Aranykapu (2/3)

Czakó Gábor, cs, 07/19/2012 - 00:04

 

 

Folytatás

 

Judit válaszpillantásában benne volt az a bizonyos mondat.

– Csudálatos, ugye? – suttogta odakünn az érsek. – Fölismerte a királyt!

– A csizmájáról! – hűtötte le a főpap lelkesedését Judit.

– Nem, felséges, asszonyom! Bocsásson meg az ellenkezésemért, de ellent kell mondanom. Ez az asszony nem a világi előkelőséget ismerte föl őfelségében.

– Ugyan mit?

– Mélyebbre látott.

– A habókos tekintetével?

Az érsek nem vitatkozott. Lehajolt és megcsókolta a gyermek kezét.

Judit a tizenhatodikat, Salamon pedig a tizedik évét töltötte be, amikor a lakodalmi asztaltól a nászágyhoz vonultak, nyomukban a Magyar- és Németország püspökeivel, hercegeivel és grófjaival, akik tanúskodni jöttek: megtörténik-e az elhálás. Mert ha nem, akkor utóbb Salamon meggondolhatja magát, hűbéri esküjét visszavonhatja, s a zálogot, IV. Henrik nénjét elkergetheti, mint akivel házassága létre sem jött.

Dezső kalocsai érsek és Nordheimi Ottó bajor herceg vezette a menetet. Ottó herceg oldalán Attila kardja függött, Isten kardja drágaköves bársonyhüvelyben. Anasztázia anyakirályné ajándékozta neki még Regensburgban, amiért a római császár hadait Fehérvárra sikerrel elvezette, és Salamon fejére ismét föltehették a koronát. A szablya aranyos markolata ki-kivillant a herceg égszínkék köntöse mögül lépteinek lendületétől. Végbúcsút intett a magyaroknak. A szolgálatból most kilép, örökre, vagy ezer évre, Isten kardjának az idő mit sem számít. A németek nem tudják, hogyan működik, tehát aludni fog kényelmes hüvelyében.

Egy termen és két rövid folyosón kellett áthaladniok, de Salamon számára az út semmivel sem tetszett rövidebbnek a föltámadási körmenetnél, amikor a nép Fehérvár összes szent helyét érintve zarándokol végig a zöld ágakkal és hamvas barkákkal díszített városon; a Magyarok Nagyasszonyának bazilikájából indulva a Szent Péter katedrálishoz, a Szent Pál templomhoz, a Mindenszentek egyházához, majd vissza ugyanoda, ahonnan elindult.

Vissza ugyanoda, nincs menekvés. Álmodott ő gyönyörű nőkről már sokat, játszódott is cselédlányokkal, ám Anasztázia királyné semmit sem szeretetett a véletlenre bízni. Fölkérte Simon baranyai ispán hamvasszőke özvegyét, Margitot, hogy készítené föl erre az országos jelentőségű eseményre őfelségét. Úgy találta, hogy az udvar szóbajöhető hölgyei közül ő hasonlít leginkább a Száli-ház királykisasszonyára.

– Imádságos lelkülettel, természetesen – tette hozzá ájtatosan, miután azt esetnek a kalocsai érsek is tanúja volt. Megölte, megcsókolta, hosszan magához vonva tartotta az asszony dúsan formált testét, hogy az érezze, hogy ő teljes mellszélességgel osztozik az erkölcsi felelősségben. Egyúttal szeretett volna meggyőződni arról is, hogy Margitot ölelni valóban kellemes és gerjedelmes érzés.

Az ablak előtti illatos citrom-muskátlin szende, zöld fátyolka próbálgatta szárnyát: milyen lesz az élet a hernyóság és a báb-álom után a levegőben?

A tanórák, akár Bátor Opos vívóleckéi, rendben megtartattak. Hogy mennyire imádságos lelkülettel, arról a pirulékony özvegy szentén hallgatott, midőn tisztelettel jelentette az anyakirálynénak, hogy megilleti őt a kilátásba helyezett hozomány, mivel őfelsége gyermeki kora ellenére képes...

Hanem a test próbája és a léleké távolról sem ugyanaz.

Az ifjú párról a díszruhákat lehámozó cselédek arcán vigyorogott a sárga viaszgyertyák megkergült fénye, a hálóházat mormogás járta át, s elborította a nagyurak bor és bakszaga. Különösen a püspökökön érzett a királyfiú ilyesmit. A csuhák, az albák, a palástok közé szorult levegő megdohosodott, megtelt a bűnös test és a még bűnösebb lélek gőzeivel. Az a bűz lehetett ilyen, amiről Frigyes gróf, a szicíliai normann herceg követe mesélt. Ő ugyanis, állítása szerint, egy alkalommal beleszimatolt az Etna tűzhányó hegy kráterébe, amelynek mélyén rabszolga-ördögök kovácsolják a mennyköveket.

Salamont apja oroszlánkölyöknek neveltette Dezső káplánnal és Bátor Opossal, hogy ne féljen se harctól, se gondolattól: szívében egyazon nyugalommal szegezze lándzsáját ellenfelére a csatában, s üljön majd tizenötödik bölcsként az esztergomi palota tizennégy töprengő oroszlánja között. Ám hiába nem ijed meg az oroszlánkölyök semmitől, nincs oly bástyája a bátorságnak, amit a bűz és az undor ne bírna megkerülni. Az undor és a félelem ugyanis, akár a bűn meg az árulás, belülről jön. A dögletes szag, a rothadó tetem csupáncsak emlékeztet arra, ami odabent, a lélekben történik. A hamar fölkavarodó gyomor éppenséggel a lélek elhasználtságának jele.

A kisfiú-király persze nem kutatta orra, gyomra és lelke közös titkait, hanem inkább anyja szemét kereste volna a súlyosan összefonódó, lihegő embergyűrűben. Ennyi szemérmetlen pillantás a pokolban sem létezhet. Anasztázia anyakirályné azonban félrefordult, hagyta magát hátrább soroltatni. Úgy tett, mintha Dezső érseknek kellett volna valami halaszthatatlant súgnia. Dezső épp oly tanácstalan volt, mint a király; a "fölkészülés" során rendesen meggyóntatta a kis fölséget az esküvőre, ám nem talált megnyugtató megoldást a hamvasszőke Margit grófné leckeóráinak értékelésre. Növeli-e, vagy csökkenti a bűn súlyát, vagy akár el is törli, ha a tett nem a lélek benső, bűnös gerjedelméből fakad – mint például a cselédlányokkal folytatott játszódás, amiért a király meg is kapta a magáét –, hanem bölcs szülői tanácsból, ami viszont a dinasztia és az ország érdekére vetette a legtisztább szándékokkal fényesített tekintetét. A sikeres házasság és általa a német és a magyar királyság közti szilárd szövetség egy nemzedékre kiküszöbölheti a belháborúkat. Ezrek életét és javait kíméli meg, és virágzást hozhat az egész nemzetnek. Ráadásul a bölcs anyai fölkészülési tervezet hathatós gyóntatói segédlettel keletkezett. Lehet-e szent, aki uralkodik? Lehet-e szent az Isten szolgája, ha udvari föladatot vállal?

Lehet-e király, aki nem szent?

Milyen fejedelem az, akinek annyi joga sincs, mint a rókának, hogy elbújhasson párjával a vackában?

Hol van itt egérút?

Salamon menekült volna a hatalmas ágy érdesre keményített gyolcshullámai közé, ám azok föltorlódtak Judit higgadtan várakozó testének hatalmas és hűvös szirtjén, mely úgy rózsállott a selyeming alól, akár a fagyos piszkei márványkő, amikor meglepi a novemberi dér. Vagy a pólai vörös föld az ezüstsisak repedéseiben... Akkor, abban a szerencsétlen, izzadságos vergődésben susogta először a fülébe Judit: – Gyerek vagy, nem király, gyerek! – s fölötte kimosolygott a bámészkodókra. Salamon rögtön odakapta fejét, és látta is kire: a busaszemöldökű hókára, Ernő osztrák őrgrófra.

3. A két angyal

Azon az emlékezetes, sokaknak keserű és kegyetlen, másoknak boldog és győzedelmes 1074-es esztendő őszén Ernő és Judit kettesben csomagolt a pozsonyi várban – Salamon tudta nélkül. Odakünn hullott az eső. Szemerkélt már hetek óta, mint az árva, aki nem bírja felejteni édesanyját. Nem zuhogott, potyogott folyamatosan. Lajhogó eső, értékelték a várbéliek. Olykor miatyánknyi időre kisütött a nap, de leginkább csak átderengett az el- elvékonyodó felhők mögül, s az áldás csöpörgött tovább. Vagy ha éppen elállt, akkor köddé válva emelkedett vissza iménti helyére, hogy holnap hullhasson újra.

A palota ólomkeretes ablakszemecskéi mögött, a kőpárkányon, lélegzetvételnyi időre vörös vércse pihent meg, karma közt elfogott galambfiókával. A vércsén túl hatalmas, nyúlós, szürke csöppre emlékeztetett Magyarország. A vénülő, ám a királyné mellett oly kackiás sürgő- forgó őrgróf úgy találta, hogy éppen visszaomlani készül abba a messzi, ázsiai tengerbe, ahonnan pár emberöltővel ezelőtt idehullott. Ahonnan annyi nép érkezett már a Duna partjára, hogy tündököljön, bajt és szenvedést okozzon, és elenyésszen. Kisebb előadást tartott a kérdésről Juditnak. Az helyeslően bólogatott, miközben nyakláncokat és karperceket csavart parasztkendőbe, hogy ne csendüljenek utazás közben.

IV. Henrik hada szeptemberben behatolt az országba, és a Szent Kereszt Fölmagasztalásának napján Vácra is bevonult, hogy visszaszerezze a trónt sógorának, ám néhány kisebb csetepaté után visszavonult. Állítólag Géza megvesztegette a vezéreket, élükön az aquileiai pátriárkával, és a sok ezüst dénár és arany solidus visszafordulásra bírta a virtus és az erény birodalmi hőseit. A fényes had erőpróba nélkül visszavonult. Nyomában mérhetetlen kutyafalkával, mivel magyar szokás szerint a hercegek "aranyhidat építettek" a futó ellenségnek. Az aranyhíd pedig gulyákból, nyájakból és kondákból állt. Akkora tömegben, hogy hulladékán az ország összes kutyája a paradicsomban érezhette magát. Szokásos marakodásaikat is csupán azért nem függesztették föl, nehogy túl keserű legyen az ébredés.

A langyos októbert kihasználva a pozsonyi vár alatt a bővérű legények eret vágtak egymáson. Ernőnek parancsa volt a császártól, hogy királyt a bitorló hercegek ellenében továbbra is segítse, ám a vén ravaszdi serege zömét Dévény alatt táboroztatta, azzal a nesszel, hogy onnan biztonsággal mozdulhat bármerre, s csak egy kisebb csapattal lovagolt át olykor Pozsonyba. László laza ostromgyűrűt font öccse maradék birtoka köré. Ő maga Nyitrán állomásozott kisebb páncélos csapattal, amúgy megelégedett azzal, hogy a mosonyi besenyőkkel szakadatlanul zaklattassa ellenfelét, Salamon országocskájának két fő vára, Pozsony és Mosony között a kapcsolatot elvágja, a kereskedőket, a piacozó parasztokat visszatartsa, mintegy jelezve, hogy ő az úr, de az egérutat kegyesen nyitva tartja. Éppen ezért nem sok értelme lett volna, hogy Salamon összevonja erőit, és kitörjön a várból. Kimehetett bármikor. De hova csapott volna le? A bitorlók könnyű csapatai Nyitra, Nagyszombat és Somorja közti térségben portyáztak, s már nyolc-tíz királyi lovag láttán némi nyilazás után megszaladtak a legközelebbi nádasba, pagonyba.

Gyáván?

Magyarosan?

A magyarok így harcoltak s győztek a németek ellen már István alatt, s a boldog emlékezetű András király is ezzel a taktikával morzsolta szét III. Henrik győzhetetlennek itt ármádiáját a Vértesben.

– Így küzdünk most mi ellenünk – tréfált a király keserűen Opossal. – Idegenek lettünk a tulajdon szülőföldünkön. A saját birodalmunkban.

Opos hallgatott. Kőrisnyelű kis fokosait kihuzigálta a nyeregkápa mellőli bőriszákból. Megvizsgálta, s megállapította, hogy pontosan az a helyzet, aminek lennie kell: valamennyi hajítóbalta éles is, hegyes is, véletlenül sem lötyög egyik sem.

– És éppen az kelt föl ellenünk s támad ránk, akit szeretünk.

Opos helyére tette, vissza a bőrtokjukba a fokosokat. Kedves fegyvere volt; az alattomosan támadók megemlegették, ha tudták. De erre nemigen maradt idejük, mert akit valamelyik hajítóbalta kupán talált, annak menten kivölgyelte a koponyáját sisakostul.

– Egyedül ebből az egész átkozott családból!

A fővitéz továbbra is hallgatott. Nem volt szokása beleszólni az Árpádok családi ügyeibe, még kevésbé fölöslegesen beszélni, s mit is mondhatott volna arra, amit már ezerszer hallott Salamontól? Ha szőrszálhasogató lett volna, akkor számolhatott volna, hiszen ura öccsét, Aranyos Dávid herceget is kedvelte, nemcsak a példakép-Lászlót, de László öccsét is, a csöndes Lampértet. A király nem is a válaszért ismételgette untig ugyanazt, hanem azért, hogy ő maga is fölfogja végre az érthetetlent, hogy bizony az ország elveszett. Mégpedig legbelül. Megtörtént a legszörnyűbb: a magyarok szívében Salamon immár elmúlt király lenni. Némelyek kimondták, mások csak végiggondolták az ítéletet: ők azt, hogy Magyarországot a németnek hűbérébe adta, azt őneki soha meg nem bocsátják, és királyként ezért el nem fogadják. Soha többé?

Opos nem foglalkozott bűnnel és bocsánattal. Ő szerette Salamont, mindenek fölött szerette, éppen ezért nem méricskélte tetteit. Van arra úr, aki megítélje az ilyesmit.

Inkább a Duna felől emelkedő rétre irányozta tekintetét, oda, ahol a sok esőtől szélesen kiterjedt a zsombék, s ahol egy lovas kaptatott fölfelé. Lándzsájának zászlaja szerint a hercegi seregből. A vízicsibe fiókák csipogva menekültek nehéz lova patkója elől.

A tegnapi vitéz!

Mintha a párából tűnt volna elő. Opos jobb öklével megdörzsölte szemét. Az imént ott még semmi nem mutatkozott, csak pár ritka nádcsomó, azon túl pedig a Duna fodros habja, csónak, vagy fedezékül szolgáló fűzfák sehol, nos ott poroszkált a tegnapi vitéz. Szögszín lovon barna, szakállas férfi. A többit eltakarta sisakjának széles orrvédője. Laza, kissé görnyedt tartása azt leplezte, hogy magas, erőteljes alkatú és tapasztalt vitéz, aki esettséget színlel, mint a szárcsa, amely fiókáitól úgy csalja el a rókát, hogy eljátssza: eltörött a szárnya. Opos kutató pillantása rögtön fölfedezte a cselt. Azt is, hogy hátasa kitanult, ravasz csatamén, s hogy előkelő lovag az illető, rangját rejti, ezért húzott páncéljára szakadozott darócinget, pajzsa ezért kopár. Mindössze egy darab ócska, horpadozott bádog. Akár Salamoné; ő is mellőzte uralkodói jelvényeit ezeken a vár alatti portyákon. Híres, koronás ezüstsisakjára, melyen tizennégy arany oroszlán tartott őrjáratot körbe-körbe ezüst levelekbe foglalva, káliz turbánt csavart.

A király is észrevette a lovagot, s rögtön sarkantyúba kapta paripáját.

– Na, megvagy!

A tegnapi vitéz bizony az elmúlt délután egyetlen döféssel halálra sebezte viadalban Mihályt, Dénesnek a vár kulcsárjának fiát.

Megvagy?

Opos kiáltott volna, de már késő volt, Salamon összecsapott az idegen lovaggal. Opos már tudta ki az: a nyeregkápára akasztott csatabárdjáról fölismerte.

Az első ütközet nem sikerült, mindketten ügyesen kikerülték a másik lándzsájának öklelését, egymás közelében forgolódott-csúszkált a sárban a két csatamén. A lándzsák használhatatlanná váltak, közelharcnak kellett következni. Kardot rántottak hát, s kissé elhátráltak, hogy rendezzék lovukat.

 

Folytatjuk

Opos megindította Murzát, hogy kedvezőbb állást találjon.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Folytatjuk F

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap