Arany Sas Díj pályázati mű: Nagy Adrienn - Egy apáca emlékei

Szerkesztő A, szo, 10/06/2012 - 00:06

 

   

       

Egy szomorú szemű, idős apáca állt a zárda egyik ablakában. Szótlanul nézte, ahogy a távolban villámok fénye világítja meg az alkonyati eget. Tudta, hogy hamarosan a villámlásokat követő ijesztő mennydörgéseket is meg fogja hallani. Mindig is utálta a viharokat. Már kiskorában is félt tőlük, de főleg azóta a szörnyű nap óta különösen gyűlölte őket. Elhúzta a száját erre a gondolatra. Életének szinte minden sorsdöntő eseményét vihar előzte meg. Most azonban az eddigiekkel ellentétben úgy vélte, sejti, hogy ez a kora tavaszi zivatar minek az előjele. Az elkerülhetetlené. Tudta jól, hogy közeleg halála napja. Hetek óta érezte, hogy egyre gyengébb és biztos volt benne, hogy nem fogja megérni szeretett férje halálának 21. évfordulóját. Már így is túl sokat élt. Egy jó ideje így érezte. Hiszen mostanra régen meghalt mindenki, akiket valaha is szeretett. A szülei, férje, a gyermekei… Mára nem maradt neki senki. Csak a hit. És Isten szeretete.

Már elmúlt hetvenöt éves. Eddig is csak az Úr végtelen szeretete tartotta meg egészségben és adott neki ilyen hosszú életet. Pedig mostanra már nem maradt neki más, mint az emlékei. Amik között voltak, nagyon boldog és kegyetlenül szomorú pillanatok is. De mind az övéi voltak és most már nem adta volna oda őket semmiért.

Még most is olyan tisztán emlékszik arra napra, ami egész életét megváltoztatta. Mintha csak, tegnap történt volna. Apja, a mindig mogorva Henrik közölte vele, hogy mégsem apáca lesz belőle, hanem egy ifjú herceg hitvese. A tanítója, Adalbert pedig egyetértett ezzel a döntéssel. Úgy vélte, hogy igazán Istennek tetsző szándék lenne, ha a kolostori magány helyett inkább férjhez menne és segítene hitvesének országát megtéríteni. Emlékezett rá, hogy mennyire megrémült attól, hogy egy idegen országba kell utaznia és el kell válnia szeretett hazájától. Először sírt és tiltakozott, de persze tudta, hogy hiába. Ám amikor először pillantotta meg leendő férjét, úgy érezte, hogy talán még sem lesz olyan rossz. Az ifjú megnyerő arca, udvarias, lefegyverző viselkedése meggyőzték még szigorú nagynénje, Gerberga ellenállását is. Az ifjú alacsonyabb volt nála, de határozott fellépése és erőteljes kisugárzása sokkal magasabbnak mutatta valódi termeténél. Gesztenyebarna haján megcsillant a napfény, barátságos, sötét szemei zavartan villantak rá. Ő ettől azonnal megnyugodott és mosollyal jutalmazta a pillantást.

Az esküvő után férjével együtt utazott új hazájába, ahol életének leghosszabb, és egyben legboldogabb időszakát töltötte. Gyönyörű országba érkezett. Hatalmas, zöld mezők, kristálytiszta vizű folyók és barátságos, ám egyelőre jórészt pogány emberek várták. Apósa, az idős fejedelem ugyan már egy ideje megkezdte az ország megtérítését, de látta jól, hogy még hosszú idő lesz, amíg mindenki elfogadja az új hitet. Évszázados szokásokat nehéz egyik napról a másikra elfelejteni. Ahogy a hintóból az őket éltető, mosolygó emberekre nézett, abban a pillanatban eldöntötte, hogy életét nekik is szenteli. Hűséges feleség, szerető anya, de mindemellett jó fejedelemasszony akart lenni. Imáiban arra kérte Istent, hogy adjon neki ehhez elég erőt, kitartást és elszántságot. Őszinte imája meghallgatást nyert.

Nem sokkal az esküvőjük után a régóta betegeskedő apósa meghalt, és az uralkodás a férjére szállt. Az ifjú fejedelem még felkészületlennek érezte magát, ráadásul azonnal kénytelen volt fegyverrel megőrizni trónját. Még most is összeszorult a szíve, ahogy azokra a véres napokra gondolt. Ráadásul akkor nemcsak a trónért harcoltak. Egy egész ország jövője volt a tét. A régi és az új világ csapott össze. És ezzel mindenki tisztában volt. Súlyos áldozatokkal fog végződni, ezzel az ifjú már a harc elején is tisztában volt, és tudta, hogy vér nélkül nem győzhet. Ezért nehéz szívvel ugyan, de összecsapott ellenfelével. Szerencsére az Úr megsegítette és férje győzelmet aratott. Ezután alig akadt valaki, aki meg merte kérdőjelezni hatalmát.

Három év múlva pedig férjét királlyá is koronázták, így az ország első királya lett. Maga a pápa küldte neki a koronát, egyenesen Rómából. Hatalmas megtiszteltetés volt. A környező népek keresztény uralkodói is elismerték érdemeit és keresték a jó kapcsolatot az ifjú uralkodóval. Korábban soha nem gondolta volna, hogy valaha királyné lesz belőle. Ám még ezután is mindig igyekezett hű maradni fogadalmához. Talán még jobban, mint korábban.

Férje mellett volt része boldogságban és bánatban is egyaránt. Együtt élték meg hitvese édesanyjának halálát, ami különösen megviselte a férfit. Az apját is szerette, de az anyjához sokkal jobban ragaszkodott. Aztán együtt örültek a gyerekek születésének, majd együtt sírtak, amikor el kellett temetni őket. Mosolyogva ölelték magukhoz életük utolsó reményét, amikor megnősült, majd engesztelhetetlenül zokogtak egymás karjaiban, amikor őt is elveszítették. És minden alkalommal az ég is együtt örült vagy szomorkodott velük.

Apósa, az idős fejedelem halálának napján rettentően hideg volt. Szakadt a hó, a szél az emberek arcába vágta a havat, szinte megfagyasztotta a vérüket, de mégis hosszú sorokban álltak a palota kapuja előtt és várták… Nem! Biztos volt benne, hogy inkább remélték, hogy az idős, beteg uralkodó talán mégis meggyógyul. Mindenki ezért imádkozott. Ám abban is biztos volt, hogy még mindig nem mindenki Istenhez.

Anyósa halálakor is egész nap borongós, hűvös idő volt. Pedig előző nap még forró, fojtogató volt a meleg. Aztán délutánra leszakadt az ég. Ömlött az eső, villámok cikáztak az égen, ijesztő, hangos mennydörgések kíséretében. Az ég is meggyászolta a fejedelemasszony halálát.

Egyetlen felnőtt kort megélt fia halálakor kellemes, késő nyári nap volt. Éppen kedvenc városában, Veszprémben tartózkodott, és hímzett, ami kedvenc foglalatossága volt, amikor egyetlen hatalmas dörrenés hallottak. Az égbolt azonban tiszta és kék volt, felhők sem tarkították. Ijedtében meg is szúrta az ujját és egy vércsepp az anyagra hullott. Ekkor már tudta, hogy nagy baj történt. Nagyon nagy baj. Órákkal később kapta a hírt, hogy élete egyik értelme egy ostoba baleset áldozata lett. Aznap benne is meghalt valami.

És végül néhány évvel később élete legnagyobb viharában elveszítette az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett. Nyár volt, és már napok óta rossz idő. Aznap is. Erősen fújt a szél, ami az éppen csepergélő esőt szórták szét mindenfelé. A nap is elrejtőzött, hogy ne lássa egy nagy ember halálát. Egy mindig olyan erős, határozott és csodálatos emberét, akit nemcsak feltétlen szerelemmel szeretett, hanem mindig tisztelt és becsült. Az erejét és kitartását, hogy olyan rövid idő alatt véghezvitte mindazt, amit a kezdetekkor még egyikük sem remélt. Még most is mosolyognia kellett, ahogy arra a régi beszélgetésre gondolt. Férje nagyon bizonytalan volt, ő azonban megpróbált határozottságot sugározni feléje.

– Szerinted sikerül, kedvesem?

– Nem lesz könnyű, férjuram, de én hiszem, hogy sikerül.

– Édesanyám is így véli.

– Akkor egyet kell értenem vele. És egyben biztos lehetsz! Én mindig itt leszek, még ha segíteni nem is nagyon tudok. De azt akarom, hogy érezd rám mindig támaszkodhatsz.

A férfi ekkor igazán szokatlan dolgot tett. Magához vonta fiatal feleségét és lágyan megcsókolta. Nem érdekelte, hogy ki mit gondol erről. Csak az volt a fontos, hogy itt volt ez a csodálatos asszony, akit szeretett, és aki viszontszerette őt. A boldogsága, élete szerelme.

Az idős apáca úgy érezte, hogy múltja eseményei már órák óta pörögnek a szeme előtt, pedig sejtette, hogy még csak pár perce állhatott az ablakban. Továbbra is villámok világították meg az egyre sötétedő eget, és a levegő érezhetően lehűlt. Ekkor egy fiatal novícia lépett oda hozzá. Pár pillanat eltelt, mire annyira összeszedte magát, hogy elég erőt merítve megszólítsa őt.

– Anyám! Bocsásson meg a zavarásért, de két úr keresi.

A zárda főnökasszonya lassan a fiatal lány felé fordult és meglepetten húzta össze a szemét.

– Két úr?

– Igazából csak az egyik az, a másik inkább csak egy fiú.

– Értem. Ki a férfi?

– Nem mondta meg, anyám. De…

– Igen? Mondd csak bátran, gyermekem!

– Szerintem külföldről érkeztek.

– Igen? Azonnal megyek.

A novícia gyorsan elsietett, az idős asszony pedig óvatos, lassú lépésekkel elindult a kapu felé. A zárdába férfi nem léphetett be, de volt egy előkert, ahol találkozhatott a vendégekkel. A két látogató, egész pontosan tényleg egy idősebb férfi és egy fiatal fiú várta az illatozó rózsák között. Alighogy megpillantotta őket, nagyot dobbant a szíve. Azonnal felismerte, hogy honnan érkeztek. A ruhájuk, a külsejük mutatta, hogy kik ők. Az idősebbik, megpillantva az asszonyt, mélyen meghajolt és a fiatalabb rögtön követte a példáját.

– Fenséges asszonyom! – suttogták egyszerre.

– Kérem, álljanak fel, uraim! És ne hívjanak, fenségnek! Egy egyszerű apáca vagyok, semmi több.

– Nekünk nem, asszonyom! Számunkra soha nem lesz csak egy egyszerű apáca.

Az idős nő kedvesen elmosolyodott, majd kíváncsian megkérdezte.

– Nagy utat megtettek, hogy beszélhessenek velem. Vajon miért?

– Felséges királyunk üdvözletét és ajándékát hoztuk.

– Ajándékot? Nekem?

– Igen, nemrég találtak rá, egy átépítés során.

– Valóban? És mi az? – Az asszony, mélykék szeme kutatóan vizslatta mindkettejüket. Ekkor a fiú a zsebébe nyúlt és egy fekete kendőbe csavart apró dolgot vett elé. Óvatosan kihajtotta és egy alig pár centis, kék kővel díszített, aranykeresztet vett elő. Az asszony szeme azonnal könnyel telt meg, ahogy meglátta, hiszen azonnal felismerte. Apró, ráncos kezei az ékszer felé nyúltak. Az ifjú térdre ereszkedve nyújtotta felé. Kivette a keszkendőből, a markába zárta, majd a szívére tette az öklét.

– Nagyon hálás vagyok, hogy elhozták nekem. El sem tudom mondani, hogy milyen boldoggá tettek ezzel. Honnan tudták, hogy az enyém?

– A palotában volt egy idős asszony, aki még emlékezett rá, hogy felséges asszonyomé volt.

– Mondják meg neki, hogy mostantól minden nap imáimba foglalom a nevét.

– Megmondjuk.

– És a királyuknak is adják át legőszintébb köszönetemet az ajándékért. Úgy hallom, hogy nagyszerű ember. Örülök, hogy végre olyan ember ül az országuk élén, aki megérdemli és méltó örököse annak, amit szeretett férjem hátrahagyott.

– Így van, asszonyom. A királyunk szinte mindenben követi nagy elődje, felséges férje példáját. Az országban újra rend, béke és fegyelem van.

– Ezt igazán jó hallani.

Ekkor megszólalt az imára szólító első harangszó.

– Sajnálom, uraim, de most mennem kell. Még egyszer nagyon köszönöm. Isten vigyázza útjukat hazafelé.

– Köszönjük, fenséges asszonyom! Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy mi hozhattuk el az ajándékot és láthattunk, hogy milyen boldoggá tette. Isten Önnel!

Újra mélyen meghajoltak és az asszony el is indult a zárda felé, ám hirtelen visszafordult, és a fiúhoz sétált. Kezét a lehajtott fejére tette és így szólt.

– Egyszer király leszel, fiam. Nagy király! Áldásom kísérjen uralkodásodban!

Az idősebbik döbbenten pillantott először az apácára, majd alig tizenhárom éves fiára. A fiú is hatalmas szemekkel nézett az asszonyra, aki azonban lassan bólintott.

– Így lesz, fiam. Higgy nekem. Isten velük!

Harmadjára is meghajoltak, és addig már nem is álltak fel, míg az asszony el nem hagyta a kertet.

– Én, mint király? – kérdezte mosolyogva a fiú, majd azonnal lelohadt a vigyor az arcáról. – Apám! Csak nem hisz neki? Tudom, hogy ki ő, de nem hiszem, hogy…

– Nem tudom, fiam! Volt valami a szemében, ami… nem tudom…

– De hiszen először, te leszel a király, apám. Aztán meg van egy bátyám, egy unokaöcsém… Annak az esélye, hogy én valaha király legyek nagyon kicsi.

.– Majd az Úr eldönti, hogy mit akar. Induljunk! – zárta le a témát a férfi.

Az apáca az ablakból nézte, ahogy a két ember távozását. Nem tudta, hogy miért mondta, amit mondott. De abban a pillanatban, ahogy elfordult, egy furcsa érzés tört rá. Mintha a kereszt sugallta volna, hogy az a fiatal fiú, aki elhozta neki, egyszer egy keresztény ország királya lesz. Tudta, hogy ez lehetetlen, de nem tudott jobb magyarázatot adni. Nagyot sóhajtott és levette a nyakából a vékony, fekete bőrből készült, láncon függő fakeresztet és helyére ráhúzta az aranykeresztet. Ám előtte hosszan, szeretettel nézte, majd megcsókolta. Nem hitte volna, hogy valaha újra látja. Hiszen lassan harminc éve volt már, hogy elveszítette. Még szeretett férjétől kapta, első gyermekük születésekor. Utána mindig a nyakában hordta, ám amikor egyetlen fia, a trónörökös meghalt, a nagy kavarodásban egyik pillanatban azt vette észre, hogy már nem lóg ott. Sokáig keresték, de a palota túl nagy volt, így nem találták meg. Sokáig bánkódott miatta, de akkoriban volt sok más, ami miatt jobban szomorkodhatott, így egy idő után nem foglalkozott vele többet.

Újra imára hívta a harang, immáron az utolsó figyelmeztetésként, hogy induljon az imaterem felé. Még egy pillantást vetett az egyre sötétebb égre, majd lassan elballagott.

Pár hónappal később, nyakában ezzel az aranykereszttel temették el, a zárdához közeli templomban. Már a temetés másnapján sokan zarándokoltak el a sírjához és ez a mai napig így van.

Jóslata pedig, majdnem húsz évvel később valóra is vált. A fiatal fiúból valóban király lett. Nem is akármilyen. Szent király. Aki uralkodása alatt az ő férjét avatatta szentté. Istvánt, első királyunkat.

 

Vége.

 

 

 

 

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap