„Ariosto”: Az objektivitás ábrándjáról

Szerkesztő A, h, 03/30/2015 - 00:13

 

 

„A történelmet a győztesek írják. A mondákat a nép költi.
Az írók képzelegnek. Bizonyos csak a halál.”
(Danilo Kiš)

Azt hinné az ember, hogy a szellem dolgai, lévén anyagtalanok és légiesek, könnyen és gyorsan képesek változni, míg az anyagi világ dolgai, ellentétben az előbbivel, nehezek, sárszagúak, ezért nehezebben is változnak meg. Pedig ennek pontosan a fordítottja igaz. Az elmúlt évtizedekben létezésünk tárgyi-anyagi körülményei hihetetlen gyorsasággal változtak szinte már napról napra, az atombombától az informatikai forradalomig. Ezzel szemben gondolkodásunk – legalábbis a többségé – még mindig a XIX. századi mintára működik. Ami persze nem csoda, abból a szempontból, hogy a XIX. század a felvilágosodásnak nevezett szellemi divat csúcspontja volt, a progresszív gondolat naiv, romantikus ifjúsága, amire – mint a fiatalságra általában – szívesen gondolnak vissza az emberek. Az alábbiakban egy ilyen kriptaszökevény gondolattal, az objektivitás ábrándjával fogunk foglalkozni, és hogy mondandónkat illusztráljuk, felhasználunk egy nagy feltűnést keltett blogbejegyzést, a Horthy Miklós szadistája vagyok címűt, amelyet egy „Csehszlovák Kém” nevű blogger követett el.
Szögezzük le elöljáróban, hogy az objektivitás – mint cél – okvetlenül ajánlható, olyasmi, amire törekedni kell. E törekvés első lépése annak felismerése, hogy nem vagyunk objektívek. Ha ugyanis meg vagyunk győződve saját objektivitásunkról, akkor nemigen figyelünk vitapartnereink érveire, hiszen mi „objektívek” vagyunk; míg ha tudatában vagyunk előítéleteinknek és elfogultságainknak, talán nagyobb gondot fordítunk mások érveire, hiszen tudjuk: bizonyos dolgokkal kapcsolatosan vakká tesznek bennünket elfogultságaink. Ez egyszerű praktikus megközelítés, ezen túl van az az ismeretelméleti felismerés, hogy nem is lehetünk objektívek, ez ugyanis elméletileg kizárt. Nem kívülről tekintünk a minket körülvevő világra, hanem belülről, a vizsgálandó dolognak – így vagy úgy – magunk is a részei vagyunk, ezért hát – a személyes érintettség okán – nem lehetünk objektívek. Továbbá a minket környező jelenségek közül többnyire nem véletlenül állapodik meg a pillantásunk valamin, hanem szándékunk van a megfigyelt dologgal, tudatunk intencionális – ez alapvető, közhelyszerű felismerése a gondolkodásnak. Világunkkal kapcsolatban még egy ideérkező UFO sem lehet objektív, hisz ő is valamiféle szándékkal érkezett – például élelmiszernek tekint bennünket –, és ez meghatározza azt, hogy hogyan tekint ránk. A gondolkodás legsikeresebb projektje a XIX. században a természettudomány volt, nem csoda hát, hogy a haladó nézetek követői irigységgel tekintettek rá, és sütkérezni akartak sikerének fényében. A természettudomány alapvető feltételezése pedig az volt, hogy a megfigyelő és a megfigyelt elkülönül egymástól, ezáltal a megfigyelő objektivitása biztosítva van, nem vesz részt a megfigyelt eseményben. Mára tudjuk, hogy ez koránt sincs így. Már semmi sem a régi. A természettudományok – legalábbis Heisenberg és a kvantumfizika elfogadottá válása óta – maguk is letettek az objektivitásról. A híres vitát Einstein és Bohr között az utóbbi nyerte, és pillanatnyilag az az álláspont, hogy Isten igenis játszik kockával, és a megfigyelhető esemény többé-kevésbé a megfigyelt és a megfigyelés eszköze közötti interakció, végzetül: sohasem tudjuk, hogyan viselkedik a megfigyelt, mikor éppen nem figyeljük meg. A természettudós, illetve kísérleti berendezése is része az eseményeknek és nem áll kívül azokon. Legalábbis ma ezt hisszük. Aztán hogy néhány év vagy évtized múltán mit foguk hinni, azt – a fizika eddigi irányváltásainak ismeretében – nem tudjuk megjósolni.
Haladó kortársaink azonban csak a szépre, eszméik ártatlan ifjúságára szeretnek emlékezni, arra az időre, mikor annak súlyos következményei még nem voltak nyilvánvalóak. Ezért számukra az „objektivitás” ábrándja elsődlegesen fontos önigazolás, fölébe emeli őket a gubancos világnak, és ebből az isteni nézőpontból, a szellem magasából tekintenek le ránk és ítélkeznek felettünk. Sajnos, ha közelebbről szemügyre vesszük ezt az attitűdöt, mint annyiszor, valami meglehetősen primitív tűnik a szemünk elé. Az „objektivitás” titka ugyanis mindössze annyi, hogy látszólag egyformán szidalmaznak mindenkit. Ez klasszikus defenzív taktika, lehetőleg elejét kívánja venni a legsúlyosabb vádnak: az elfogultság vádjának. A módszer – konzekvensen alkalmazva – tökéletes nihilizmushoz vezet, annak bizonyításához, hogy minden nagyon rossz, kivéve engem.
Nézzük, hogyan valósul ez meg az illusztrációnak választott blogbejegyzésben!
A dolog előzménye annyi, hogy a Mandineren felhívás jelent meg egy készülő vagy tervezett dokumentumfilm kapcsán – tanúkat, áldozatokat kerestek a Vörös Hadsereg által elkövetett rémtettekről szóló filmhez. A témaválasztás és a feldolgozás ízlésességével bizonyára lehet majd vitatkozni – én magam erős ellenérzéssel tekintek rá –, a dolog azonban önmagában véve jogos, minden további nélkül elképzelhető egy olyan álláspont, amely az utolsó pillanatban meg akar szólaltatni még élő tanúkat. „Csehszlovák Kém” barátunknál (és gondolom sok-sok haladó eszmetársánál) azonban mindez kiverte a biztosítékot. Ennek pedig hangot kellett adnia valahogyan. Azt mégsem mondhatta, hogy a fasiszta német és magyar lányok-asszonyok megérdemelték, amit kaptak, vagy hogy Sztálin elvtárssal egyetértésben nem lehet sajnálni egy kis szórakozást a hősies fiúktól, továbbá azt is nehezen lehetett volna állítani, hogy mindez nem történt meg; ezért előkerült az adu-ász: az „objektivitás”. Egyet jobbra, egyet balra; az oroszok kegyetlenkedtek (balra egyet), de a németek és a magyarok is kegyetlenkedtek (egyet jobbra), ezért meg lehet érteni őket. Hibás az a vélemény, „amely szerint az orosz katonák ok nélkül, állatias ösztönből, hordaként végigerőszakolták Magyarországot.” És „Magyarországon tetten érhető az a törekvés, hogy az orosz erőszakoskodásokat úgy mutassák be, mintha minden ok nélkül történt volna. Ez pedig nettó történelemhamisítás és az emlékezetpolitika megcsúfolása.” Nem. Nyilván az orosz katonák jó okkal tették ezt, és ők nem is csúfolták meg az „emlékezetpolitikát” – bármi legyen is az. A jó ok pedig nem más, mint az örök emberi érzés: a bosszú.
Mármost nekem, személy szerint semmi bajom a bosszúval, meggyőződésem, hogy az „igazságosságról” és a bűnösök „átneveléséről” eltartott kisujjal folytatott halandzsázások ellenére minden büntetés hordozza a bosszú késztetését, és lehet ez nem helyes, de megváltoztathatatlan. Az áldozatoknak szükségük van a bosszú katarzisára, hogy fel tudják dolgozni, ami velük történt.
Tartok azonban attól, hogy ezt blogger barátunk nem így látja. Nem szokták így látni, amíg nem a saját bosszújukról van szó, ami „természetesen” igazságszolgáltatás csupán. Márpedig ha nem így látja, akkor bizony a magyar vagy német hadsereg oroszországi tettei nem mentik, de még csak nem is magyarázzák a Vörös Hadsereg rémtetteit. Mert ha „jogos” a bosszú, akkor talán lógassuk fel Biszku Bélát, meg még néhány ma élő kommunista bűnöst? – Hiszen Csatárynak sincs kegyelem…
Mikor idáig eljut, következik az objektivitás mérföldköve: a „bizonyítás”. A bizonyításhoz a híresen „hiteles” forrásokhoz, az orosz levéltárakhoz fordul, ezek elfogulatlansága és valósághűsége legendás – emlékezzünk Katynra, valamint Napóleonra, aki szerint a történelmet a győztesek írják. Sokatmondóak a felhasznált fotódokumentumok is. Az állítások igazát mi sem bizonyíthatja jobban, mint a Lenin-emlékmű vagy a mai utcakép a magyarok kegyetlenkedésének helyszínén, nyilván még ma is süt róluk a vadállatias fasiszták ártó szelleme... Sokatmondóak az égő falu mellett lefényképezett fasiszták képei is – hiszen soha senki más falut fel nem gyújtott, csak ők –, valamint az elfogott „partizán” képe is (aki egyébként a Vörös Hadsereg egyenruhájában van). Az Álgya-Pap Zoltánról készült kép is bizonyító erejűnek tűnik – csak rá kell nézni, de ha ez nem lenne elég, ott a híresen megbízható Wikipédia.
Azután itt van a következő „igaz” beszámoló: „Vakító máglyaként égett a tűz. Két magyar a vállánál és a lábánál fogva a tűz fölé tartotta a hadifoglyot, a hasát és a lábait sütötték. Hol a lángok felé emelték, hol lejjebb engedték, és amikor elcsendesedett, arccal a tűzre dobták. Hirtelen összerándult újra a fogoly. Ekkor a magyarok a bajonettjeikkel hátulról ledöfték.” Na most próbáljuk ezt technikailag elképzelni! A „vakító máglyaként” égő tűz fölé puszta kézzel foglyot tartó katonákat, akiknek a bőre nyilván azbesztből volt... és így tovább. Íme, előttünk áll a haladó objektivitás a maga teljes valójában, és kijelenti: elismerjük, hogy az oroszok kegyetlenkedtek és erőszakoskodtak, de a magyarok is, és éreztetjük, hogy haladó szimpátiánk nem a fasiszták oldalán áll, és természetesen „felszabadítókról” beszél. Ki ítélhetne el egy felszabadítót?
A félreértések elkerülése végett: nem állítom, hogy a magyar hadsereg egyes katonái, vagy akár alakulatai nem követtek el kegyetlenkedéseket és erőszakoskodásokat a háború alatt. Minden hadseregben, minden háborúban vannak és lesznek pszichopaták, vagy csak egyszerűen megvadult emberek. A különbség abban van, amit talán a hadsereg szellemének nevezhetünk. A magyar, sőt olykor a német hadseregben is érvényes szabályok tiltották a civilekkel szembeni erőszakot. Ha ilyen eset kiderült, azt kivizsgálták, s a résztvevőket megbüntették – lásd az újvidéki razziák vezetőinek esetét. Legfelsőbb szinten nem hunytak szemet és nem biztatták ilyen viselkedést. Ezzel szemben a Vörös Hadseregben szándékoltan nézték el, mi több biztatták az ilyen magatartást. Egy megvadult orosz zsidó, Ilja Ehrenburg a németek teljes kiirtására buzdított – hogy mekkora lendülettel, arról sokat elmond, hogy maga Sztálin intette visszafogottságra –, ez volt tehát a „hivatalos” álláspont a magasabb parancsnokság körében.
Így mutatja meg magát az objektívnek álcázott végletes elfogultság, amely – éppen a vélt objektivitás miatt – képtelen meglátni a valódi különbségeket, és képtelen az együttérzésre, ha a szörnyűségek az általuk – ugyancsak objektíven minősített – bűnösökön esnek meg. Talán az egészben nem az orosz hordák vadállati kegyetlenkedése a legszörnyűbb, hanem az, hogy ilyenek élnek közöttünk, akiket saját beteg lelkük arra indít, hogy felmentsék őket.
 

Forrás: Polísz, 2014. 152. szám

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap