Arccal a vasút felé! - vasutascsokor 12.Váltókezelő

Bodó János, k, 04/18/2017 - 00:15

 

Amikor a városba kerültünk, a család minden tagjának jobb lett a sora. Anyánknak is kedvezőbbre fordult az élete, bár ő ugyanazt a tevékenységet látta el,  mint a tanyán: a háztartást vezette. De mégis, a városi élet valahogy tartalmasabb lett, mint a tanyán. Őneki már nem hiányzott, mint nekem a tanyai szeleburdiság, a szabad természet megélése, helyette kapta Erzsi nénit, a "mindentudó" szomszédasszonyt, a boltok világát, az információáramlást, a piacot, szóval a városi életet. Hogy neki könnyen ment-e az alkalmazkodás, nem tudom, mert Erdélyben nőtt fel, falusi ember volt, várost csak néha látogatott, a szép Marosvásárhelyt.
Az "idevalósiakat", a szokásaikat, életmódjukat nemegyszer szóvá is tették, persze egymás közt apámmal. Valahogy zárkózottabbak voltak amúgy is szüleim, nem tártak a világ elé mindent, ahogy jött! Az idegenség nagy trauma lehetett számunkra, a szülőföld elvesztése, valahogy a magányosság vállalását jelentette mindörökre. Panaszkodni nem szoktak, de felnőve valahogy megéreztem, megértettem mit jelent a szülőföld elhagyása, az idegenség érzése. Szegény szüleim, mindig az otthont álmodták, a hazai tájat, az ottani embereket, az ottani emlékeket.
Apám talán könnyebben élte meg a változásokat. Legalább is nem mutatta, hogy neki rosszul esik, vagy fáj valami. Kemény ember volt, aki szégyellte az érzékenységet, nem tartotta férfiasnak, férfihoz méltónak. Hogy aztán belül, a lelke mélyén mit érzett, azt csak a Jóisten tudja, vagy talán még előtte is titok maradt. A várost nem volt nehéz megszokni, mert ő amúgy is a városban dolgozott, az ügyeket, amiket a városban kellett intézni eddig is intézte, szóval féllábbal már városi volt, vasutas, amikor a család is városivá vált.12-24-ezett, mint a legtöbb vasutas, aki a forgalomnál volt. 12 órát munkában lehúzni jókora teljesítmény volt, de valahogy ez maradt az általános szokás a  vasútnál. Ezért 24 óra pihenő idő járt, tehát folyamatos üzemben dolgoztak, nappal és éjjel, télen-nyáron, hétköznap és ünnepnap, ahogy éppen kijött a lépés. Amikor nyári szünet volt, vagy nem mentünk iskolába, mi, gyerekek vittük az ebédet a szolgálatban lévő apukánknak. A szolgálati hely a váltókezelői őrhely volt, ami szinte minden állomáson egyformán, a két szélén helyezkedik el. A "blokkban", egy emeletes épületben voltak a váltó kezelők, innen állították a váltókat a kívánt állásba, ahogy a forgalom diktálta. Állandó telefonos összeköttetésben volt a forgalmistával, aki az utasítást adta, mikor milyen állásban kell lenni a váltónak, a jelzőnek. Mikor milyen tolatás folyik, kocsirendezés, személy és tehervonatok összeállítása, egyszóval, a napi vasúti munka folyamatát kellett végeznie, összehangoltan mások munkájával, az érkező és az induló vonatok menetrendje szerint.
Először semmit sem értettem a munkafolyamatból, és csak néztem, ámultam és bámultam: honnét tudja az én apukám, mikor mit kell csinálni?  A vasutat, belülről megfigyelni csak évek alatt, sok idő elteltével tudtam valamelyest megérteni, a légkör szokatlansága nekem nagy volt. Az, hogy a feljebb valónak jelenteni kellett, mint a katonaságnál, végképp érthetetlen volt számomra.
Nem volt megszabott ebédidő, ahogy a munka engedte, úgy nyelte a falatokat. Ha rosszul jött ki a lépés, tízszer-hússzor is meg kellett szakítani az étkezést, mert közben tolattak, vonat érkezett, vonat indult. De ez a körülmény abszolút nem zavarta apámat, természetesnek vette az ilyesmit, mint ahogy természetes volt, ha egy jó darabig semmi sem történt. Igaz, közben megszólalt egy telefon a sok közül, de tudta, hogy melyikre kell odafigyelni és melyikre nem, mert azon mások beszélnek. Amíg ott voltam, roppant érdekes volt minden, de főleg a vonatok indulása, érkezése tetszett onnét fentről, a blokkból nézve.
- Itt tévedni nem lehet! mondogatta apám, amikor szóba került a vasúti munka.
Szó, ami szó, még elképzelni is katasztrófális volt, hogy mi lenne, ha a váltó rosszul áll, és egymásnak mennek a vonatok.
Állandó figyelem kell,  nem lankadhat egy pillanatra  sem, mert akkor baj van!
Hát ilyen a váltókezelő munkája, persze azért vannak biztosító berendezések, és más, biztonságot növelő tényezők, de az ember felelősségét ezek nem mentesítik.
Ha mostanság valami vasúti katasztrófa történik, rögtön apám jut eszembe.
Apám, a váltókezelő.
/Folyt.köv./

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap