Arany Sas Díj pályázati mű: Titi Hajnalka - Mama

Szerkesztő A, sze, 10/31/2012 - 00:05

 

helyszín: egy Erdélyi kis falu

 

Ahogyan állt ott a diófa ráncos törzse mellett apró, csillogó szemeivel, melyek már- már elvesztek az évek barázdái között, a szívemet melegség árasztotta el. Mintha mindent csak kifejezetten fekete- fehérben láttam volna, egy pillanatkép... Meg kellett őriznem az örökkévalóságnak. Izgatottan vet-tem elő a fényképező gépemet:
-  Mama, tessék itt maradni!- kértem.
-  Ne már!-mosolygott rám- Épp egy öregasszonyt akarsz fényképezni!
-  De Mama, ha tudná ez gyönyörű szép.
- No persze!- legyintett, de azért a kedvemért úgy maradt ahogy kértem, mosolygó szemekkel né-zett bele a kamerába, azokkal a szemekkel, amelyeket még ma is magam előtt látok...
Mosolya olyan volt, mint egy békés sziget: biztonságot sugallt és szeretettel teli szépséget. Azt az érzést amit a gyermek érez édesanyja karjaiban, ő egy mosollyal elő tudta idézni. Annyi életerő volt benne, hogy sok fiatal is megirigyelhette volna.
  Mama azon a napon korán ébresztett, a levegőben éreztem a friss pirítós, kapor teával kevert illa-tát, imádtam így ébredni, és mindig nagyon jól esett falatozgatni, soha nem untam, pedig az év 355 napján mindig így ébredtem. Mama varázsló volt, hisz a semmiből lakomát készített nekünk, s nem szenvedtünk hiányt semmiben.
-  Ma nem megyünk kapálni.- mondta- Édesanyádat várjuk.
Édesanyámat!- sóhajtottam, mert örök fájdalom, hogy csak nagy ritkán láthatom, és mégis eluralko-dott rajtam a boldogság- mert olyan jó, hogy végre láthatom!
  A tegnap kapálni voltunk messze a határba, a Mama földjén, amit a rendszerváltáskor vissza ka-pott. Itt termett annyi kis búza és tengeri, amiből kenyerünk volt, egy évig és pár csirke. Hiába vol-tak tele a boltok, ha nem volt pénz, de soha nem bánkódtunk e miatt, nem voltak nagy igényeink, értékesebb dolgokkal foglalkoztunk. A régi rendszer megedzette a magyart, mindenki szegény volt, és panasz helyett inkább örültünk egymásnak, s annak hogy a templomban végre elénekelhettük a Himnuszt.
Aznap annyit gyalogoltunk, hogy még másnap is fájt a lábam, de Mama nem panaszkodott, így én is csendben maradtam.
-  Jól aludtál?
-  Igen, Mama. Nem tetszik reggelizni?
- Én már ettem.- felelte, elő vette a varró dobozát, leült az ágy szélére és stoppolni kezdte a bátyám zokniját. Gondosan öltögette, körbe- körbe a foltot, hogy az még így foltozgatva is a legszebb le-gyen, majd a télen nagyon jó lesz, a meleg csizmában senki sem látja, a dolgát pedig ejsze megte-szi! Az utcaajtó csapódott. A szívem hevesen verni kezdett, Anyám az! Nyílalt belém a lelkesedés, kiváltképpen amikor belépett az ajtón.
- Csókolom!- fogadtam mosolyogva. Ő megpuszilt és szokás szerint majdnem elsírta magát. Már nem voltunk kisgyerekek a bátyámmal, de a régmúlt sebei, amit mostohaapánk okozott, szünet nél-kül sajogtak bennünk. Nehéz volt túllépnünk. Igyekeztem terelni a szót, ma nem vádaskodtam. Hát beszélgettünk, mindenről: a kertről, az időről, Juliska néniről, még az öreg Bözsiről is - mindenről, ami nem fontos. A hangulat egész jó volt, épp Mama mondott volna valamit, de szavak helyett csak össze- vissza hangok jöttek ki a száján.
A gyomrom összeszorult. Azonnal sejtettem, hogy nagy lehet a baj, bár rosszullét jelei nem mutat-koztak, rohantam segítséget kérni. A szomszéd jött kocsival, és beszállítottuk a legközelebbi kór-házba. Még soha nem éreztem olyan kétségbeesett félelmet, mint akkor, soha nem hittem , hogy valaha Őt elveszíthetem. Nem hagyták, hogy mellette maradjunk. Bíztam az orvosokban, reméltem hogy segíteni tudnak. Bármerre is indultam csak ürességet éreztem, egy űrt a világban Nélküle...
Mama mindig arra tanított, hogy azzá kell lennünk amit tudunk, és mindenné váljunk, aminek az elérésére képesek vagyunk. Ő azzá lett: a legjobb Anya, a lehető legmagasabb szinten, a legjobb ember a temérdek embertelenségben.
  Amikor újra láttam, bénultan feküdt az ágyban. Csak a szeme ragyogott úgy mint régen, szeretettel tele, s aggódással. Már nem tudott beszélni, de épp kezével megfogta a kezem, és folyamatosan si-mogatta, mintha most is csak engem próbálna vigasztalni, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj. De én féltem, akkor is nagyon féltem.
- Belu, belu...- mondogatta, miközben tovább simogatott, és nézett azzal csillogó két szemével.
A szavai bár értelmetlenek maradtak, én mégis értettem. Megsimítottam drága arcát, átöleltem, fülébe súgva válaszom:
-  Én is szeretlek, Mama!

 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap