Árpád fejedelem Emléknap

Szerkesztő A, sze, 06/06/2018 - 00:16

 

 

 

 

 

 

 

Árpád fejedelem

(845 körül – 907. július eleje)

 

Árpád fejedelem a magyar történelem egyik leginkább emblematikus alakja, személye a honfoglalással és a magyar állam kialakulásának első évtizedeivel fonódik össze. Életéről, származásáról és családjáról jobbára szájhagyományozásra vagy másodlagos külföldi forrásokra vagyunk utalva.
 

Árpád 845 körül, még Etelközben született, ahol a magyar törzsek a honfoglalás előtt éltek. (Etelköz – Atil küzü a folyók közét jelenti, a dél-orosz pusztavidéket, a Volga, a Káma és a Don folyók valamint a Fekete-tenger közötti területet, de pontos helyéről máig vita folyik.) Édesapja Álmos vezér, édesanyja Eneh (Ené), Árpád még atyja életében a törzsszövetség vezetője lesz, nagyfejedelem, talán 893-ban. Etelközben a magyar törzsek kettős fejedelmi irányítás alatt éltek: a kende (vagy kündü) a szakrális, a gyula a katonai vezető, de Kurszán kende halála után Árpád személyében egyesült a két méltóság.
 

A népvándorlás során számos nép, törzs vagy törzsszövetség vándorolt keletről nyugat felé, amelyek űzték és szorították egymást, elfoglaltak új területeket, majd tovább vonultak. Többnyire nomád népek voltak, állattartók és jobbára harccal szereztek maguknak új hazát. A népvándorlás kb. a IV.-VIII. században folyt, e vándorlás során kerültek a magyar törzsek is mind nyugatabbra, mind közelebb mai hazájukhoz. A honfoglalást a bolgár-besenyő törzsek támadása előzte meg, a magyar törzsek ekkor a kelet-európai pusztákról a jobban védhető Kárpát-medencébe nyomultak. Többségük a Vereckei-hágón keresztül érkezett (valamint az Észak-Keleti-Kárpátok szomszédos hágóin). A magyar törzsek, mielőtt a honfoglalást megkezdték volna, közös harcukról, egymás segítéséről és a föltétlen engedelmességről a (nagy)fejedelemnek vérszerződést kötöttek, ami kb. az első magyar törvényalkotást jelentette, aminek az emléke fennmaradt. Kezdetben a Tiszántúlt, a Duna-Tisza-közét és a Felvidék keleti részét szállták meg. Erdélybe valószínűleg már korábban küldtek megfigyelőnek magyar telepes csoportokat, ami alapot adhat a „kettős honfoglalás” elméletéhez.
 

894-ben a Kárpát-medence észak-nyugati részén élő morvák királya, Szvatopluk a magyarok segítségét kéri a frankok támadása ellen, a magyar törzsek ekkor kerülnek a Dunántúlra. Ennek a szövetségnek az emlékét őrzi a fehér ló mondája, amely a honfoglalásnak kíván mitikus, mesei formát teremteni. 900-ra az egész Kárpát-medence a magyarok fennhatósága alá kerül. A honfoglalás tehát mintegy fél évtizedig tartott (kb. 895-900 között).

A magyarok nagy-állattenyésztő nép voltak (főként lovat, tehenet, kisebb részben birkát, kecskét tartottak), ezért a füves legelőket keresték. A félnomád, legelőváltó életmód téli-nyári szállásterületet igényelt. A törzsek vezetői felosztották egymás közt a megszerzett területet, és a saját népükhöz tartozókat elérhető közelségben telepítették le. Árpád fejedelem a Duna folyó mindkét partján, a Csepel-szigeten és attól délre, illetve Pécs környékén alakította ki nyári illetve téli szállásterületét. Ezen a területen több település őrzi családtagjainak a nevét. Kurszán halála után az ő szállásterülete is Árpád fennhatósága alá került (a Duna felső folyása mentén, a folyó jobb oldalán).
 

Amikor a törzsszövetség vezérei Árpádot fejedelemmé választották, ősi magyar (vagy egyszerűen: pusztai?) szokásnak megfelelően pajzsra állították, és a magasba emelték (ennek az eseménynek az emléke Árpád emeltetése néven maradt fenn, de a választási aktuson kívül Árpád dicsőítését és felmagasztalását is jelentette).

Árpád első rendelkezései között (talán 905-ben) megtiltja a törzseknek a portyázásokat, a fölösleges vérontást, és békét köt a környező népekkel (értelemszerűen a Kárpát-medencében élő, vagy annak a határain letelepedett népekkel). Mivel a megszerzett földet megfelelőnek találják, és nem akarnak tovább vándorolni nyugat (vagy akár dél) felé, a népesség hamarosan állandó szálláshelyet határoz meg magának, még ha a téli-nyári lakóhelyváltást egy ideig még megtartja. A letelepedő nép között, az állattenyésztés mellett megindul a földművelés, illetve a kisebb állatok tartása (baromfi). A bővizű folyók bőségesen adnak halat, a Kárpát-medence erdőségei pedig vadat, mindez a megszerzett terület megőrzésére biztatja az új honfoglalókat.
 

A magyarok megjelenése, letelepedése és megerősödése azonban aggodalommal töltötte el e frankokat és a bajorokat, vagyis a Kárpát-medence nyugati szomszédjait. Részben maguk is megszerzendő területet láttak a gazdag Kárpát-medencében, részben pedig egyre jobban tartottak az új harcmodort alkalmazó magyaroktól. 907-ben egyesült seregekkel támadtak az országra, a döntő összecsapásra a későbbi Pozsony városa térségében került sor. A véres ütközetben azonban a magyar seregek döntő győzelmet arattak, az ország területe biztonságban maradt. Árpád vezér valószínűleg ebben az ütközetben esett el. De lehetséges, hogy Árpád halálhíre bátorította fel az ellenségeket a vezér nélkül maradt magyarság megtámadására.
 

Árpád eltemetéséről, sírjáról nem tudunk bizonyosat, többször, többféle verzió keletkezett sírja hollétéről, az 1970-es évek közepén komoly érvek szóltak amellett, hogy a mai Óbuda területén gyanítható az első magyar fejedelem sírja. (Óbuda a hajdani, pannóniai főváros, Aquincum helyén alakult, részben a római város romjain.) A kutatás azonban ez ideig nem vezetett eredményre.
 

Árpád feleségének nevét nem örökítette meg a történelem, sem a szájhagyomány. Öt fia nevét (többféle formában is) ismerjük: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas, Zolta (vagy Solt, Zsolt, Zoltán), ez utóbbi, a legfiatalabb lett Árpád utóda a fejedelemségben. De beszélik, hogy Gyöngyös települése is Árpád korán meghalt leányának őrzi a nevét.

A honfoglalásnak, Árpádnak, vezértársainak és tetteiknek az emlékét mintegy két évszázadon át csak a szájhagyomány őrizte meg. Anonymus volt az, aki először írásba foglalta a sokszor, sokféleképpen hallott és elbeszélt történetet. Anonymus valamelyik Béla királynak volt az udvari írnoka (II. vagy III. Bélának), aki írásművében a magyar honfoglaló ősöknek és az Árpád véréből származó Árpád-házi királyoknak kívánt emléket állítani.
 

Árpád személye, emléke egybeforrott a magyarság történetével, különösen a honfoglalással, az első évtizedekkel. De emlékének kisugárzása máig tart, nevét, emlékét történelmi emlékhelyek, szobrok és emlékművek, drámák és regények őrzik. Árpád népe – ez a kifejezés máig a magyarság egészét jelenti, nevét gyakran Árpád apánk formában használjuk. Aligha lehet nagyobb dicsérete és dicsősége egy több mint ezer évvel ezelőtt élt történelmi személynek.

 

 

Lukáts János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap