogadod?
       Szakóca megértette. Mégse bírt mást, csak hallgatni.
       - Nem fogadod el? – Bogyó hangja elvékonyodott. – Nem jó vagyok? Nem szép?
      - De – szólalt meg Szakóca végre. A szívét a fejében hallotta dobogni. – De, szép vagy. Elfogadom az ajándékot. – Megint abbahagyta a beszédet, úgy nekiszaladt az öröm. – Hogy kell? – kérdezte aztán.
       Bogyó mosolygott.
       - Nem nehéz – mondta. – Együtt élünk. Együtt alszunk. Együtt eszünk. Együtt, mindent. Én ideköltözök.
       - Ideköltözöl?
       - Igen. Nem jó?
       - De. Nagyon jó.
       Szakóca utasított néhány törzsit, hogy hordjanak be Bogyó számára faleveleket, szorosan az ő fekhelye mellé. A lány félig lehajtott fejjel figyelte az előkészületeket, hajtincsei enyhén remegtek. Amikor egyedül maradtak, Szakóca leült a kupacra, és leemelte a medvekoponyát. A szíve dörömbölt, mint amikor néhanapján sziklák zúgnak le a hegyről.
       - Nem szeretnél… idejönni? – kérdezte alig érthetően.
       Bogyó hosszú ideig nem nézett rá. Aztán valahogy furcsán elmosolyodott, és megindult felé.
 

       Addig a kunyhónak fakéreg- és földszaga volt; ezután, hogy Bogyó vele lakott, mindez összevegyült a lány meleg illatával. Akárhová ment, ez az illat ment vele: Bogyó karja ott csüngött az övén, a szeme, az arca együtt fordult vele, a testük összeért, ahogy Szakóca átfogta a vállát (ezt különben még Vadállattól látta). Tisztelettel eltelt szemek nézték őket szerte a táborban.
        Igaz, Bogyó viselkedését néha nem értette. Ha délutánonként a kunyhóba húzódtak a meleg elől, a lány gyakran elengedte őt, és letelepedett a sarokba, Vadállat eldobott ajándékai közé. Olyankor egész estig ült ott szótlanul.
       - Annyira szép vagy – mondta neki Szakóca egyszer, hogy felvidítsa, de Bogyó nem válaszolt. Mintha valami fájdalmas ürességhez beszélt volna.
       Aztán egy-két nap múlva már ő is ezt az ürességet érezte, ha magukban voltak. Nem szóltak, nem néztek egymásra. Bogyó már nem is látszott olyan szépnek. A kunyhón kívül pedig egyre csak özönlött rá Bogyó kedvessége, érintése és illata. Szakóca legszívesebben már bundát húzott volna magára, hogy elrejtőzzön előle.
       Ennyi lenne csak az egész, tűnődött. Pedig azt hittem, szeretem.
       Egy este Bogyó bekúszott mellé, mint szokott. A feketeségben nem látta a lányt.
       - Bogyó – szólalt meg nehezen -, elköltöznél?
       A lány az arca mellett lélegzett.
       - Megyek, Rettegett Mamut – felelte végül. Felállt, és elment. Szakóca a sötétségbe meredt, és próbált gondolkodni, de nem ment neki.
       Másnap senki sem hozta fel előtte a történteket. Szakóca körbejárt a táborban, igyekezett ismét jókedvű lenni. Az öregek a barlang előtt beszélgettek, és hígan mosolyogtak rá. Bűvös Ecset behívta az egyik járatba, és megmutatta neki a róla készült képet. Aztán a tisztáson megrohanták a gyerekek: egy lovat vezettek elő, ami Szakóca derekáig ért, gyér fekete sörénye pedig csíkokban tapadt az oldalára.
       - Ha ráülsz, megy veled egy kört, aztán paff!, összeesik – mondta egy kisfiú, és annyira nevetett, hogy könnyes lett a szeme.
       Bogyó és Vadállat a vadászok fája alatt, a porban heverésztek.
       - Szép vagy – mondta Vadállat a lány haját túrva.
       Bogyó kacagott, és a vadász oldalához dugta a fejét.
       - Te, te, Vadállat…
      Szakóca megfordult, és a kunyhó felé sietett. Ekkor egy bokor mögül Fertőző Bögöly lépett elő, aki a törzstől elszigetelve, egy omladozó erdei viskóban lakott, és most görnyedezve, a haját taposva nyújtotta a karját ennivalóért.
       - Menj innen, te fertőzött! – kiáltotta Szakóca, és berohant a kunyhóba. Ott letérdelt, a fejdíszt a levelekre lökte, és elkeseredetten a szemét törölgette.
 

       Még sötét volt, amikor felébredt. A tábort körülvevő erdő susogott a hűvös szélben, a barlangból horkantásokat és szuszogást hallott. Érezte, hogy valami puha végigszalad az arcán, odanyúlt hát, és lesöpörte. Amikor visszatette a kezét a levélszőnyegre, kinyitotta a szemét egy pillanatra.
       Mintha egy hideg villám vágott volna bele. Horgas Szigony, egykori lakótársa szőrös hátát látta a lábánál, a medvekoponya pedig bozontos haján csillogott.
       Szakóca bent tartotta a lélegzetét. Horgas Szigony neki háttal guggolt, és nyögve erőlködött, hogy a fejére húzza a koponyát. Levette, indulatosan hátrasöpörte a szemébe lógó hosszú szálakat, majd újra megpróbált belebújni. Nem ment; lehet, hogy a fejformája nem volt a megfelelő. Horgas Szigony dühösen dörmögött valamit. Alakja fenyegetőnek látszott, mint egy fekete, tömör gombóc.
       Aztán felállt, és a koponyát a mellkasához szorítva kisettenkedett a kunyhóból.
       A koponya! Szakóca felült. Viszi a koponyát!
       Egy pillanat alatt átzúgott az agyán mindaz, ami a visszatérése óta történt: az apja és az új neve, Vadállat és a gyerekek ajándékai, Bogyó gesztusa, Bűvös Ecset képei, az új lakhelye. Igen, engem szeretnek itt, gondolta. Vissza kell szereznem a koponyát.
       Sietsége miatt kissé ügyetlenül felugrott, az ajtóhoz botladozott, majd ki, a tisztásra.
       Horgas Szigony a viskósor irányába tartott.
       - Add vissza! – kiáltott rá, bele a csendes éjszakába. A horkolás azonnal abbamaradt.
       Horgas Szigony nem fordult meg. Megtorpant, majd nekilódult, az erdő felé.
       - Add vissza! – Szakóca is futott. Olyan idegen volt ez a kiáltozás tőle, hogy a hangja rekedtre váltott. – Állj meg! Add vissza!
       Árnyékok szövedéke borult rá: beért a fák közé. Bokrok zörögtek balra tőle, arra szaladt tovább. A koponya fehér boltozatára rávillant a félhomály a fekete törzsek között, ahogy Horgas Szigony menekülés közben vitte.
       Aztán nagyot puffant valami, Horgas Szigony feje eltűnt, és néhány ág visszapattant a közeli cserjékről. Elesett, gondolta Szakóca, és mielőtt lakótársa felállhatott volna, ő is a földre vetette magát – közben beütötte a lábujját egy göcsörtös gyökérbe -, és belecsimpaszkodott a lábába.
       Horgas Szigony ordított.
       - Nem! Nem! Az enyém! Megöllek! Megöllek!
       El akart mászni, de Szakóca szorította, ahogy bírta.
       Denevérek röppentek szét a gallyak fölött. Rezgett a fű, ahogy a törzsiek kitódultak a barlang elé.
       - Kérlek, add vissza! – Szakóca alig tudott beszélni a lihegéstől. Horgas Szigony rugdosott és üvöltözött. – Könyörgöm… Szigony… légy szíves… - A társaik egyre közeledtek. - Nem érted, hogy engem csak így… szeretnek?
       Ott álltak körülöttük. Vadállat, Bogyó, Fenséges Mennydörgés, Bűvös Ecset. Az öregek, a gyerekek és a nők.
       Ők ketten vergődtek és ziháltak, de a hordabeliek mindössze mereven nézték a küzdelmet.
       Aztán Vadállat megszólalt:
       - Én mondom, hogy vágd a fejéhez azt a koponyát, Szigony.
       Szakóca lángoló arccal bámulta Horgas Szigony talpát.     
       Fenséges Mennydörgés… igen… ő ezt nem fogja hagyni…
       Horgas Szigony kicsavarta a nyakát, és hörögve feljebb emelte a koponyát.
       A törzsbeliek némák voltak, mintha ott se lettek volna.
       Fenséges Mennydörgés, gondolta Szakóca. Segíts nekem!
       A sámán hallgatott.
       Horgas Szigony lendületet vett.
       Szakóca ekkor elengedte a lábát, sután felpattant, és a fáradtságtól kissé támolyogva oldalt kitört a csoportból. Kirohant az erdőből, ment, ment át az üres, csillagfényes tisztáson, be a barlang vak üregébe, majd tovább a nedves, hullámzó falak mentén tapogatózva, a folyosók és a termek zárt, kopár sötétjében…
       Már hosszú ideje ült egy mélyedésben. A feketeség tompán, érdektelenül kavargott körülötte.
       Halvány narancs fényfolt jelent meg a falon. A világosság egyre nagyobb kört rajzolt magának, míg végül szétáradt a hideg teremben.
        Fertőző Bögöly guggolt előtte fáklyával a kezében.
       Menj innen, te fertőzött, rémlett fel Szakócában. Zavartan elnézett egy sötét sarokba.
       - Ha végigmegyünk a járatokon – szólalt meg Fertőző Bögöly gyenge, de elszánt hangon -, kijutunk a hegy másik oldalára. A völgyben, a fákon túl füst gomolyog. Vannak ott. Patak is van, meg lovak is. Nagyobbak a mieinknél. Nem mertem odamenni, de megjelöltem az utat vörös festékkel. Most elmehetünk együtt.
       Elmenni innen.
       - De én szeretem őket – felelte Szakóca.
       - Maradhatsz is, ha akarsz. Talán életben hagynak. Nagyon valószínű. Az is lehet, hogy egyszer befogadnak. De eljöhetsz velem. Én már döntöttem.      
       Szakóca nem tudott válaszolni.
       Fertőző Bögöly türelmesen tartotta a fáklyát.
       - Azokat te festetted, ugye? – szólalt meg azután, és szurtos ujjával a folyosó túlsó végére mutatott.
       Apró festmények sorozata: egy csorba kődarab, egy köpenyes, egy izmos, egy szép és egy csúf figura hol előbukkant, hol eltűnt a fény és az árnyék sejtelmes váltakozásában.
       - Igen. De nem értem. Azt mondták, tönkretették.
       - Akkor jól hallottam. A gyerekek mesélték egymásnak. Azért mondták ezt neked, mert tudták, hogy anélkül is elhiszed, hogy látod. Nem dolgoztak feleslegesen.
      Szakóca a rajzokat nézte. Nem akarta azt érezni, amit ebben a pillanatban érzett.
       Aztán megkereste Fertőző Bögöly tekintetét a hajcsimbókok mögött.
       - Jól van – mondta. – Menjünk.
       Bögöly magasabbra emelte a fáklyát, és elindultak együtt a csendes folyosórengetegben, hogy megtalálják a vörös vonalat, ami kifelé visz.

 

 

               

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap