Arany Sas Díj pályázati mű: Nagy Zoltán - Tündérmese a lövészárokból

Szerkesztő A, h, 09/24/2012 - 00:07

 

 
   

 

    

- Rohadt egy világ ez…

Ennyit tudott kimondani Kerepes, mielőtt az akna sípoló-süvítő hangja földet rázó robbanásba nem fulladt, elnyomva mindenféle zsibajt. Szerencséjük volt, valahol mögöttük csapódott be, viszonylag messze. Fáradhatatlanul ropogtak a fegyverek, immár harmadik napja. A kiépített lövészárokrendszer a folyamatos tüzérségi munka és gyalogsági rohamoknak köszönhetően erősen meggyengült, de még tartotta magát.
- Majdnem! Gyakorolni kell a célzást fiúk!- dugta ki a fejét egy katona az árokból, felemelte puskáját, célzott és lőtt, majd gyorsan visszabújt a fedezékbe tölteni.
- Nem unod még Vigyori?- kérdezte a fegyverét töltőt Kerepes, aki hátát a földfalnak vetve ült a sárban, puskáját pedig ölében pihentette. Nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar használni akarná. Olyan könnyed testtartással hevert ott, mint aki nyáron a meleg nap elől egy lombos fa tövébe húzódik. Itt azonban késő ősz volt, árnyékot pedig egyedül a halál vetett rájuk, ami ott aratott soraikban nap mint nap.
- Unni? – hitetlenkedett a másik. Valamivel fiatalabb volt földön ülő társánál, harmincas éveinek elejét taposhatta. – A Hazát védjük koma! El lehet-e abban fáradni?
- Szart se védesz itt, nemhogy a hazát.- legyintette le gúnyos vigyorral Kerepes. – Több száz kilométerre vagyunk a szülőföldtől, mit védünk mi itt szerinted? Az egyetlen, amit csinálsz az a lőszerpazarlás. Így is alig van muníció… és utánpótlást sem fogunk kapni, ameddig az utánpótlási vonalakat nem tudják biztosítani. – idegesen matatni kezdett szakadt, sáros zubbonya belső zsebében. Valamit keresett.
- Ugyan már!- legyintett a másik. Annyira feldühítette társa pesszimizmusa, hogy töltés és lövöldözés helyett inkább leguggolt mellé és határozottan folytatta: - Jövő hétre ígérték az élelem és fegyverszállítmányokat.
- Igaz.- bólintott Kerepes fapofával. – Mint ahogy augusztusra az erősítést, szeptemberre a téli ruházatot.
Végigmérte magát. Rongyosra használt katonai öltözéke szánalmasan festett. Rosszalló fejrázásba kezdett, egy lesajnáló mosoly kíséretében.
- Lehet, hogy tudnak valamit, amit mi nem…- próbálkozott a másik.
- Mit? Hogy itt fogunk megdögleni még a tél beállta előtt, és nem lesz szükség ruhákra? Kétlem… ezt tudjuk mi is…
- Nem!- csattant fel Vigyori. Szemében valami játékos tűz kezdett csillogni, ahogy fantáziája egyre vadabb kreálmányokkal állt elő. – És mi van, ha... mi van, ha tudják, hogy még az első hó előtt otthon leszünk? Ha leváltanak minket. És akik váltanak, hoznak fegyvert és téli ruházatot… ha minket hazarendelnek…
- Te tényleg ilyen átkozottul hülye vagy? – döbbent le teljesen a földön ülő.- Igen, küldenek egy egész hadsereget, mindenki mikulásnak és krampusznak lesz öltözve… ja igen és a tüzérségi ágyúkat majd rénszarvasok húzzák… te barom…- vetett gúnyos pillantást társára Kerepes.- Na végre!
A gondos kutakodásnak, keresésnek végre meglett az eredménye, egy kis fém cigarettatartót halászott elő. Alig bírta kinyitni. Ette már a rozsda. Aztán végül még is engedett, kipattant. Az utolsó szál…
- Micsoda mázli. Szerencseszál. Kurvára szerencseszál, én mondom neked Vigyori.
Társa fancsali mosollyal pillantott rá, de nem szólt semmit. Talán most látta először Kerepest boldognak. Még ha nem is volt mély, őszinte boldogság, mert az irónia és fanyarság erősen rányomta bélyegét, mégis apró kis szikra volt ez, ebben a fénytelen, sötét pokolban.
A benzines öngyújtó fedele jellegzetes hanggal felpattant, a tűzkő-sárkány lehelete pedig narancssárga izzásra bírta a cigaretta végét. Beleszívott. A füst karcos gyönyöre belül végigcirógatta mindenét. Elégedetten fújta ki…
- Hm? – nyújtotta Vigyori felé, akit jól láthatóan meglepett a gesztus, ám hálás mosollyal nemet intett.
- Káros. Bűnös élvezet…
- Bűnös?- röhögött Kerepes.- Mi a franc vagy te, valamiféle pap? Nőhöz sem nyúlsz? Az is bűnös élvezet?
- Nem, az nem.- vigyorgott a másik. – A nőket nem vetem meg. Illetve a Nőt.
- A nőt. Ó jaj. Csak nem vár otthon valaki?
- De bizony, hogy vár. Jobban mondva várnak. Két hölgyé a szívem. Van egy öt éves kislányom is. Nézd.
Most ő kotorászott zsebeiben, mire egy apró, szétpattintható fényképtartót szedett elő.
- Aranyosak. – bólintott Kerepes. Elég rosszul álcázta, hogy egyáltalán nem érdekli.
- Ezt nem nyakban szokták hordani?
- Ne hülyéskedj már. A dögcédula mellé tegyem? Na azt már nem. Téged várnak otthon?
- Hál’ istennek nem…
Vigyori hátrahőkölt megdöbbenésében.
- Mi van? Sokkal jobb így. Nem kell senkiért fájjon a fejem. Nem kell aggódnom jól vannak-e, nem kell hazudnom nekik, hogy „igen, persze épségben hazaérek”. Mert ha hiszed, ha nem optimista kis barátom, mind itt fogunk megdögleni. Mind egy szálig. És a szeretteink még egy szál virágot sem tesznek a sírunkra….mert nem lesz. Vagy szétrohadunk itt a sárban, vagy tömegsírba hánynak minket.
- Jézus! Tőled leszek öngyilkos komolyan. Persze, meghalhatunk de…
- Nézz már körül, cseszd meg! Hullunk, mint a legyek, a lőszer és a kaja fogytán, utánpótlás kilátásban sincs, és ami a legjobb…. Közeleg a tél.
- Ha ez a vonal tarthatatlan lesz, visszavonulunk…
- És hova? Tudod mi van mögöttünk? Sok száz mérföld semmi. Kopár pusztaság. Hova vonulsz vissza? Egy új védelmi vonal kiépítése hetekbe telhet, addigra utolérnek minket és a nyílt színen mészárolnak halomra.
Nehéz, vészterhes csönd ült rájuk. Egyikük sem szólt, még az örökké optimista férfi is csak csendben ízlelgette a realitás savanyú végtermékét, melyet a sors a szájukba szart.
Újabb slukk. Kerepes röhögő felhorkanással köpte a füstöt.
- Tudod mi a vicces?- kérdezte- Még is vár valaki otthon. A főnököm. Azt mondta, én vagyok a legjobb munkása, fel ne merjem dobni a talpam.
- Na látod! Mondtam én! Mindenkit vár valaki – ragyogott fel újra Vigyori- Amúgy mivel foglalkozol? Várj! Kitalálom. Vagy sírásó vagy, vagy sírköves.
- Hülye!- nevettek együtt.
- Kőműves. A sors iróniája nem gondolod?
- Miért?
- Gondolj csak bele.- újabb slukk.- Ha szétbombázzák a fél országot, annyi melóm lesz, hogy meggazdagszom.
- Jogos!- helyeselt jókedvűen a másik.
- És te? Várj, kitalálom. Tanár vagy, vagy házalóügynök.
- Nem-nem. Messze jársz. Firkász vagyok….amolyan íróféle.
 - Pföhkh- Kerepes éppen egy újabbat szívott volna a cigarettába, mikor váratlanul köhögve röhögni kezdett a kijelentés hallatán. – Na apukám. Akkor majd megírhatod dicstelen századunk nem létező hőstetteit, ha esetleg hazajutsz innen élve.
- Ha esetleg? Én biztosan hazajutok koma! Engem várnak otthon.
- Irigyellek hallod-e… Ennyire derűsen látni a világot, ebben a pokolban…
- Én hazamegyek!- ismételte meg a férfi, és mosolyogva kezét nyújtotta.- Velem tartasz?
Kerepes még habozott picit, szemeiben neki is felfénylettek az első reményszikrák, szája megadón mosolyra húzódott és belecsapott a segítő kézbe: - Haza megyünk!
- Ez a beszéd! Hallod ezt a csendet? A barátaink elaludtak. Ébresszük fel őket!
A fegyverropogás tényleg teljesen elhalt, miközben beszélgettek.
Kerepes arcán csúfondáros vigyor terült el, miközben bólintott. Vigyori befejezte a félbemaradt töltést, felállt és célzott, ő pedig magához vette puskáját, majd elkezdett feltápászkodni.
Puskalövés. Valahol messze.
Vér és agyvelő csapott az épp felállni készülő arcába. A lövés után ismét néma csend lett… csak a zsákként elvágódó test sárba csobbanása törte meg egy pillanatra.
Kerepes visszarogyott a földre. Újabb slukkot szívott, majd a félig égett cigarettát hanyag mozdulattal elpöckölte. Szándékosan földre szegezte üres tekintetét, de oda is bekúszott a lassan mindent átitató vörösség. Lassan, hosszan fújta ki a füstöt, miközben halkan motyogta az orra alatt.
- Rohadt egy világ ez…
 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap