Aranykapu (3/3)

Czakó Gábor, cs, 08/11/2011 - 05:55

 

 

Folytatás

A küzdők ismét összecsaptak, csendültek a nehéz kardok, de csak egyet. Salamon hirtelen elejtette a magáét, a nevezetes Vasvágót, s ha paripája nem teszi a dolgát, s nem szökken oldalra valami hihetetlen lóbölcsességgel, bizony a tegnapi vitéz csapása leteríti a királyt.

A várfalon mulatozó közönség elnémult, mint amikor vércse csap le a verebek közé. Ilyent ők még sosem láttak, hogy a király viadalban meghátrált volna bárki emberfiától. Iránytalan mormogás hullámzott közöttük, senki sem tudta a választ, a zavart kérdések visszafordultak. Aztán embertelen csönd támadt. Nem néma, mert az ügető ló patkója csengett-bongott a kövezeten, döngött a felvonóhídon, és kongott a visszhangos várudvaron, de szó nem hangzott, mintha elnéptelenedett volna a világ, vagy ami még rosszabb, kiveszett volna belőle az igazság.

A tegnapi lovag visszafogta paripáját. Farkasszemet nézett Opossal; mindketten tudták, hogy a másik kicsoda. Aztán megfordult, s ahogy jött, úgy eltűnt a folyóparti párában.

A lovászok szinte lábujjhegyen szaladtak a kapubástyához. Mukkanni sem mertek a halotthalovány arc láttán. Dénes kulcsár fogta meg a hosszú kapaszkodótól lihegő paripa kantárját, amíg a lovas lekászálódott róla. Mint valami beteg vagy sebesült. Alig állt a lábán. Dénes támogató kezét azonban ellökte, egyedül imbolygott a palotába. Mintha leitta volna magát, vagy rettentő buzogánycsapás brongana a koponyájában. A lépcsőnél udvari bolondja, Uracs szaladt szolgálatkészen a segítségére. Salamon vaskesztyűs öklével úgy vágta mellbe a kicsi emberkét, hogy az a várudvarra nyekkent, s még napok múltán is vért hányt. A király kettesével vette a lépcsőfokokat.

Dénes a király nyomában bedübörgő Oposhoz fordult. Miért maradt el a bosszú? Szép fia még kiterítve feküdt a vártemplomban a Szent Mihály lován. Anyja, három húga és nagyanyja siratták tegnap óta egy falat étel nélkül.

– Mi lőtte urunkat?

Opos gondosan csatlósának nyújtotta kopjáját, majd leszállott lováról.

– Megígérte... ő nem szokott... nincs olyan vitéz...

– De van, bizony van – dörmögte Opos.

– Kicsoda?

– Egy valaki, egyetlen egy. – Opos személyesen vezette Murzát az istállóba, hogy besenyő süvegéből saját kezűleg mérjen neki abrakot. A süveget állítólag Zoltán besenyő viselte, amikor seregestől elporolták Csornánál. A kulcsár a lovag nyomában sürgött, s próbált valamit megtudni. Az udvari nép mind ott tolongott már lépésnyire tőlük, a hangok morzsáira éhesen.

– Ki lehet az? Ki? Csak nem maga László?

– Látomása volt.

Opos megmerítette a hombárban a süveget.

– Angyalt látott...

– Egy ilyen vitéz, mint a mi urunk!

– Akkor két angyalt.

– Ördög kellett legyen az, hiszen az igazság a mi oldalunkon van, urunk csak a magáét védi. Atyai jussát!

Murza ropogtatta a zabot. Opos vállat vont.

– Akkor ördögöt.

4. Salamon imája

Salamon tombolt. Ha nála lett volna jó Vasvágó kardja, szétveri a lovagtermet. Így tőrével csapkodott, hasogatta trónszéke kárpitját, s üvöltött:

– Most kinek kegyelmezzek, Ernye ispán? Kit ölessek meg, Vid? Szóljatok, ha mertek! Elbújtatok mi? Tudom, hova vettétek be magatokat, de ott se menekültök előlem!

Vaskesztyűjét az ólomkarikás ablakon keresztül kidobta a teremből, vértjét leszaggatta magáról, s szanaszét hajigálta-rugdosta a csörömpölő vasakat.

– Meg fogom ölni őt is!

Tőre hegye beletört a trón könyöklőjére szerkesztett bronzangyalba. A markolatot egy másik ablakba vágta s puszta kézzel rohant anyjára. Anasztázia anyakirálynő már értesült a különös és szerencsétlen párviadalról. Talán Judittal és Ernő őrgróffal is beszélhetett róla, mert hárman együtt siettek a földúlt lovagterembe.

– Ó kisfiam! Ó én szerencsétlen, fölséges kisfiam! – sikoltozta az anyakirályné. – Miért is nem hallgattál rám, miért annak a gonosz Vidnek a szavára adtál! Megvolna még a királyságunk, és a hercegek is megférnének a maguk uraságában! – Mintha fiát utánozta volna, vagy az őt? Vagy egyazon vér ugyanabban a hisztérikus indulatban csapott föl a két lélekben? Letépte főkötőjét, kontyát bontotta, szaggatta a még mindig ragyogó arany haját; hullott, ami a markába akadt belőle, a kalárisháló széjjelszakadt, iszkolt a sok vérpötty korálgyöngy. – Édes szerelmetes kisfiam! Hiába mondtam neked, hiába mondta Ernye, hogy Vid a hercegségen át a trónodra tör! Édes kis elveszett fölségem!

Salamon bizony leütötte volna, mint az imént az apró bolondot, le a tulajdon szülőanyját, ha Judit nem ugrik közéjük, s át nem öleli két erős karjával, s két hatalmas mellével, mint valami bástyákkal útját nem állja.

– Elég, elég, fényességes szerelmem elég! Anyádat ne, inkább engem! – Akár valami rajongó, úgy fonódott rá, miközben lábat a biztonság kedvéért jól megvetette, s szorításába is beleadta erejét, meg a szívét; ahogy tán soha. – Engem ölj meg, szerelmem, én megérdemlem! – És nem eresztette a királyt, ölelte, forrón ölelte.

Egy kalárisgolyó még egyre pattogott az összefeszülő királyi pár lábai körül; a helyét kereste.

Ernő őrgróf nyomában az udvari népek seregestül tolongtak az ajtóban. Akár a legyek a dögre, úgy jöttek a király sebzett lelkére. Ámultak közben a királynén, milyen mesterien hazudik! Minden szava egyszerre igaz és hamis.

Salamon indulata kissé lohadt, gyűlölete lassabban, de mélyebben égett tovább. Mit akar ez az asszony? Harci birkózófogással kiszabadította magát, s ellökte Juditot. Irányítva, Ernő őrgróf lábához. Már nem ordított, suttogott.

– Takarodjatok. Takarodjatok mind a szemem elől! Te is anyám. Tűnjetek el! Melkbe, Regensburgba, vagy vissza Kievbe. Kies kolostorba, vagy cédának. Ahova akartok. Csak itt ne lebzseljetek tovább, mert nem állok jót magamért.

A bámész nép között, úgy derékmagasságból tekintett rá Uracs hűséges arca; a vértől, a könnyektől és a sártól oly tarka volt, mint a színes rongydarabokból varratott ruhája. Salamon megfordult, lovagi kacatjait szerterugdosva átvonult a kápolnába.

– Hagyjátok! – Emelte föl intőleg kezét Anasztázia anyakirályné, noha az udvari népségből egyedül a bolond törekedett a király után sietni. Épeszű ember ilyenkor kikerüli; a dühöngő nagyúr rosszabb a veszett kutyánál. A királyné kifelé tessékelte őket. – Menjetek, menjetek! Imádkozik. Hagyjátok! – Ráütött annak a szolgálónak a kezére, aki letépett főkötőjét a földről fölkapta, és oda akarta neki adni megzavarva a jelenet koreográfiáját. – Imádkozzunk mi is! – A kendővel csapdosva – akár valami legyeket – kihajtotta őket a másik toronyhoz vezető folyosóra. – Énekeljetek! Filibertám! Kezdjed Bertuskám!

Jézusomnak szívén, megnyugodni jó,

Elmerülni benne, csendes tiszta tó!

Salamon éppenséggel kiugrani készült Jézus szívéből. Átkozódni ment a kápolnába. Istent a saját házában gyalázni, lelkéből mindörökre kiverni az árulót.

Nem vetett keresztet a tabernákulum előtt, térdet sem hajtott, hanem levágta magát királyi székébe, sarkantyús lábát fölcsapta a térdeplőre, talppal a Megfeszítettnek, s rákezdte:

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...

Abbahagyta. Nem, nem így! Fölállt, járkált, amíg lehiggadt valamelyest, aztán mélyeket lélegzett, lassú mozdulatokkal tornázott. Formázta a levegőt, magához húzta, eltávolította, izületeit ki-beforgatta, ahogy csata előtt szokott tenni, hogy vérét és gondolatait megtisztítsa, s ne indulatból, hanem tiszta fejjel cselekedjék. Gyakorlata végeztével visszafoglalta előbbi helyét. Szinte pontosan ugyanazt a tartást vette föl, de immár szenvedély nélkül, higgadtan.

– Mi Atyánk... Nem! – Nyelt, mintegy visszaszíva az elhibázott szót. – Mostoha atyám, ki vagy a mennyekben, gyűlöletes a te neved! Nem érdekel a te országod. A mindennapi kenyeremet, majd megszerzem magamnak. Ne bocsásd meg a vétkeimet, én se bocsátom meg a tiéidet. Nekem nincsenek vétkeim! A te bűneidhez képest egyáltalán nincsenek. Vagyis egy, egy mégis van, hogy megütöttem hű szolgámat, ezt a szegény Uracsot. De ezt majd én tisztázom vele, nem tartozik rád. – Elvigyorodott: ő holott mi sem volna értelmesebb, minthogy a király és a bolond együtt lépegesen a te színed előtt. Hiszen a király ütődöttebb a bolondjánál, mert hűségedben idáig kitartott. Holott üldözöl és sújtasz anélkül, hogy rossz fiad lettem volna.

Várt egy kicsit, tekintetét a tabernákulumra szögezte.

– Ne legyen meg a te akaratod, se égen, se földön, mert igaztalan. És méltatlan és méltánytalan és alattomos. Gyűlölsz anélkül, hogy hűtlen lettem volna, vagy lator.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

 

 Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap