Arany Sas Díj pályázati mű: Németh aladár István: Karvaly, aki szabadnak született

Szerkesztő A, szo, 10/27/2012 - 00:04

         Mondják a bölcsek és okosak: csak a bátrak, győztesek nevét őrzi meg az emlékezet, a történelem, sőt még azt is mondják, hogy még vesztesen is elvonulhatsz emelt fővel.
         Nehéz és rossz időket élünk ma is, de a remény sugara felmelegíti a bánatos szíveket. Félrevezetett, lebutított nép még nehezen ébred, csak mostanában változott meg. Nem jók ma a körülmények, de nem adhatjuk föl, hogy ezeket megváltoztassuk, jobbá tegyük, mert „Ha a gyűlölködés megerősödik: a tömeg a legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből, s a bujtogatók kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át.” Eötvös Károly XIX - XX. század fordulójáról ránk maradt szavai ezek. / Eötvös Károly: A nagy per; Révai Testvérek 1904. 2. kötet, 98.old., 136.old./
       Még hozzátette másutt hitvallásához, hogy „Ha már most silány lélek hatalomhoz jut ,ha neki uralkodni, kormányozni, ítélkezni kell (…..) nevetséges és szomorú, mert buta és erőszakos  minden dolga. Annál nevetségesebb és szomorúbb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység nyilvánul meg működésében… Csak elfogultsága, vagy ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiú (……) és elfogult bírák kezén ilyenkor sorvadoz a jólét s vérzik el az igazság.
         Egy évszázaddal később, az ezredfordulót követően visszaköszönnek a fenti gondolatok s már uszító, gyűlölködő közhangulat készül elsöpörni mindent, ami napi érdekeinek útjában áll. A java - úgy gondolom én -  még hátra van. Ha eljut a tömeg, s már nagyon közel áll hozzá, a faji és vallási megosztottság még elviselhető szintjéig, a türelmetlenség anarchizmusba, nihilizmusba csap át, akkor már késő lesz az ébresztő megfújása, a lavina kegyetlenül elsodor mindenkit, jót-rosszat egyaránt. A józan ész még megálljt parancsolhat.
         Harc ez a javából, csakhogy a fegyvernem már nem olyan, mint régen, nem szemtől-szemben, nem kézzelfogható tiszta küzdelem ez, hanem sunyiság, álnokság és csúfság testvéreivel áll szemközt a tisztesség, az igazság, a szókimondás bátor, XXI. századi harcosa, mert az utóbbi jobban szereti a napsugaras világot, mint a sötétséget.
         Minden gondolkodás az emlékezettel kezdődik, közben sötét jövőnk sejtelme nehezedik lelkünkre. Nekünk, magyaroknak az a legnagyobb bajunk, hogy a boldogság napjával már szembe sem merünk nézni. A dekadencia, a lemondás szelleme megfertőzött bennünket.
         Merjünk hát szembenézni a múltunkkal, merjünk remélni és magyarnak lenni ebben az idegen világban, ebben az Európában, ahol erős és meghatározó nemzet voltunk, amíg nem hagytuk megosztani, szétmarcangolni magunkat a halottrabló hiénáktól. Jó, ha tudja mindenki, hogy nincs különbség fasiszta és kommunista diktatúra és gyilkosság között. Emlékezzünk hát, mert emlékezni muszáj!
         Az alig harminc-negyven éves cser, tölgy, hárs és szil elegyesben levélalommal lassan feltöltődött lövészárkokat, gödröket kerülgetve járom az erdőt, ahol a háború éveiben a gépesített, modern fegyverekkel dolgozó halál szedte áldozatait, kiknek vére a Kis-Bakony sovány talaját áztatta, vagy a Lesence – patak, hajdan malmokat hajtó vízét vörösre festette.
         A szomszéd tizenéves gyerek, Sz. Jancsi egy pillanatra sem távozott mellőlem, mert a közeli reptér, és kissé távolabb Zalaszántó környéke felől repülők, teherautók, utóbbitól harckocsik - ahogy gyerekfejjel mondani szoktuk - tankok zaja veri fel a csendet és kísérőm homlokára a félelem verejtékcseppjeit csalja elő. Közel volt még a világpusztító háború, élénken éltek a keserű emlékek. Ő is olyan egyszerű ember volt, aki nem mindig attól fél, ami veszélyes, hanem inkább attól, ami szokatlan. Nagyon lehangoltan csak ennyit morgott az orra alatt: mindannyian addig fogunk élni, amíg napjaink el nem fogynak. A közelmúlt borzalmaira gondolt, amikor itt a völgyben jó makadám úton, vagy a század elején megépült vasúton gépjárművek, vagonok százai szállították a halálgyár üzemi anyagát, a töltényekkel megrakott faládákat. A katonai-logisztika egyre növekvő faszükséglete ezek, az eddig érintetlenül maradt erdők felett is készült a halálharangot megkondítani. Azután a háború azt az üzemet is ideiglenesen veszteglésre kényszerítette, hogy aztán a vadon egyik legszebb részének, a bükkösnek elpusztítását is legalább harminc-negyven esztendővel kitolja.
         Jómagam nem itt, de ideszülettem és annak minden jó-rossz következményét felvállalom. Nem emlékszem csak a szépre. Most a fejünk felett a vadlibák gágogó raja vonul dél felé, ahol a Zala folyó torkolata feletti mocsaras-lápos területek a Kárpát-medence talán legszebb vízimadár-paradicsomát, a Kis-Balatont alkotják. Az erdőszélén, gabona melletti földúton gyalogolunk, amikor egy fejlett őzbak óvatosan kilép az erdőből, s amint észrevesz bennünket, hangos riasztással menekül vissza a sűrűbe. Egy fülesbagoly hangja szakítja félbe az iménti esetnek mind ünnepélyesebbé váló csendjét, amelyen a közeli, uzsabányai robbantások hangja emelkedik felül. Éjjel erős záporeső volt villámlással és mennydörgéssel. Ebben az évszakban még ritka jelenség ez, reggelre azonban újra kiderült. Csodálatos volt az 1956-os ősz, zord volt a tél, és rövid, de bájos volt a tavasz. Egy sereg tavaszi virág virított a réteken, az erdőszéleken, ahol elszórt, elhagyott lőfegyvereket, lőszereket, kézi gránátokat fedezett fel a magamfajta tizenéves, a mindenre kíváncsi siheder. A gyermeki letyfetynek, dicsekvésnek az lett a következménye, hogy megfelelő szülői eligazítást, nyaklevest és intő szót követően az általunk, gyerekek által is előkerített, összeszedett fegyvereket, lőszereket később a körzeti katonai laktanyában azzal megbízott felnőttek leadták a forradalmat követő békésebb időszakban. Feltételezem azt is, hogy néhány lőfegyver és golyós lőszer az elrejtés sorsára juthatott, későbbi, szebb időkre gondolva.
Lőporfüstös közelmúlt sötét magányában a gondolatok képezik az ember egyedüli társaságát, azokat pedig főleg a testi vágyak és ingerek keltik fel és irányítják. Voltak ínséges idők, lesznek is biztosan. Azért azt se felejtsük el, hogy az ötvenes évek borzasztó időszak volt, s még a hatvanas években is elszaladt innen mind, aki tehette. Sokan úgy érezték, megfulladnak a tespedésben, a mocsárban, a szennyben, amely a szocializmust építő, párttitkárok által irányított, három T-vel (tiltás, tűrés, támogatás) kormányzott ország jelentett számukra.
         Sokáig azt tanították, azt szajkózták oktalan fejekbe, hogy a múltat feledni kell…., de én mondom, hogy „feledés az úr és foghíjas, mocskos felesége a közöny” még ma is igaz. Örökkön elsodort magyar falu, kikirics virága, pacsirta dala, Krisztus keresztje, templomnak tornya, szépen csengő harangja, szegénynek bánata, gazdagnak sóhaja, hová lettél követni valók milliója. Boldogság kék madarát végre kezünkben tarthatjuk-e, óh magyar haza?
         Hogy mégsem ment (menekült) ki bárki negyvenötben és ötvenhatban, azért, mert csak azért is volt emberi tartása, magyarsága, becsvágya, büszkesége, hazaszeretete, mert itt és csak is itt tud magyarul élni, szeretni, dolgozni, szenvedni és meghalni, igaz magyarnak maradni. Nem tudták, nem is akarták megbocsájtani, hogy megalázva, kifosztva, emberi mivoltából kiforgatva is helytállt, hogy nem panaszkodott sem a  paraszt, sem a gróf, sem az értelmiségi, sem a munkás, egy sem. Ez nagyon nagy bűn volt évtizedekig. nem sikerült kiirtani… sőt, aki magyarnak született kivándorlók, kitántorgók közül is mind hazajött, vagy legalábbis haza vágyódik. mert itt más a napfelkelte, más a napnyugta, szebben virít a tulipán, a szegfű és rózsa, szebben dalol a madár, mert más itt az ének, más a tánc, a dolog is könnyebb.
         A hajnal első pirkadata úgy kivetette az ágyból, hogy még nyöszörgésre, krákogásra sem jutott ideje. Még nem szakadt rá az öregség, csak később, most fürge, mint a gyík, még nem kerülgetik nyavalyák. Ma is nagy buzgalommal, tele optimizmussal, terveket szőve indított neki egy fárasztó napnak, itt lent a Lesence-völgyben, kilencházi otthonában. Igen, mert ez a Kilencház az a kilenc ház, nincs itt több ház, itt a Lesence mentén, a Tapolcai medence kapujában.
         Eddig jutott hirtelen gondolatában, mert a kerítés mellett irdatlan nyüszítés, nyávogás, kíméletlen morgás szakította félbe a hajnali strófát, amit kedvelt fekete rigói zengedeztek. Sarokba szorította a kandúrt, s most a kíméletlen düh és az egymás iránti folytonos gyűlölet szikrái röpködtek szerteszét, míg nem egy, a keze ügyébe került vesszőseprűvel oldalba nem vágta mindkettőt. Hirtelen szétrebbenés, nyüszítés és nyávogás lett a vége az iménti torzsalkodásnak.
         Jót mosolygott magában, dicsérte a Szutyi bátorságát és kitartását, merthogy a kandúr szinte kétszer akkora volt, mint az az alig fél éves kutya. Nem régen szerezte egyik ismerősétől. Szívósságát, kitartását tekintve teljesen úgy néz ki, mint az ausztrál dingó, csak egy kicsit zömökebb, izmosabb annál.
         Mások itt a reggelek gondolta, mindig mások …. lám, most is adott valami élményt a Mindenható. Talán, mert kiérdemeltem.
         A család alszik csendesen a szeretet melegében, még korán van. Bár az imádott feleség, a négy gyermek édesanyja ilyen zsivajra általában fel szokott ébredni, most azonban ő is álmodozik egy szebb és békésebb jövőről, gyermekeinek boldogulásáról.
          Na, jól van, aludjon csak még, majd ma én készítem el a reggelijét ennek a folyton éhes siserahadnak, s gyorsan neki is  látott. Lement  a kis faházba, magához vett egy vesszőkosárnyi gyújtóst és felaprított tűzifát, hogy begyújtson a sparhertbe. Eszébe jutott, hogy a tikokat tegnap meg sem monyászta. Lehet, hogy a fészekaljban néhány szem tojás is meglapul, amit aztán jó szalonnás rántottának elkészíthet.
Már csurgott a nyála, ahogy rágondolt, mert nemcsak gyermekeinek, de magának is kedvenc reggelije a szalonnás-hagymás tojás a Nyanya sütötte friss kenyérrel. Nyanya, igen ő a hűséges, szerető feleség, aki szívét-lelkét kiteszi családjáért. Se éjjele, se nappala, mindig tesz-vesz, sürög-forog a családja körül. Soha nem tesz hiábavaló dolgot, minden gondolatának és cselekedetének célja és értelmes következménye van.
         Megérdemli a szeretetet, meg persze a szerelmet is, mert még fiatal, üde és kívánatos is harminc-negyven között. Eddig jutott dédelgetett gondolataiban, mikor megjelent a gangon szinte tündökölve, mosolyogva.
- Api, mit csinálsz ilyen korán itt kint az állatok között? Csak nem a tyúkokat monyászod megint? Ez a szokása, gondolta, s választ sem várva, bámulta a hátsó udvar sürgő-forgó népségét.
-Arra gondoltam, hogy délután, ha kicsi kis időd lenne, kimehetnénk ide a cseresbe gombát szedni. Ha nem? Nem. Akkor kimegyek egyedül, vagy valamelyik önként jelentkező lurkóval.
- Nyanyucikám, sajnos nem tudok veled tartani, gombázni, mert leltározni kell a szebikei  kerületvezetőnél.
- Pont ma? A fene rúgja meg a más macskáját. Aztán ezzel el is szállt a mérge. Pedig Api, nagyon régen nem csatangoltunk ebben a csodálatos erdőben, együtt kettesben. Ígérd meg, hogy egyszer már kerítesz időt rám is, nem mindig csak a munka, meg a munka. Lehet, hogy a feleséged nem is én vagyok, hanem a munkahelyed, a gazdaság? Na, jó félre a tréfával, csinálom a reggelit.
- Én már kigondoltam a hagymás-szalonnás tojásrántottát… de, ha neked jobb ötleted van, akkor csináld meg! - kicsit duzzogva lépegetett fel a lépcsőfokokon, már az ötödiknél tartott, amikor hirtelen káricsálás,rohangálás verte fel a baromfiudvar csendjét.
- Nyanya, gyorsan a puskát, hozd már! Megint az a gyilkos csapott le a tyúkok közé. Még jó, hogy a Szutyi és a pulykák is kint voltak. Nem vitt el a karvaly semmit. Az a mocsok, már másodszor csapott le a baromfiakra. Nem lesz nyugtom, amíg ki nem irtom a telhetetlen fajtáját.
- De Api, ennek is most vannak kicsinyei, azokat  is táplálni kell!
- Hát, ne az én portámat ritkítsa az a …..  - s csak füstölgött magában, még hozzá tette: A franc üssön belé! Tudod mit? Majd a fiamat, a Sanyit ráállítom én erre a nyavalyásra. Elég nagy már ahhoz, hogy a puskát a kezébe vegye!
- Még mit nem,még mit nem? Nem a napokban szedtük ki a kezükből az elszórt lőszert, meg fegyvereket, amit a forradalom leverésekor erre-arra eldobáltak, elbitangoltak? Még csak az kell, hogy kárt tegyen magában. Azt aztán nem! Nem élném túl, ha valami baja esne. Képzeld csak el!
- Ne zsörtölődj már annyit Nyanya, nem olyan gyerek az már, elbírja azt a kispuskát, a flóbert, a nagyot meg úgysem adnám a kezébe. Azt egyébként is jól eldugtam a szem elől.

Idáig jutottak, mire a szomszéd udvarban megismétlődött az iménti jelenet. Ikerház az is, ugyanaz a beosztása a portának, ott is hátul, lent vannak az ólak, meg a faház. Csak ott a nagyfőnök lakik családjával egyedül…
- Majd én beszélek az erdőmérnök úrral, hogy állítsa rá az egyik erdészt, vagy valamelyik vadászmesterét. Te meg csak hagyd békén azt a gyereket, ráérsz még majd később is fegyvert adni a kezébe.
- Gyerek-gyerek, már tizenöt éves, hát mikor kapjon lehetőséget, ha most nem? Sohasem lesz belőle erdész, vagy vadász-ember, ha nem kap kedvet hozzá! Senki nem születik kész embernek, főleg nem vadásznak… Erről ennyit és ne többet!...!
- Majd meglátjuk, majd még…!
Így dünnyögve vetett véget az iménti diskurzusnak, amely azért nem minden nyom nélkül csitult el ebben a nem akármilyen adok - kapokban.

Kinek lesz, lett igaza? Ki tudja? Majd az a nagybetűs Sors, majd az megmondja. Én tudom a végét, de erről majd más alkalommal teszek említést.

 

Balatonfüred, 2012. május 30.

                                                       

                                                                                    Németh Aladár István

                                                                                        aki meg- és átélte

 

    

 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap