Arccal a vasút felé! - vasutascsokor 13.A mozdony vezetője

Bodó János, sze, 04/19/2017 - 00:10

 

A vasutasok között a legnagyobb tekintélye a mozdonyvezetőnek volt. Persze, az állomásfőnök, a forgalmista nagyobb rangú, szolgálati felettese is a mozdonyvezetőnek, de egymás között mégis csak az övé elsőség - szokta mondani az apám. Ez igen, ez ember a talpán! - valami ilyesmi elismerés hangzott ki a szavából, ebből állt lényegében a masiniszta tekintélye. Felnéztek rá, az átlagos vasutas szemében megkérdőjelezhetetlen felsőbbség érződött ki az ember iránt, ki a "gőzöst igazítja", vagyis uralja a vasparipát.
Hát igen. Abban az időben embert próbáló munka volt a mozdonyvezetés. Mint a háborúban a parancsnoké. Nyáron a pokoli hőséget, télen a hófúvásos, szeles-huzatos hideget, közben figyelni a pályát,  ahol robog a szerelvény - ezt a munkát nem tudta akárki csinálni hibátlanul. Kiváló fizikai adottságok mellett magas szintű szakmai tudásra volt szükség ahhoz, hogy kiismerje magát a problémás helyzetekben és jó döntést hozzon. Minden esetben, amikor emberekért, esetleg emberek százaiért felelünk, különösen nagy a felelősség. Abban az időben pluszban meg kellett vívni a harcot az időjárással is! Nem csoda, hogy csak a legrátermettebbekből lett mozdonyvezető.
Általános tekintélyéből adódóan nem csak a munkában, hanem a polgári életben is szava volt. Az 56-os forradalom idején az a 8-10 ember döntött mindenben, akiknek a szolgálati helye a városban volt, tehát a helybeli mozdonyvezetők. A sztrájkot ők vezényelték, a városi munkásság képviselővel ők tárgyaltak és amikor leverték a forradalmat, az elhúzódó konszolidáció is lényegében rajtuk keresztül érvényesült. A régi állomásfőnököt szabály szerint elzavarták és a Kádár rendszer uralomra jutásával hiába akarták visszahelyezni, a mozdonyvezetők nem hagyták.
Semmit érő, részeges pártember, elég volt belőle! - így vélekedtek róla, nem is lett belőle sem főnök többé, sem semmi. Valahogy elkallódott, a párt sem erőltette a dolgot, ott is kitelt a becsülete a mértéktelen piálás miatt. Akiről a párt levette a kezét, annak vége lett egyszeriben. Kihullott a rostán.
De a mozdonyvezetők sem úszták meg szárazon.
Felét elbocsátották, forgalom-átszervezés okán nem volt rájuk szükség többé. Addig szervezték a dolgokat, hogy egy sem maradt az állomáson, a legfőbb hangadót pedig, ellenforradalmi tevékenység miatt súlyos büntetésre ítélték. Ezzel kisiklatták az életét annak az embernek, aki a gőzösöket olyan biztos kézzel igazította.
Az általános amnesztiával szabadult, de soha többé nem vezetett mozdonyt. Kegyelemből visszavették a vasúthoz, megtették kapusnak. A peron ajtót nyitogatta-zárta, ez lett belőle! Szerencse is kellett hozzá, hogy egyáltalán állást kapjon. Régebbi munkatársa, aki a keze alatt volt fűtő, az lett az újabb állomásfőnök. Pártiskolára került, jó elvtárs lett belőle, megbízható.
Sürgölődött-forgolódott, végül a megyei pártbizottság ajánlására állomásfőnök lett.
A börtönből szabadult masiniszta az ő jótállásával lett, ami lett.
A semminél ez is több volt. A kommunista uralom restaurációja idején ezek a karakán férfiak, ha a másik oldalra sodródtak, nem számihattak megbocsájtásra. Különösen, ha nem is kérték, csupán méltányos elbánásban bíztak.
Emberünk belerokkant a kínzásokba, a börtön gyötrelmeibe. Csak a puszta életének örülhetett az egykori délceg férfi, a mozdonyok hajdani lovasa, biztos kezű vezetője.
A nyugdíjas kort nem érte meg, pár hónappal előtte a munkahelyén rosszul lett és meghalt.
/Folyt.köv./

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap