Arany Sas Díj pályázati mű: Szalay Sándor - Szellem a likban

Szerkesztő A, h, 10/29/2012 - 00:05

 

Nem szeretek a háborúról beszélni, de ma már megittam egy üveg bort, szóval muszáj elmondanom egy történetet. Idén hatvan éve annak, hogy a szellem a likban meggyilkolta a testvéreimet.

Amikor 1944 nyarán az oroszok átlépték a határt, én a Csobányos völgyében szolgáltam, a harminckettedik határvadász zászlóalj második századában. A negyvenhatos német gyaloghadosztály képviselte a főerőt, mi a székely határvadászokkal csak a pofánkat mutogattuk. Egész addig, amíg a németek a nyakukba nem vették a lábukat, és ott nem maradtunk a második ukrán front összes páncélosával szemben. Mert akkor már mi sem mutogattunk, hanem mélyen beástuk magunkat. Az alegységparancsnok tanult gyerek volt, nem akart meghalni, és a saját életét úgy menthette meg, ha megment minket is. Szóval amikor először értesült a felderítők határátlépéséről, megásatta velünk a rókalikat a Csobányos partján, a fák között. A lejáratot ágakkal és mohával álcáztuk. A terve majdnem sikerült: a második ukrán front erői elmasíroztak mellettünk – vagy talán inkább azt mondhatnám, hogy fölöttünk. Akkor már mindenki futott, vonultak vissza a németek, a magyarok, a székelyek. Csak mi maradtunk, úgy tizenöten. Ott lenn a likban.

Az alegységparancsnok arra számolt, hogy egy hetet kell kihúznunk a rejtekben, aztán a román határ felé indulunk, és civil ruhákat szerzünk. Amivel nem számolt, az az utóőrs volt. Egy napon a második ukrán front kiváló katonája esett a likba. Én pont borotválkoztam, egy nagyon jó haverom, a Márta Lajos meg épp a fegyverét tisztogatta, amikor a meglepett fickó becsúszott kettőnk közé. Rögtön a géppisztolyáért kapott, de a Lajos gyorsabb volt, betörte a fejét a puskatussal. Néhány muszka a lik szája köré gyűlt, hogy kinevessék kétballábas társukat, de csak a fegyvereink csövébe vigyoroghattak. Megöltük mindet. Orosz nyelven elüvöltött parancsszavak lengték be a völgyet. Néhányan kimásztunk a likból, hogy elintézzük a maradékot, de addigra fedezékbe húzódtak, és csúnyán megszórtak minket.

Az elkövetkező napok elviselhetetlen ricsajban teltek. Az oroszok újabb és újabb rohamokkal próbálták bevenni a likat, de mindig visszavertük őket. Sokat megöltünk, de a mi veszteségeink is nőttek. Biztosak voltunk benne, hogy túlerőben vannak, az élelmünk elfogyott, és egyáltalán nem számíthattunk erősítésre. Fáradtak voltunk, fásultak és éhesek, a föld alatt, körbevéve a saját elhullott társainkkal. Az alegységparancsnok elesett. Márta Lajos is elesett. Ahogy fogytunk, a még életben lévőket egyre közelebb éreztem magamhoz. Amikor életem legcsendesebb napján heten maradtunk a likban, a másik hat mintha mind a testvéreim lettek volna.

Életem legcsendesebb napján nem lövésekre és ordítozásra ébredtem. Egész nap füleltünk, de csak tücsköket és békákat hallottunk. Ahogy a szellő megrezegteti a faleveleket. Az összes testvérem szemében azt láttam: „talán elmentek”. Igen, talán. Próbáltam visszaemlékezni, hogyan zajlott az utolsó roham az előző éjszaka, de nem tudtam különbséget tenni. Ugyanolyan volt, mint az összes addigi. Egyszercsak egy lövéssel véget ért, aztán csend. Talán mindet megöltük. És ki mászik ki, hogy megbizonyosodjon róla? Másfél hétig éltünk beásva, minden remény nélkül, magától senki nem merészkedett ki, hogy felderítse a terepet, parancsnok meg nem volt, hogy parancsba adja. Szóval maradtunk odalenn.

Aznap éjszaka kezdődtek a gyilkosságok. Igen, gyilkosságokról beszélek, nem természetes halálról és nem fegyvertűzről. Valaki lejutott a likba, és az egyik bajtársunknak átvágta a torkát, amíg aludt. Átkutattuk a likat, de nem találtunk idegent. Az őrségben rövidebb időközönként váltottuk egymást, és fokozottabban figyeltünk, de az ölések tovább folytatódtak. Ahányszor lehunytam a szemem, mindig arra ébredtem, hogy egy újabb testvérem veszítettem el. Ki lehetett? Az oroszok? De hát megöltük őket nem? Vagy egy közülünk? Miért tenné? És gyanakodtunk-e egymásra? Sosem fogom megtudni, mert erről sosem beszéltünk. Azt sem tudom pontosan, én gyanakodtam-e a többiekre, vagy kifejezetten valamelyikre, de az biztos, hogy egyikünk sem gyanusította meg a másikat. Akkor? Talán egy szellem? A Csobányoson leúszó halottak szellemei? Ha ez nevetségesen hangzik, akkor mégis ki? Minden gyilkosság után elgondolkodtam ezen.

Egészen addig, amíg egyedül maradtam a likban.

Ahogy végignéztem a halott surranótársaimon, arra gondoltam, talán én voltam. Talán én öltem meg őket. Nem zárhattam ki ezt sem. Megőrülhettem? Persze. Aki nem őrült meg a háborúban, azért nem őrült meg, mert már eleve őrült volt. Igen, megölhettem mindenkit, aki az utóbbi hetekben, hónapokban a családom volt. Megölhettem azokat, akiket a legközelebb éreztem magamhoz. Talán a szenvedéseiktől akartam megszabadítani őket. Talán a kétségtől. Talán a félelemtől. Talán nem is voltam annyira rossz ember.

Ki kellett másznom a likból, mert éreztem, hogyha eleve nem voltam őrült, és addig nem őrültem bele a háborúba, akkor odalenn belekergetem magam. Az sem érdekelt, ha az erdő tele van orosz mesterlövészekkel, mennem kellett. Minél messzebb a liktól, a fegyvereimtől és a halott emberektől. Akiket én öltem meg? Én lettem volna a lik szelleme?

Ahogy teljesen irányt vesztve verekedtem át magam az erdőn, egyszercsak belebotlottam a fickóba. Tüzifát gyűjtött, lehetett volna akárki, de az orosz egyenruha világossá tette, hogy a gyilkost látom. Olyan hirtelen csaptam le rá, hogy az ijedtségtől összevizelte magát. A taknyot is kivertem belőle, de nem öltem meg. A sarkait és a csuklóit összekötöztem, a száját betömtem, a vállamra vettem, és némi tájékozódás után elindultam vele az öt kilométerre fekvő Csobányos-telep felé.

Mindez gépiesen ment, automatán működtem, komolyabb gondolkodás nélkül. Csak egy kést találtam a rohadéknál. Azt, amelyikkel elmetszette a bajtársaim torkát. Nyilván elfogyott a lőszere, és rögtönöznie kellett valamilyen tervet az ellenség megsemmisítésére. Nem akart leállni, amíg közülünk egy is életben van, az az éjszaka az én éjszakám lett volna, ha nem kapom el az erdőben. De legalább nem én öltem meg a többieket.

Ugye?

Kiértem az erdőből, és felmásztam egy dombra. Tisztán lehetett látni Csobányos-telep lakóházait, az egyik ablakában egy nagy vöröskereszttel. Leengedtem a terhem a földre. A muszka még mindig úgy nézett rám, hogy a tekintetével megölt volna, ha tud. A vöröskeresztes zászló felé mutattam, ő meg követte az ujjam, és még mindig gyanakvó pofával méregetett, de mintha kicsit felengedett volna, mintha kicsit érezte volna, hogy az elkeseredett, veszett harcban eltöltött napjaink a végükhöz közelednek. Rövid pihenő után ismét a vállamra vettem, és megindultam vele a menedék felé.

Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok átvonultak a telepen, de katonákat nem hagytak hátra, ha mégis, csak sebesülteket, akiket a vöröskeresztes házban ápoltak. Talán húsz méterre lehettünk a háztól, akkor újra megálltam, és leengedtem a fickót a földre. Ismét a béke nemzetközi jelére mutattam. Akkor úgy csillant a szeme, hogy elárulta: ő is tudja, milyen közel vagyunk a biztonsághoz és a megnyugváshoz. De valami más is volt a szemében. Ott állt ez a fickó, aki hideg fegyelemmel meggyilkolta az összes bajtársamat, az összes barátomat, az összes testvéremet, és engem is megölt volna, ha teheti, de abban a pillanatban csak két ugyanolyan fáradt és megkönnyebbült ember voltunk, akik örültek, hogy ez a vérgőzös viszály befejeződik. Akkor olyan érzésem volt, hogy egyenlők vagyunk – két végpont, de ugyanolyan szenvedélyesek, ha a hazájukról van szó. Vagy mások megöléséről.

A fickó szeme megcsillant, és tudtam, hogy észrevette. Észrevette, hogy felismertem. A második ukrán front kiváló katonája volt, aki azon az elátkozott napon lecsúszott a likba, mi meg gondolkodás nélkül megöltük. Ő volt az első halott a likban. Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy vajon melyik sarokba rángattuk be, vajon melyik fal tövébe ültettük le a hulláját. Mert biztos, hogy még mindig ott ül, nemigaz? Ott büdösödik a többiekkel együtt. Nem a Csobányoson leúszók szellemei voltak, hanem a likban üldögélők szellemei. Nem tudtam felidézni, hova húztuk félre, pedig mindenki másra emlékeztem. Az alegységparancsnok az északi fal tövében, Márta Pista a bejárat bal oldalán, és így tovább, csak a muszkára nem emlékeztem. Visszajött volna értünk a halálból? Egyfajta kényelmetlen tiszteletet éreztem.

Aztán elővettem a kést, és átvágtam a rohadék torkát.

 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap