Arany Sas Díj pályázati mű: Szőke Sándor Dániel - Merénylet

Szerkesztő A, k, 10/30/2012 - 00:05

 

Az ég borult volt, egész nap egyetlen apró fénysugár sem hatolt át rajta, az eső néha eleredt, néha elállt, gondolván úgyis nemsokára újrakezdi. Az egész városban nem volt sok vendég, hogy is lett volna egy ilyen napon. Az emberek az igazi forró nyarat szokták eme kedves kis fürdőhelyen tölteni. Zsófia egyedül sétált a kertben, rémesen unatkozott. Immár második napja egyedüllétre volt ítélve, férjének fontos katonai teendői voltak.  „Persze, nagyon fontosak…” gondolta néha Zsófia, aztán mindig meg is bánta, hiszen már házasságkötése idején is pontosan tudta, hogy kedvese nem lesz mindig vele, kötelességei sokszor elszólítják majd mellőle. Így hát mit volt mit tenni, egykedvűen baktatott a fákkal körülvett apró kis parkban, s néha-néha megállt megcsodálni egy virágot vagy különös rovart. Nem volt nyugodt, s tehetetlensége még inkább aggasztotta. Szeretett volna már otthon lenni, túlesni ezen az egészen, s gyermekei körében, nyugalomban pihenni. Nem pedig rettegni, hogy mikor fog újból valami baj történni, mikor kell rendőri segítséget kérni, s közben eljátszani, hogy minden rendben. Zsófia nagyon szerette férjét, de ki nem állhatta a ceremoniális életmódot, azt, hogy minden lépését tíz ember figyeli, s állandóan ügyelnie kell még arra is, hogy miként tartja kézfejét. Ahogy ez eszébe jutott akaratlanul mérgesen toppantott egyet, aprót fröccsentve cipőjével egy kis tócsába lépve. „Igen, ez az!" gondolta. „Pontosan ezt akarom csinálni!” Újra toppantott, immár elmosolyodva, s nézte, ahogyan a vízcseppek beszennyezik hosszú vajszínű szoknyáját. Az eső épp elállt, délután 4 óra körül járt az idő. Egy zubbonyos, sisakos alak közeledett messziről, s már onnan kiáltotta Zsófia felé:
- Asszonyom, Fenség! A Főherceg úr megérkezett! – hangja tisztelettudó, s méltóságteljes volt, de érezhető volt benne az öröm és kedvesség is, mintha valami nem várt jó hírt közölt volna éppen. Zsófia öröme is ilyen volt, ügyet sem vetett amúgy is bepiszkolódott ruhájára, futásnak eredt, s úgy válaszolta fennhangon.
- Istennek legyen hála érte! Már jövök is. – ahogy végigmondta, már épp odaért az egyenruhás mellé, de nem állt meg, egyenesen továbbszaladt, be a hátsó üvegajtón át az épületbe. Férje épp ekkor lépett be, s bár legalább öt-hat férfi vette körül Zsófia utat tört magának és egyenest a karjai közé vetette magát.
- Ferdinándom! Mutasd magad! Ugye minden rendben? – kérdezte, s aggódva pillantotta végig férje itt-ott poros sáros ruháját.
- Már hogyne volna. Hiszen csak hadgyakorlatra mentem, nem pedig háborúba, kedvesem! – Ferdinánd nagyot kacagott saját szellemességén, s a körülötte álló férfiak vele nevettek, hallhatóan inkább csak tiszteletből, mint valós derültségből. Amúgy is kissé kínosan érezték magukat, hiszen míg Ferdinándot mindegyikük tisztelte, s becsülte, addig Zsófiáról már koránt sem volt ilyen hízelgő véleményük, s az érzelmes jelenetre nem nagyon tudtak miképpen reagálni. Jobb híján csak álltak tehát, megbámulták a plafont, meg cipőjük orrát, várva, hogy minden visszaálljon a normális kerékvágásba, azaz hogy Zsófia elmenjen valamelyik szobájába, vagy a kertbe, vagy épp akárhová, ők pedig folytathassák a korábban kezdett beszélgetést Ferdinánddal. Csakhogy ez alkalommal Ferdinánd másképpen gondolta.
- Kérem uraim, foglaljanak helyet a szalonban, egyenek-igyanak bátran, egy röpke időre hitvesemmel elvonulunk szobáinkba .- A férfiak összenéztek, majd mind bólogattak és helyeseltek, hangos „hogyne, hogyne” és „menjen csak, menjen Főherceg úr” kiáltásokat hallattak. Magukban persze sajnálták, hogy ennyivel is kevesebb idő jut majd a valóban fontos dolgok megbeszélésére.
Zsófia és Ferdinánd egyik kisebb szobájukba vonultak, s magukra reteszelték az ajtót, egyikük sem akart semmiféle látogatót fogadni. Leültek egy-egy karszékbe egymással szemben, s pár pillanatig csak nézték egymást. A csendet végül Zsófia törte meg.
- Aggódom uram. Rettenetesen aggódom, s arra gondolok, talán nem kellett volna idejönnünk. – Hangja most távolságtartóbb volt, s most a magázást választotta, tudta, hogy igen érzékeny témát érintett. Ferdinánd arca egy pillanat alatt el is komorodott, s csak hosszú másodpercek múltán válaszolt.
- Nincsen mitől félni. A hadgyakorlatnak vége. Már csak a holnapi menet van hátra. Nem mondom, hogy veszélytelen dolog, de az embereim vigyáznak rám. Azon felül pedig, immár nem tehetünk semmit. Lemondani végképp nem lehet a dolgot. Hiszen tudja asszonyom. – Ferdinánd is magázódásra váltott, jelezve tiszteletét, s hogy nem akarja csupán férj jogán félresöpörni felesége érveit, hajlandó vele megbeszélni a dolgot.
- Ez diplomáciai és tekintélyi kérdés. Nem engedhetünk. – tette még hozzá Ferdinánd, de hiába, felesége arca szemernyivel sem lett nyugodtabb, ezen érvek mit sem jelentettek neki.
- Mi is csak emberek vagyunk. Nem pedig egy ország. Életünk éppoly könnyen odalehet, mint egy útszéli koldusnak… - suttogta Zsófia a sírás küszöbén állva, de még uralkodva magán, nehogy könnyekben törjön ki.
- Ott kell lennünk, nem vitázom! Birodalmunk tekintélye megromlott, s különben is elvárják tőlünk. Végigmegyünk a városon, meghallgatjuk a polgármester beszédét, és nemsokára vége, asszonyom is otthon lesz gyermekei körében. Gondoljék erre, s akkor jobban viseli a megpróbáltatást. – Ferdinánd eddig keresztbe tett kezét most a két karfára tette, így jelezvén, nem kíván a dologról többet beszélni, de indulat nem volt benne. Zsófia leszegte tekintetét, tudta, nincs több szava az ügyben, ahhoz is hatalmas bátorságra volt szüksége, hogy egyszer fel merje hozni a dolgot.
- Alighanem lassan készen állnak a vacsorára odalenn.- szólt Ferdinánd nyugodt, békés hangon, s felállván kezét nyújtotta feleségének.
- Add a kezet, nézzünk körül, milyen finomság készül. – Újra tegeződő volt a hangnem, a vitának kétségtelenül vége volt már. Zsófia odanyújtotta kezét. Aggodalmainak sűrű felhőit nem sikerült eloszlatni, de megpróbálta elhinni, hogy egy nap múlva otthon lesznek, hogy nem történik baj sem ma, sem holnap.
A vacsorát a személyzet a nagyobbik, majd nyolcvanfős ebédlőben tálalta, kellett is ennyi hely, mert Zsófián, Ferdinándon és kíséretükön kívül vacsoravendég volt még a helyi előkelőség negyven tagja. A légkör igen feszült volt, bár itt is, ott is sokan megpróbáltak viccelődéssel, könnyed szavakkal javítani hangulaton. Egy dolog azonban örömteli volt mindenki számára. A hadgyakorlat rendben lezajlott, s a főhercegi párnak nem esett baja. Tartottak azonban a merénylettől, ez volt az, mely mindenkinek a nyelvén volt, de mindenki vonakodott kimondani. Inkább mélyen tányérjuk fölé hajoltak, kanalazták a jóízű zsíros levest, s majd falták a ropogós sülteket. Úgy zajlott le az egész vacsora, hogy semmilyen komolyabb téma nem merült fel, csupán az időjárásról beszélgettek, esetleg a holnapi városi autós felvonulásról, de arról is csak úgy éppen csak, annak minden veszélyét és kockázatát igyekezvén elkerülni. Az evés végeztével a társaság jó része elköszönt, alig tíz-tizenöt ember maradt csak az ebédlőben. Ferdinánd javaslatára a jóval kisebb könyvtárszobába mentek át, s ott egy körasztal köré ültek, Ferdinánd a fő helyre, mellette Zsófiával, ki nem akart megválni urától, mellette valamelyest alább hagyott szörnyű aggodalma. A feszültség enyhült kissé, ahogy megfogyatkozott a társaság, s Ferdinándot megelőzvén elsőnek a főudvarmester emelkedett fel, s ő kért szót.
- Uraim. – kezdte, majd zavartan Zsófiára nézett s megtoldotta. – S Fenséges asszonyom. Azt hiszem, nem csak én aggódom a várható események miatt. Főherceg úr személye és védelme a legfontosabb kell, hogy legyen. Én azon a véleményen volnék, hogy halasszuk el a holnapi utat. Tekintsünk el a felvonulástól. A politikai helyzet nagyon feszült, s emellett holnap Szent Vitus napja lesz. – A hangsúlyt igen mélyre vitte, s le is ült, arca nem árult el semmit gondolatairól. Meg sem magyarázta, miért olyan jelentős Szent Vitus napja, gondolván, mindenki tisztában van vele a teremben. Zsófia is igyekezett megőrizni nyugalmát, holott belül igencsak örült az indítványnak, mely, mint remélte nagyobb súlyú lesz így, nem női ajkakról. Eltökélte, hogy ha úgy alakul, ki fog állni a főudvarmester véleménye mellett, mindamellett azt is tudta, hogy magától nem szólalhat fel, a megjelentek legtöbbjének szemében ő csak megtűrt hallgató. Általános mozgolódás kezdődött, arra lehetett következtetni, hogy többen egyetértenek a halasztással, s azzal hogy holnap a Főherceg és kísérete egyenesen haza utazzon.
- Egyszerű emberek vagyunk. – szólalt meg Ferdinánd, fel sem állva. – De annál többet tehetünk holnap. A Monarchia tekintélye igencsak meggyengült, s mi tagadás az enyém is. Nincs tehát választásunk, vállalom a kockázatot.
- Annál is inkább, igen tisztelt Főherceg uram. – jelentkezett szólásra Ferdinánd szárnysegédje, nem mulasztva el felállni mondandójához, ahogy illik. – Udvarunk hírét s nevét igen aláásná, ha… úgyszólván megfutamodnánk. – Az utolsó szót csak igen óvatosan ejtette ki, fürkészőn nézve közben Ferdinánd arcát, hátha rosszat mondott, s gyorsan helyesbítenie kell. De Ferdinánd nem jelzett, így folytatta. – Mi több, a holnapi nap előkészületeiben igen nagy szerepelt vállalt Potiorek táborszernagy, Bosznia-Hercegovina katonai kormányzója. Nem sérthetjük meg őt és hivatalát azzal, hogy visszatáncolunk az utolsó pillanatban, még ha jó okunk is lenne erre. – Itt udvariasságot mímelve kinézett a főudvarmesterre, jelezve, hogy nem teljesen ostobaság az sem, amire ő hivatkozott. Mindenki hallgatott, ellenérve senkinek nem volt, tudták, hogy valóban nagy jelentősséggel bírna, ha most eltérnének eredeti tervüktől, s könnyen kellemetlen hatásai lehetnek a jövőben. S amúgy sem igen volt helye vitának, Ferdinánd már a legelején kifejtette véleményét, ezt megváltoztatni pedig csak igen nyomós érvekkel lehetett volna.
- Egyetértek, legyen meg az út holnap. – szólalt meg egy bajszos úr, a főudvarmester bal oldaláról. – Rendben van hát. – mondták mások. Néhány perccel később, mire a szárnysegéd még néhány meggyőző érvet mondott, nemigen maradt kétkedő a teremben, Zsófiát kivéve. Ő férjére s önmagára, mint emberekre tekintett, nem úgy, mint valami politikai játszma figuráira, kiknek fontos kötelességeik vannak. Attól kezdve, hogy leszavazták a neki tetsző javaslatot szinte nem is hallotta, hogy miről folyik a szó körülötte. Nem volt miért maradnia, ahogy az első férfiak kezdték elhagyni a termet, nyomukban ő is felment hálószobájába. Lenn még sokáig folyt a beszélgetés, négyen-öten maradtak még Ferdinánd körül, s bár már nem volt jelentős eldönteni való kérdés, apró pontosítani-, és megbeszélnivalók bőven akadtak. Tizenegy óra is elmúlt, mire Ferdinánd belépett a hálószoba ajtaján, felébresztve karszékében szendergő feleségét.
- Megbeszélték, amit kell? – kérdezte Zsófia meglepően éberen, s hangjában némi neheztelés érződött, maga sem tudta miért, de emiatt magázódva szólt. Ferdinánd nem volt hajlandó meghallani a haragvás hangját, s szánt szándékkal elértette a kérdést.
- Megbeszélték, s jómagam is feleltem, ha kérdeztek. – megpödörte tömött bajszát, és lehajolva egy csókot nyomott felesége arcára. Zsófia némán tűrte, de amint Ferdinánd felegyenesedett elkapta a nyakát, s magához szorítva zokogásban tört ki.
- Mi lesz szegényekkel? Mi lesz, ha meghalunk? Vagy ha egyikünk meghal? Lesben fognak állni ellenünk. –
- Vigyázni fognak ránk. Ugyan-ugyan kedvesem. Gyere, ülj ide mellém. – Ferdinánd kibontakozott az ölelésből, és a nagy franciaágyra ült, helyet kínálva maga mellett. Zsófia ültében újra ölelésbe menekült.
- Meg kell tennem. Ebben nincs vita. Ha akarod, maradj itt. Én eljövök érted, és együtt utazunk haza holnap este.
- Nem, nem! Ha a férjem megy, akkor én is megyek. Veled megyek. – Zsófia, ahogy megnyugodott, haragja is tovatűnt.
- A te szavadra mindent meg lehetne változtatni…- próbálkozott még egyszer utoljára, mindenfajta reményt nélkülözve, a helyzet változására nézve. Pontosan érezte ezt Ferdinánd is. Majd 14 éve volt már, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak, s frigyüknek akkor több volt az ellensége, mint a pártolója, Ferdinánd mégis szilárdan, határozottan kiállt Zsófia mellett. Akkor is igazán szerette már, s az évek alatt minden apró gesztusát megismerte, ez éppígy igaz volt fordítva is, semmi titkuk nem lehetett tehát egymás előtt.
- Ez így van asszonyom. Az én szavamra megváltozna. Csakhogy én nem másítom meg a szavam, és te ezt már régen tudod. Mire való tehát ez a hasztalan kérlelés? Hagyjuk abba, s örüljünk az út eddigi sikerének. – a Főherceg hangja nyugodt volt, tiszta, szavait gondosan megválogatta, s úgy alakította, hogy a valós és a formális ellenkezésnek is véget vethessen. Fáradt volt. A második nap telt el úgy, hogy hajnalban kelt, kapkodva kellett elkészülnie, s reggeltől estig ágyú-, ás puskadördülések hasították dobhártyáját, hangos vezényszavak süvítettek körülötte, s természetellenesen egyforma lábdobogás, menetelés ütemét hallgatta. Neki is jól esett volna már a pihenő. Egy kellemes fürdőzés, egy kiadós lakoma, vagy egy könnyű erdőjárás. De tudta, hogy ezek még – ha időben nem is időben, de a teendők sorában – rettenetesen messze vannak. Bár Zsófiának úgy mesélte a holnapot, mint egy egyszerű autóút, magát nem tudta becsapni. Tartott a támadástól. Nem az ő ötlete volt az időpont, s nem is értette pontosan, hogy miért Szent Vitus napján, a rigómezei csata évfordulóján kell a menetnek történnie, de nem akart gyávaságot mutatni kérdezősködéssel. „Nem olyan ember vagyok, aki megijed egy autóúttól.” Mondta gyakran, magában azonban tudta, hogy akár végzetes is lehet. Szeretett volna egyedül menni. Nem akarta, hogy Zsófia vele tartson, de ennek csak így, egyetlenegyszer, s csak félkomolyan mert hangot adni, nehogy bárki is megsejtse, hogy ő is valós veszélyt lát. Nem. Csak előre nézni, s megtenni, amit a becsület s a haza hírneve megkíván. Mint egy igazi katona. Ez volt Ferdinánd elve. S bár mint most is, máskor is előfordult, hogy ezzel a gondolkodással önmagát nem tudta teljesen megnyugtatni, remélte, hogy legalább a közvetlen környezetére biztonságot sugározhat. Bízott benne, hogy Zsófia sem erősködik tovább. Nem is erősködött, immár békésen aludt, összegömbölyödve az ágy egyik szélére húzódva. Ferdinánd elméje is csordultig telt már a megbeszélések zsivajával, hamarosan ő is levetette egyenruháját, vele katonai mivoltát, s nem gondolva a másnapra mély, pihentető álomba merült.
    Reggel végre a nap sütött be, s nem az esőcseppek türelmetlen koppanásaira kellett ébredni. Úgy tűnt végre vége szakad a komor borongós napoknak, s igazi nyári időjárás kezdődik. Ez mindenkinek jókedvet kölcsönzött, s bár feledtetni senkivel sem tudta a rájuk váró feladatokat, azért mosolyogva, jó kedéllyel ültek a reggelihez. Zsófiát is mintha kicserélték volna, tele volt élettel, mosolygott, s evés közben az útvonalat nézegette nagy figyelemmel. Néha elidőzött itt-ott a tekintete a rajzolt térképen. A reggeli utáni mise is rendben zajlott le, bár a résztvevők mindegyike ugyanazt a kívánságot fogalmazta meg magában, s ez újfent némi aggodalmat csempészett a társaságba, de megmaradt azért az általános jó hangulat. Mintha a tegnapi este lett volna a legrosszabb része az egésznek, Zsófia könnyedén karolt bele férjébe, amint a vasútállomásra indultak. Büszkén lépkedett, egy igazi hercegnő minden kellemével. Ferdinánd is erős, határozott benyomást keltett, úriemberhez méltón segítette fel kedvesét a vonatra, s út közben ő is még egyszer belenézett az útvonaltervbe.
- Szép város Szarajevó. Utunk a folyó mellett visz majd. – magyarázta könnyedén. – Talán tetszeni fog.  Előttünk több autó megy majd, de a miénk lesz a legszebb.  Gräf & Stift márkájú, és gyönyörű. Tudod-e milyen az? – Zsófia figyelmesen hallgatta, s most mint egy kiváló tanuló az első padban, tudásra éhesen, nemlegesen rázta a fejét.
- No, majd meglátod, nyitott tetejű sportautó. –Ferdinánd, ahogy kimondta, rögtön meg is bánta. Ugyanaz jutott eszébe neki, és feleségének. Nyitott tetejű. Egy másodpercig visszaköltözött fülkéjükbe a tegnapi nyomasztó, kellemetlen hangulat, de Zsófia gyorsan, s ügyesen oldotta meg a helyzetet.
- Biztosan szép, és bizonyára nagyon gyors automobil. – Minden rendbe jött újra. Ahogy jött, úgy tűnt el a ború, és a baj eshetőségének gondolata. Az út rövid volt, s az ablakból már látták Potioreket, amint feléjük integet. A vonat füstölögve fékezett, s szépen lassan beállt a megfelelő vágányra, a vaskerekek csikorogtak, ahogy minden lendületüket elvesztették. Ferdinánd lelépett a vonatról, s ahogy kezét nyújtotta feleségének, az mosolyogva nézett a szemébe.
- Tudod-e, hogy ma egy rokonunkat is meglátogatjuk Szarajevóban?
- Ilyesmiről nem hallottam. Kire gondolsz mégis?
- Kedves férjuram, bizonyára figyelmetlenül olvastad el az útitervet. Hiszen utunk a Ferenc József utcán visz majd, aki pedig tagadhatatlanul testvérbátyád. – Ezen nagyot nevetett Ferdinánd, s mosolyát még akkor sem tudta elfojtani, amint beszálltak a gyönyörűen fényezett, előkelően csillogó Gräf & Stift - be, s annak kerekei lassan fordulva, a köveken meg-megdöccenve, az autóoszlop végén elhagyták az állomás területét.

 

 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap