Arany Sas Díj pályázati mű: Rózsa János - Ima a Donnál és kétezer kilométeren át

Szerkesztő A, v, 10/07/2012 - 00:06

 

 
  
 

                 - Tizedes úr!
                 - Parancs főhadnagy úr!
                 - Magához vesz két embert, és alkalmas helyen eltemetik az őrmestert, hősi halotthoz méltó kegyelettel.
                 - Értettem! Kérek engedélyt…
                 - Távozhat.                 

A tizedes távozott. A két embert saját szakaszából választotta ki. Meglepte, hogy közönnyel, majdnem örömmel fogadták a parancsot, közel a frontvonalhoz, partizánoktól nyüzsgő fronton.
- Az őrmestert? Örömmel! – így az egyik.
- Kár, hogy nem korábban. – nyilvánult meg a másik.
Az őrmester amolyan nemszeretem katona volt. Beosztott katonái nem szerették, szolgálati és rangfokozati elöljárói sem kedvelték igazán. A tizedes tudta, hogy hívő keresztény ember volt, mint ő maga. Szigorú, „igazi” katonaként ismerte. Szolgálati viszonyuk nem volt. Tábori papjukat még Voronyezsnél elveszítették egy aknatűzben. Elhatározta, hogy a lehetőségekhez mérten kegyelettel temetik el. A temetési szertartás még élő emléke volt. Egy évvel korábban temették édesanyját. 

Sokáig kereste az alkalmas sírhelyet a két katona nem nagy örömére. A vidék majdnem sík volt. A lankákat csenevész bokrok, fehér törzsű juharfák tarkították csak. Próbálta felfedezni a táj szépségét. Igyekezett elvonatkoztatni a háborútól. Szülőfalujára gondolt, ahol egy évvel ezelőtt temették édesanyját az akáclombos falu kis temetőjében. Szerette a természetet. Mindig is csodálattal töltötte el a Teremtő alkotása. Hálás volt érte.

- Micsoda gondoskodás. Otthon szerszámokat, kerítést faragott az akácfából. Itt, a honos juharból feszületet faragott a tábori oltárra, kérgéből levelezőlapot készített, most pedig egy sírkereszt elkészítése vár rá. 

Távoli ágyúzás zaja hallatszott. Úgy ítélte, hogy az ellenséges ágyúk, tőlük négy-öt kilométerre, északra lövik a német állásokat. Ez nem aggasztotta. Annál inkább a keleti irányban elterülő sűrű erdő és a hatalmas fák alatti sűrű bokrok csendje. Tudta, hogy órákon, napokon belül katyusákkal lövik be, T34-esek százai lánctalpa szántja fel a terepet. Nem hitt a háborúban, nem hitt a győzelemben. 

Kijelölte a sírhelyet és hozzáfogott a kereszt elkészítéséhez. Összecsapolta a két, karnyi vastagságú juharfát. A keresztfára csak a nevet és az 1944 számot véste. Egy kicsit bosszús volt magára, hogy nem nézte meg az írnoknál az elhunyt születési évét. 

A két katona már elkészült az ásással és türelmetlenül várták őt. Rövid beszédet mondott, amit rövid imával fejezett be a két katona nagy örömére. Az elkészült sírhantba a tizedes beszúrta a keresztet és imához térdepelt.  Katonák vidáman indultak táborhelyük felé. A szó foszlányaikból vidámságot, némi gúnyt az imádkozó tizedes felé, lehetett összerakni. 

Ő buzgón imádkozott. Imádkozott az őrmester lelki üdvéért, idős, beteg édesapjáért, menyasszonyáért, mindenkiért, mindenért, a békéért. A záró imánál tartott – Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” – mikor az erdő felől, egy szempillantásnyi idő alatt két lövés dörrenése, majd  a háta mögött két test zuhanása hallatszott. A két katonát érte a partizánok mesterlövészének gyilkos golyója. Hozzájuk kúszott. Élettelenek voltak. Mindkettőt a homlokán érte a találat. Ha a két lövés nyomát céltáblában látja elismerését fejezte volna ki a találatért. Ő is mesterlövész volt. 

- A sors fintora, Isten akarata – gondolkodott – Néhány perce két ember temetett egyet, most egy kettőt. Nyakukból levette az azonosító fém lapkát. Huszonévesek voltak.
- Milyen érdekes – gondolta. – Ezt a lapocskát a békeidőben a laktanában egy haszontalan nyűgnek tartottuk, dögcédulának neveztük. 

Egyikük szíjáról lecsatolta az ásót és hozzáfogott két sír megásásához. Képzeletében otthon ásta veteményes kertjüket, segített menyasszonya virágoskertjében. Szinte érezte az otthoni föld szagát. A más volt, mint az itteni. Ott béke volt, itt háború. 

Ugyanúgy cselekedett mint percekkel ezelőtt. Mind két katonát kegyelettel eltemette. Kavarogtak gondolatai. – Vajon néhány kilométerre keletre nem ugyanezt tette vaki, mint én? Ebben az esetben talán a legnagyobb különbséget a fejfák latin és cirill betűi jelentik. A munkácsi laktanától az idáig megtett úton volt alkalma megismerni a hatalmas országot, annak népét. Tudta, hogy ők is, nagyon sokan, hiszik Jézust a megváltót és a Mindenhatót. 

Közben közelgő repülőgép zajára lett figyelmes. Fedezéke kúszott és távcsövén látta, hogy az ellenség felderítő gépe. Megtalálták alakulatukat. Tehát órák kérdése és kezdődik. – gondolta. 

A bajtársa, legjobb barátja a bunker előtt húzódó lövészárokban várta. Hallotta a két lövést. Tudta, hogy hármuk közül, csak egy valaki tér vissza.
- Imával töltöttem a távollétetek idejét – mondta elhomályosult szemmel.
- Imádkozzunk együtt! Adjunk hálát az Úrnak. 

Délután megkezdődött az, ami várható volt. Táborhelyüket belőtte az ellenség tüzérsége, távolból lánctalpak csörgése, motorok dübörgése hallatszott. Megkezdődött a támadás. Számukra a visszavonulás. Tartott ez egy évi, két ezer kilométeren keresztül. Hol együtt, hol elveszítve egymást barátjával, de mindig imával. 

Virágzott az akác, mikor  tizedes elérte szülőfaluját, visszatérhetett szeretteihez. A századból ez csak neki és barátjának sikerült. 

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap