Arany Sas Díj pályázati mű: Zoltán Miklós - Drága feleim

Szerkesztő A, p, 11/02/2012 - 00:05

 

Életemben történt egy s más csuda dolog, amiken a Jóisten girbe gurbán átvezetett.  No, de sebaj, hiszen urunk jókedviben lehetett akkortájt, mert mindig megsegített, ha sorom kutyául kezdék alakulni.
Történt egyszer, hogy utam elvezetett Debrecen városába. Akkoriban még csendesen folydogált az élet, a szebb és dicsőbb napokat megélt cívisvárosban, ahol egykoron Kossuth apánk sűrűn buzdítá a népet az osztrákkal szembeni rebellióra.  A téren, ahol a töménytelen népek éljenezték hazánk szabadulását az iga alól, s hol nemzetségünk nagyjai felsőbb eszmék tüzétől égve heves szóval mondtak pártot az igaz ügy mellett, szóval ott még mái nap is hallani a nagy eszmék hangját. Persze, ahhoz az ember fiának jól ki kell nyitnia a fülét, és szívét. Hogy szavam ne felejtsem, ukázt kaptam, hogy hivatalos ügyből kifolyólag eljárást foganatosítsak egy bizonyos Sáska János elleniben.  Ez a kurafi nagy jó dolgában-e, vagy haszonszerzés céljábul, elkonfiskálta a banki hivatal temérdek pénzét. Legott megkezdtem a konzíliumot a pernahajder házánál. Mivel csengettyű nem lévén a kapufélfán, ezért kopogtatással és harsány kurjongatással sürgettem a ház népét a kijövetelre. Kisvártatva csoszogás és bajusz alatti morgolódás hallatszott az udvar felől. Bizonyvást állíthatom, hogy nem szentbeszéd volt, ami a fülem botját megütötte. Nagy nyikorgással feltárult a kiskapu, és elém állott egy fölöttébb dölyfös kinézetű ember. Hatalmas feje úgy trónolt nyakán, mint egy jófajta sütőtök, melyet a háztájiban uraskodó madárijesztő, rövid királysága idejére kölcsön kapott.
- No, mi az? - mondta köszöntés gyanánt, legalább is annak hittem, mert mást nem szólott aztán, csak bámult rám serényen. Szépszóval bemutatkozék, hadd lássa, úri közönséggel áll szemben, majd szépen sorjában előadtam, mi dologban járok.
- Oszt akkor mit akar kend?
- Nofene - gondoltam magamban - , ez a svihák vagy szélütött, vagy elkendőz itt nekem valamit.
Neki szögeztem hát a paktumot, de előbb kihúztam magam, nagyobb nyomatékot adva hivatalosságomnak:
- A corpus jurisnak megfelelen egzekuciót foganatosítok. Adja ki kegyelmed a Bank jussát, mert a pellengéren fogja sajnálni a nyakasságát.
A szűk szólású csak nézett rám, mint a bornyú a bika tőgyire, majd kibökte, csak úgy foghíjról:
 ­-  Nem lehet azt.
– De muszáj -, bíztattam buzgón, mert még nem láttam, hogy kezdenék hajolni az ügyem felé.
 - Nem úgy van a - kontrázott amaz, pedig tudtommal nem volt brácsás, de még rokonságot se mutatott a cigányok nemzetségével.
– Hej a teringettét, hát eltagadja a valót, mikor itt van feketén fehéren, és meglobogtattam előtte az irományt.
A szellemem kezdett ágaskodni, mint a kolozsvári huszár lova, mikor nagy szégyenére szekér elé fogják:
- Hallja, maga ne körítsen, mert erről úgy is visi repertumot kell fölvenni és jobb, ha bevallja, mintsem más módozatban tudjuk ki kendből a vallomást.
- Ímbe hát, hogyan gondolja az úr? Én nem ösmerek semmiféle bankot, mivel, hogy egy csizmám talpa sem látta még a járást arrafelé.
A szemérmetlennek még a szeme pillája sem rebbent eme hazugságra. Kezdtem haragra gerjedni.
- Hát most szamárnak hisz kend? Azt gondolja tán, hogy a bolond házból szalajtottak? Valljon meg mindent őszintén, amíg lehet, mert istenemre mondom, nem állok jót magamért.
- De hát még mit akar kegyelmed? - kérdé tőlem olyan ártatlan nézéssel, mint ha csak Blaha Lujzától tanulta volna.
- Ne adja itt nekem a ma született bárányt, urambátyám, mert már így is olyan vagyok, mint egy ordas farkas, és hamarost vacsoraidő van.
Na, ekkorra végre kezdett apadni a kevélysége, bár még elkélt a biztatás. Azért, hogy le ne maradjak a lehetőségről, összevontam szemöldököm, nehogy már azt higgye, hogy parolázni fogunk jó dolgunkban. Nem árt tudnia az ilyennek, kivel van dolga.
- Vagy fertály órán belül megfizeti a járandóságot, vagy skandallum lesz és azután, pörbe fogják, de elébb a csendőrökkel vitetem a városházára.
Ez volt hát az ultimátum. Amíg így békességgel folydogált a társalgás menete, megérkezett a fehérnép is.
- Mi van apjuk? - kérdezte igencsak szigorúan a ház asszonya, és abban a minutában látszott, hogy ő viseli, azt a bizonyos ruhadarabot mely nélkül egy férfi sem lehet igazán férfi. - Étetni kéne, moslékot melegíteni, ganézni, te meg itt kvaterkázol mindenfélékkel. Tán még pálinkát is hoztál magaddal a lajbid alatt. Megmondtam, hogy nincs ivászat, kutya fattya!
 Ekkor szegény párából a nagy kevélység egyszerre elszállt, mint a szellem, kit a pirkadat kikiáltóinak első kukorékolása megrémisztett. Megsajnáltam ezt az embert, mert bár szigorú vagyok, de azért érző lelkű is születésemtől fogva. Láttam én, hogy nagyobb átok húzza, mint ami által én eljárok. Ameddig gondolkozásomban idáig eljutottam, a női bőrbe bújt Belzebub, rám emelte a sziklát is elemésztő tekintetét:
 - Mi dolga az urammal?
Na, neki veselkedtem újra a mondandómnak, még hivatalosabb ábrázatot felvéve, nehogy már egy fehércseléd diktálja a regulát. Végezetül aztán megszólalt az ember.
- Nincs mit megfizetni a banknak, anyuskám.
– Úgy! - csattant fel az asszony. - Szóval elkótyavetyélted a sok pengőforintot, pedig a Rárót patkolni kéne és a kocsira is új abroncs dukálna. Hát van e lelked jóember, hogy ilyen szégyenbe hozol országra, világra? Az isten irgalmazzon neked, ha elvisznek a zsandárok. A megszeppent Sáska János nagyokat pillantgatott, orrain pedig csak úgy fújta a levegőt, próbálva kiengedni szégyene és mérge páráját. A kárálás hirtelenjében elvágódott, és az atyafi oldalbordája, melyet a tudatlan Ádám nagy szívnyugalomban ott is felejthetett volna a paradicsomban, egy nagyot dobbantott.
- Eridj, vedd ki a bukszát a vánkos alól és add meg ennek az embernek a járandóságot!
 Örvendezett a lelkem ezen, szép szavaknak hallatán és az ördög füstje sem tűnt már olyan kénkövesnek, mert azt irányomba hajlította a jó szerencse szele. Kisvártatva hozta is szegény a jussot. Orcája igen nagyon legörbült, mint aki vackorba harapott. A pénzt annak rendje és módja szerint megolvastam, és éhes zsebeimet megtömtem velük. A győzelem mámorában fürödve, gondoltam, ideje van egy pár jó szót szólani. 
- No, látja – mondtam engesztelődve-, csak győzött az argomentum. Immáron ismét járhat emelt fővel az utcán és a bank sem pöröl magával. Elővettem a pennát és a penzumot, mert hát hivatalosan kell eljárni az ilyen fontos ügyekben. Mondtam is:
- A következők lesznek följegyzésbe véve: A mái napon Sáska János megfizette a bank részire az elmaradt reputációt, satöbbi, satöbbi.
Látom ám, hogy valami nem stimmel a fejükben, mert nagyon bámulnak. Végül a gyorsabb észjárású asszony, kikerekedett szemekkel megkérdezte:
- Ki az a Sáska János?
Mostan rám került a szem meresztgetés sora.
- Hát, a maga férjeura. – válaszoltam kissé bizonytalanul.
- De hát az én uramat Csorbai Vendelnek hívják.
Valami hidegséget kezdtem érezni gyomor tájékon, ami lassacskán megindult felfelé büszke mellkasom irányába.
– A maguké a porta?
– A mienké hát. Így az asszony. Próbálván megérteni a kialakult helyzetet, újabb kérdést szegeztem nekik.
– Akkor ez a férfi itt maga mellett kicsoda?
– Hát az uram, ki lenne más.
Addigra agyam tekervényei is kezdtek deresedni a bénító sejtelemtől. Alig bírtam szólani, ezért köszörültem egyet sebtiben megfáradt torkomon.
- Most akkor nem ez a Rákóczi fejedelem utcza 15, kérdeztem azzal a fajta bizonytalansággal, aminek apró csírájából a bizonyosság hatalmas fája emelkedett, amint megérkezett a nem kívánt válasz.
- Nem. Ez, az Árpád fejedelem útja 15, jóember.
 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap