Árva Bethlen Kata 1/2

Kocsis István, v, 07/08/2012 - 00:07

 

 

 

 

     Monodráma két részben

    Új változat: 1997–1998

    Idő: 1717–1751

 

E L S Ő   R É S Z

 

    Tizenhét éves; életvidám, magabiztos; kötekedő vidámsággal, harciasan.

 

Lászlóm, kedves, kit én szeretek, mint testvéremet, kinek én csak a javát akarom, hisz nem megbántott, hanem megtisztelt engemet ajánlatával és fáradozásával, örvendj velem együtt, hogy nem lesz semmi a mi egybekelésünkből... Megmondom neked szépen a szemedbe, hogyan alakult ilyen szerencsésen a mi dolgunk, nehogy azt hidd, titokban ármánykodtam ellened, szereteted ellen, melyet minden más lány örömében ugrándozva fogadott volna... Meghallgatván édesanyám rettenetes szavait (játékosan utánozva): „Vedd el szépen kezemből Haller László gyűrűjét, különben soha többé gyermekemnek nem tartalak, s mindenemből ki is tagadlak, ha az én anyai szívem meg is hasad belé...” – a szó is belém ijedt, annyi erőm maradott mégis, hogy reá vegyem testvér atyámfiát, Bethlen Ádámot, munkál­kodjék a mi szövetkezésünk megakadályozásában, beszéljen az én hajlít­hatatlan édesanyám lelkére, de főként másokéra.(Ked­ves, ug­rató hangon.) A te kedves atyádfiai fülébe is oly gyönyörű sza­vakat sugdosott, hogy azóta borsódzik az ő hátuk még a gondola­tától is annak, hogy netán idegen vallásút visz famíliájukba az atyjokfia... El is mennek ők egyezett akarattal a katolikus püs­pökhöz, hogy szépen felbiztassák őkegyelmét a mi egybekelé­sünk ellen... S mi lészen püspök uram első gondolatja? Nem nehéz kitalálni... Bizony parancsolatot küld ő minden szerzet papjainak, hogy minket egybe ne merjenek esketni, míg én pá­pistává át nem térek... Ami pedig megleszen sohanapján!... Ör­vendj hát velem együtt (játékos-ájtatosan), hiszen nagy vétek lenne ez a házasság Isten parancsolatja ellen, mely szigorúan kimondja, hogy az asszony engedelmes és szerető társa legyen az ő hites urának, márpedig én nem lehettem volna egyéb, mint félelmetes ellenség a te házadban, erős fegyvert védekezésre és támadásra szüntelen kezében tartó ellenség. Az én igaz, reformá­tus hitem lenne a fegyver, mellyel utolsó leheletemig védeném az én szabadságom épségét. (Kacéran.) Az asszony vagy adja fel az ő szabadságát, vagy térjen ki a férfiember elől, mert különben semmi jó nem származik az ő találkozásukból... Ha te, amilyen jóságos vagy, elviselnéd, hogy asszo­nyod nem fegyvertelenül lépné át házadnak küszöbét, amint az illik, s ahogy az megtörténik minden jó házasságban ősidők óta, gondold csak el, vajon kedves jó famíliád is annyira elnéző lenne-e? (Játékosan.) Fogadnám támadásaikat szabad lelkem törvényei szerint! Forgatnám rettenetes kardomat igaz hitem, szabadságom védelmében összeszorított ajakkal, tüzes szemek­kel!... Mily háborúság lenne, gondold csak végig, kedves bará­tom... Milyen kegyetlennek és félelmetesnek lennék én kényte­len lenni ily kegyetlen körülményben! (Hosszabb szünet, majd nagyon komolyan.) Keresd meg azt a lányt, ki érted még igaz hitéről is képes lenne lemondani... És kívánd nekem is, hogy az az ember találjon meg engemet, aki elől nem menekül az én sza­bad lel­kem a hitnek áttörhetetlen pajzsa mögé! (Hirtelen szinte ellen­szenvesen magabiztosan.) Erősnél erősebb szerelemnek kell annak lennie, amely az én szép szabadságomat védő fegyvere­met képes lenne kiolvasztani az én kezemből. (Hosszabb szünet; kedvesen.) Nagy a te szerencséd, Haller László... Elkép­zelni sem tudhatod, mekkora lett volna a kereszt, melyet viseltél volna a mi házasságunkban. Mellyel büntetett volna téged Isten, ha képes lettél volna eltaposni annak szabad akaratját, kit, sza­vaid szerint, ezen ország asszonyai közül legjobban szeretsz és becsülsz... Várhattál volna éntőlem, szabad akaratától megfosz­tottól bármi jót a mi közös életünkben? Ne haragudj énreám. Pró­bálj megbocsátani nekem. (Tréfálkozni próbál.) Ládd, ha én fájdalmat okoz­tam is neked, a tatár hibás ebben, és nem másva­laki... Mert ha bé nem ütnek Besztercénél a tatárok, Rétenből nem jövünk mi fel Szeben erős falai mögé, sem te Fehéregyházá­ról, s akkor fel se figyelhettél volna az én szépséges orcámra, s kedved sem kerekedhetett volna engemet megkéretni. (Rövid szünet, majd meghatódottan.) Legyen Isten tevéled, Haller László, s én egész szívemből köszönöm, ha lemondottál rólam...

    Hosszabb szünet után hirtelen megfordul, gyengéden moso­lyog, majd vidáman, tréfálkozó hangon.

Kedves szülőanyám, látom már, kegyelmednek tizenhét év nem volt elég, hogy igazából megismerje szeretett leányát... Pe­dig nemegyszer mintha éppen azért feddett volna meg engemet, hogy olyannyira akaratos teremtés vagyok, hogy az már szinte elviselhetetlen szegény környezetembélieknek... Nem sajnálná ke­gyelmed ezt az áldott jó fiút, kit úgy szeret, mintha édes fia len­ne? Ki, szegény, ha már szeretetemet nem volt képes el­nyerni, hát a haragommal is hajlandó lenne összekötni életét, mely legyen ezerszer áldott. (Nagyon játékosan.) Tényleg tet­szene kegyelmednek kötőféken tartott, megszelídített leánya?... Nem illik kegyelmedhez ily haragos arc. A végén még képes le­szek elhinni, hogy ki tudná tagadni egyetlen leányát. (Hirtelen durcásan.) Hát tagadjon ki mindenéből, szeretetéből, vagyoná­ból!... Ha kegyelmednek ily könnyű rettenetes szókra nyitni aja­kát... Pedig mily büszkén emlegette kegyelmed annyiszor az én sza­bad lelkemet. Szabad lelkű, igazi református leány az, így dicsekedett énvelem, édesanyám. S most megtörné az én lelke­met, s odavetné... S neki is, szegénynek, mi hasznára?... Ő az én szabadságomban szeretett meg engem, vajon oly igazán kelle­nék-e neki megtört akaratú, búslakodó, soha egy jó szót ki nem ejtő, éltem végéig haragot tartó magam árnyékaként? (Hirtelen fenyegető hangon.) Mert ugyan bizony, édesanyám, ha kegyel­med komolyan veszi rettenetes fenyegetőzését, én ellent sokáig nem állok... Én megtöretem a magam lelkét, mintsem hogy édes­anyám szívét repesszem ketté! Kegyelmed kezéből a fegyvert én bizony ki nem ütöm, mellyel engem soha eléggé meg nem sirat­ható keserves házasságba kergethet... Aztán csak tudja beinni a föld az én édesanyámnak könnyeit, miután tettét megbánta. (Rövid szünet után enyhültebben, nagyon kedvesen.) Kedves édesanyám, én engedelmességgel tartozom annak, kinek gondvi­selő keze alatt nevelkedtem... És én ezt a házasságot mind a László famíliájára, mind pedig maga személyére nézve szeren­csémnek is tartanám, de én nem kívánok az ő hitvese lenni... Higgyen énbennem, édesanyám, várja ki az én választásomat, nem fog csalódni háládatos leányában... Nincs kőből az én szí­vem, nem vagyok én meddő életre szánva Isten által. (Játékosan, kissé pózolva.) Hiszem és érezem, hogy egyszer csak csordultig meg­telik az én szívem is szerelemmel, lesz, aki megtalálja majd az utat énhoz­zám... Várakozzék türelemmel, édesanyám, és higgyen abban, akinek életet adott, akit felnevelt. (Hosszabb szünet; játékosan támadó hangon.) S azt pedig mily alapon hagyja számításon kívül, hogy idegen vallású, kihez kényszerí­teni akar?! E házasság keserű gyümölcsét Isten nem akarhatja kóstoltatni énvelem, sem azzal a szegény fiúval, sem édes­anyámmal. (Hosszabb szünet után vidáman, kötekedő hangon.) És hiába is marad meg kősziklának kegyelmed, Lászlót én már megpuhítottam... Bebizonyítottam szépen neki, hogy reményte­len a törekedése énutánam. Mert én hiába maradnék meg édes­anyám szófogadó lányának, hiába, úgy bizony... Hát el tudta hinni kegyelmed, hogy én nem engedelmeskednék a szülői pa­rancsnak? Engedelmeskednék én, ha lehetne... De nem lehet, mert már útban vannak... Na, mik vannak útban, találja ki, édes­anyám! Hát a katolikus püspöknek tiltó levelei a papjaihoz. (Körültáncolja a színt.) Nem én jártam ezt ki nála, csak fülébe jutott valahogyan, hogy egy hitét meg nem tagadó református leányt össze szándékoznak esketni az ő jámbor Haller bárányká­jával... Lesz-e pap, ki a püspök tiltó parancsolatját megszegni me­ri? Ezer aranyért se, tízezer aranyért se. (Szünet; csen­desen.) Ne búslakodjék, édesanyám, láthatja már, nem sze­rető le­ánya húzta keresztül akaratját... Én csak azért akartam lebeszélni kegyelmedet e házasságnak tervéről, hogy könnyebb szívvel vehesse tudomásul a püspök tiltását. Azt, hogy én ennek ennyire örülök, bocsássa meg nekem. Én sem haragszom ke­gyel­medre, tudom én, hogy csak jót akart engedetlen leányá­nak...

    Elhalványul, majd felerősödik a fény. A szín előterébe szalad; sikoltva, a sarokba szorított üldözött hangján.

Nem! Ez az ember minket össze nem eskethet! Mert ez vagy pápista szerzetesnek öltöztetett csavargó, vagy pedig tudnia kell a püspök parancsolatjáról, hogy minket pap egybe nem eskethet, míg én át nem térek!... És én ki nem térek az én hitemből!... Mi­féle kelepcét állítottak fel énnekem?!... Édesanyám, hát hiába vol­tanak az én könyörgő szóim?... Bátyámuram, hát kegyelmed sem mozdul az én védelmemre?... Haller László, hát ily vitéz férfi vagy te! Miért nem egyenest kötéllel, béklyóval?! (Hosszabb szünet, majd hirtelen lehajtja a fejét, erőtlenül.) Igen, akarom... Csak szívem-lelkem nem akarja, de én a szókat kimondom szülőanyám parancsolatjára: akarok Haller Lászlóval házasságra lépni, én fejemet mindenre meghajtom... És neki hű­séget esküszöm. (Hosszú szünet, majd nagyon csendesen.) Meg­hajtom én fejem alázatos szívvel, átkot én fejükre nem kérek, mert nem tudják, mit cselekszenek... Ha a mindenható Isten ezt megengedte nekik, ám legyen meg az ő akaratjuk... Tapodjanak csak az én lelkemen... Istenem, neked legyen gondod annak el­hárítására, ami ebből következhetik, hisz nem én döntöttem abban, ami el­végeztetett...

    Visszahúzódik a szín hátterébe, majd előrejön a szín köze­péig; néhány hónap telt el az esküvő óta, újra friss, élénk, köte­kedő kedvű.

Szóljon csak nyugodtan, gárgyán uram... Nem ért váratlanul az érkezése, jelentette az én férjem a püspök követjének érkezését, ily szókkal: Én nagyon félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. S kegyelmed, íme, meg is érkezett!... Hagyja csak abba men­tegetőzését, hiszen nem önszántából érkezett ide kegyelmed, küldték kegyelmedet. (Csúfondárosan.) Sorolja szép röviden, amit kegyelemedre bízott elöljárója, s ne sopánkodjék itt előt­tem, ki tudhatja előre, hátha el sem fog szomorítani engemet a püspök úrnak üzenete. (Szünet; vidáman.) Nahát, mily váratlan csapás: méltóságos püspök uram kegyel­med által megtiltja, hogy mi együtt lakjunk, merthogy őszerinte mi nem igazi házassági életben vagyunk... Mily bizto­san tudja püspök uram, hogy mi a helyes és mi az igazi ebben az életben. (Éles, támadó hangon.) Szeretném hát tudni, mi okból nem élünk mi igaz házassági életet?! A kegyelmetek keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogyan kell esketni?... Krokodilusszemekkel rajtam ne szánakozzék, hallja-e kegyelmed?! (Rövid szünet után csen­desen.) S azt a szegény tudatlan barátot a mi dolgunk miatt ne fenyítsék... Mert az én uram, ki az én szemem előtt hazudni nem tud, bevallotta már énnekem, hogy az a barát semmit sem tudott a püspök parancsolatjáról... Azokat fenyítsék, ha fenyíteni akarnak, akik kihasználták a tudatlanságát a szerencsétlennek... Haller Lászlót, az én uramat menti ugyan az ő igaz, nagy sze­relme énirántam, ő elvakultságában fel sem mérhette, mit tesz önmaga ellen és énellenem... De mi menti az ő cinkosait, Petki Nagy Zsigmond atyám­fiát és egy Szarka Zsigmond nevű fizetett emberét az én uramnak, kik a püspök parancsolatjával érkező hajdút nem átallották elrejteni... Ezen felebarátjuk lelkét áruba bocsátókat fe­nyítsék kegyelmetek, ha a Mindenható Isten meg nem előzi kegyelmeteket a fenyítésben. (Élesen.) Hogy nem igazán tettem le a hitet az én uram mellett?!... Odáig szemtelenedtek tán már kegyelmetek, hogy elvárnák tőlem, hogy a hitemet is elhagyjam?! Nem elég, hogy az akaratomat megtörték?!... Az én uram jóságosabb és jámborabb ember, mint kegyelmetek gondolnák: erős hittel lekö­tötte magát, hogy soha engem vallásomban nem háborgat, s az ő papjainak is megparancsolta, hogy engem ne háborgassanak... Miért ne volna igaz házassági élet az, amelyben a felek szabad­sága nem háborgattatik?! (Visszafojtott indulattal.) Köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat nevemben... (Rövid szünet, majd felindultan.) Hogy tudta kegyelmed kiejteni ezen rettenetes szókat?! Legalább ne az én uram jelen­létében fenyegetőzött volna! Van kegyelmednek fogalma arról, miképpen lehet érteni a fenyegetőzését?! (Hirtelen nagyon ke­gyetlen hangsúllyal.) S ha az Isten az én uramat büntetésnek büntetésével is büntetné, éppen nem azért, mert a püspök pa­rancsolatját kijátszva kötött házasságot, hanem mert elvakultsá­gában rája taposott felebarátja szabad akaratjára. (Hosszabb szü­net, majd nyugodtabban.) De gárgyán uramnak mindezekhez a mi dolgainkhoz semmi köze. (Rövid szünet után csendesen.) Én tiszta szívből kívánok hosszú életet az én uram­nak, kitől az én szabad elhatározásom által és Mindenható  Istenünk jóváhagyása és gondviselése által gyermeket várok immár, de ha kegyelmed haszontalan, lelket megfertőző, kegyetlen gondola­tokból megépített fenyegetőzései valósággá fordulnának is, lel­kem elvesztésével sem a magam életét, sem az én uramnak életét soha meg nem tartanám.(Hirtelen határozottan.) Arra pedig szóban kimondott ígéret nem kell, hogy ha a katolikus vallást igazabbnak fogom ismerni, arra állok...

    Elsötétül, majd kivilágosodik a szín. Egy ebédlőasz­tal körül sürög-forog; vidám, ugrató hangon.

Látja, látja kegyelmed, tisztelendő uram, nem tisztelik meg ezek a húsvétot... Pedig milyen nagy móddal megtisz­telhetnék: szentelt bárány, sonka, tojás, kenyér és bor bőségesen előttük... Jó sokat ittanak a szent borból, s most már a szent kaláccsal hajigálják egymást jódolgukban. S tisztelendőségednek ezt tűrni kell! Én méltóképpen tiltakoznék tisztelendőséged helyében... Vagy szedném össze az asztalról a megcsúfolt szent morzsalékokat, s tűzbe vet­ném, hogy ne gyalázhassák tovább... Em­berek, segítenének?!... Nem mozdulnak. Nem érdemlik ezek meg, hogy egy olyan szent ember, mint tisztelendő uram, egy asztalhoz üljön le velük. Iga­zán kárhozatos vétek, amit ezek csinálnak... Hogy én csúfolódnék szent dolgokkal? A valódi szentségeket már azért sem gúnyolnám ki, mert azokban én is hittel hiszek. Például a Szent Koronánkban... Nagy örömömre szolgálna, ha arról prédikálna nekünk a tisz­te­len­dő úr, a mi Szent Koronánkról...  Hogy miképpen  van az, hogy  a Szent Ko­ro­na mint sze­­mé­lyi­ség nem­csak jó­sá­gos cse­le­ke­de­tek­re ké­pes, ha­nem  a szi­go­rú bün­te­tés­től sem ri­ad vis­sza. S azután arról, hogy mikép­­pen van az, hogy a Szent Korona a ma­gyar nemzet szent titka, a ma­gyar nemzet fennmaradásának, lé­tének szent titka... Meg a magyar vallásról is oráljon, ha nem tilt­ják elöljárói... Ó, dehogyis akarom én vallásalapításra biztatni a teo­lógia jelenlévő nagy magyar tudósát! Arról beszélek én csak, amit méltán óhajtanának sokan: hogy magyarságunkat vallási szintre emeljük. (Vidáman.) Még mindig érthetetlen? Magyar val­lást, újat nem  kell kitalálniuk, ala­píta­niuk, hisz az már létezik, hosszú évszázadok óta létezik... Nem én találtam ki, de azért mondhatom, nem? Arról a magyar vallásról kérdezősködöm, amely nem több és nem kevesebb, mint a keresztyénség plusz a Szent Korona misztériuma. Mi vol­na ebben az új? Hisz a keresztyén vallás a Szent Korona misz­té­ri­umá­val együtt: ez volt Hunyadi János, Beth­len Gábor és az összes nagy magyar államférfiú vallása... És ez Balassi Bálint és min­den nagy költőnk vallása. Ma­gyar vallást tehát nem kellett, nem kell kitalálni, megalapítani, mert létezik, az utóbbi évszázadokban is ezerszer igazoltan létezik, csak valami hamis fény néha eltakarja... S hogy ne takarhassa el legalább a jelenlévők szeme elől, gondolkodjunk el közösen azon, hogy a val­lásban különösképpen ragaszkodnunk kell ahhoz, amit nekünk üzent Isten, sajátos ér­telmet szánván a magyar létnek  a Szent Korona által... Igen, úgy értem, férjem uram, hogy a Szent Korona Isten gondolata a magyar létről... Hogy is mondta, tisztelendő uram? Hogy keresztyén vallásunk csak gazdagodik, csak erősödik, csak ellenállhatatlanabbá válik a Szent Korona miszté­riumát befogadván? Hát ezt olyan szépen mondta, hogy én meg azt mondom, hogy az örömnek örömével  veszem tudomásul, hogy az én férjem uram lelkének éppen kegyelmed a gondozója...

     Sötét. A felerősödő fényben a szín előterébe szalad; felháborodott, sértett arccal, kemény, számonkérő hangon.

Képes voltál megszegni a mi egyezségünket, kedves uram... Mintha valaki vagy valakik által kitanítottan cselekednél!... De aki atyjafiai tanácsára engem bármire kényszeríteni akar, az már nem az én jó uram!... Mi okból lézengsz bús fellegként ebben a házban, hozzám egy jó szót nem szólva, kedvemet rontva mindenben?! Miféle fegyvert vettél te kezedbe énellenem atyádfiai tanácsára?... Miféle tanácskozás volt ott Meggyesen?! Mit kellett nekem jóakaróimtól visszahal­lanom?! Megmondtam neked idejében: atyafiságodtól az én meg­kísértetésemre adott tanácsokat el ne fogadd... Tanácsolta-e ne­ked az a mindenre elszánt Gyerőfi Borbála, hogy az én gyermekágybeli erőtlenségemet használd ki az én végképpen való megtöretésemre?! Tapasztal­nom kellett, hogy nemcsak képes voltál meghallgatni a kegyet­len szavakat, hanem el is fogadtad a gonosz tanácsot... Hogy nyu­galmam, békém, pihenésem, álmom addig ne legyen, étel ren­des addig elém ne kerüljön, míg el nem fogy belőlem az erő a magam hitéhez való ragaszkodáshoz... Lelkiismeretedet miképpen tudtad elaltatni?... Milyen gonosz indulat fér­kőzhetett beléd, ha képes lettél gyermekágybéli asszonynak nagy dörömbölésekkel álmát szegni, szakácsnénak parancsot adni, hogy ne főzze, mit enni szeretnék, magad pedig egy jó szót nem szólani, mikor éppen legnagyobb szükségem lenne minden kedvességre... Vagy tán a gyermeked élete ellen tennéd-e minde­zeket? Odáig jutottál-e már, hogy gyilkosságra is képes lennél bárki emberfia tanácsára? Ahhoz sincs-e közünk, hogy az én szülőanyám esztendővel a mi egybekelésünk után az örökvi­lágba költözött a mi silány házasságunk látása elől?! Ha az ő beteg szívét bánat helyett öröm tölthette volna be a mi együttélé­sünk láttán, vajon nem volna-e még mindig közöttünk erőben-egész­ségben?!... Elárulója lettél a mi szép megegyezésünknek! Én­­­mel­lettem te nem erőssé, gyengévé váltál! Acélt akartam, s fűzfa ága hajladozik az én szemem előtt! Mi értelme van így a mi együttélésünknek? Megbújsz gyáva nyúlként a te vallásod törvénye mögött: hogy minket földi ember már el nem vá­laszthat. (Hirtelen fejét vesztve, ökleivel hadonászva.) Hát halljad az én szómat, fűzfaága legény: A Mindenható Isten, akit én gyer­mekségemtől fogva hitnek hitével imádok, cselekedje azt a nagy irgalmasságot, hogy esztendő ilyenkorra válasszon el min­ket egymástól! Vegyen el az Isten vagy engemet, vagy tége­det...

     Elsötétül, majd kivilágosodik a szín. Fekete kendőben jön be; kétségbeesetten.

Úgy tetszett Istennek, hogy meghallgassa az én kérésemet... Úgy tetszett neki, hogy engem hagyjon meg ez árnyékvilágban... Mi célból?... Pestist bocsátott le a földre, s rendelé, hogy Haller László ne szabadulhasson a pestis kezének szorításából... Ott álltam fejénél utolsó órájában, simogattam az ő homlokát, de a pestis az én kezemet eleresztette. Így végezé a mi Urunk, Iste­nünk... Édes jó Istenem, nem kellene ily komolyan venned az embernek az ő nagy haragvásában kimondott könyörgéseit... Nem érdemeltük meg, hogy teljesítsd az én elhirtelenkedett könyörgésemet... Én meg­bocsátani nem tudtam gyengeségét, ide-oda hajladozását, de én szerettem Haller Lászlót, az én hites uramat, ki kiválasztott volt en­gemet maga mellé ezen ország lányai közül... Ki ily módon fel­vette vállára a nagy keresztet, mely alatt meghajlott... Jóravaló, halk szavú ember volt, s még csak huszonkét éves, Istenem... Segítsd az általa hátrahagyott gyermekeket széppé és erőssé növekedésükben... Hogy szerethessem őt őbennük. (Hosszú szünet után csendesen.) Édes jó Istenem, ím, szívem alatt hordom Haller László har­madik gyermekét, add, hogy világra hordhassam őt békességben, rosszakaróktól nem háborítottan.

     Az íróasztalhoz megy, íráshoz készülődik; enyhe iróniával.

Ki egyedül maradt, mi jobbat tehet: levelet ír... Levelet ír az ő mindennapi gondjairól, segítséget kér, segítségét ajánlja... Oly kevesen vannak, kik jó szívvel viseltetnének a megpróbáltatott iránt. (Rövid szünet, majd keményen.) Úgy fogom beren­dezni a magam szűk világát, hogy segítségére senkinek se szo­ruljak... Még tanácsára se...

     A fény kialszik, majd lassan felerősödik. A szín közepén áll; élénken.

Nagy örömére szolgál az anyának, ha felismeri önmagát az ő gyermekében... Haller György uram, nagy pápista, megbotránko­zott az ő öccsének gyermekén, az én Sámuel fiamon... Mondá is: ez a gyermek hiába lett katolikusnak megkeresztelve, soha igaz katolikus nem lészen, mert ebben egészen az anyja vére va­gyon. Nem így Pál fiam...  Egyazon órában születtek pedig... Mily nagy különbözőségeket enged meg Isten! (Hirtelen nagyon harciasan.) Beszélik már jövő-menő emberek, hogy a Haller famí­lia készül már kivétetni az én gyermekeimet az én nevelő ke­zeim közül... De hamarébb fognak ők az én holttestemen által­lépni!

     Elhalványul, majd felerősödik a fény. Fejére fekete kendőt köt.

Ilyen rettenetes sújtásodra én felkészülve nem voltam, Iste­nem! Mivel szolgáltam én ismét reá a te pusztító haragodra?! (Fejét ingatva, kétségbeesetten.) Porig sújtottál engemet... A kitörni akaró káromkodás fojtogatja az én torkomat!... Kit porba sújtottak, porban annak a helye.

     A földre veti magát, öklével ütemesen veri a földet; felül, majd szinte eszelősen.

Markold csak, szaggasd csak az én belső részeimet, amíg csak érezni tudom a fájdalmat, amíg csak érezni tudom... Amikor mintha vaskezek markolnák az ember minden belső részét, az ember akkor sem káromolhatja az ő teremtőjét... Mert az ember annál azért erősebb... Mert az embernek annál azért erősebbnek kell lennie, semhogy szabadjára eressze az ő káromló szavait. (Hosszú szünet, majd ugyanúgy.) Az ember, amikor csak káromlásra, átkozódásra nyílna a szája, szorítsa össze fogait, és hallgasson... Hallgasson, mert ő erős... A Mindenható Isten is bizonyára azt figyeli rajta: elég erős-e?... De megfullad az ember, ha hallgat. Nem megy le a torkán egy maréknyi levegő sem, ha hallgat... A hallgatáshoz emberfeletti erő kell, nem adatott meg az embernek a hallgatás. (Végső kétségbeesésében.) Hát ha az ember nem elég gyenge ahhoz, hogy káromolja a teremtőjét, a hallgatáshoz pedig nem elég erős, köszönjön akkor... Köszönje meg, hogy marokra fogták vaskezek az ő belső részeit, a köszönő szó beprésel az ő tüdejébe annyi levegőt, hogy lélegezni tudjon.

    Feláll, kihúzza magát, ellenséges, monoton hangon.

Köszönöm, Istenem, hogy magadhoz vetted az én legkedve­sebb gyermekemet, köszönöm, hogy elvetted a gyermekemet, ki az én életemnek napsugárja volt, ki az általad emberre paran­csolt igaz hitnek bástyájává nőtt volna, ki gyönyörűséges volt, ki a maga fényével bearanyozta a földet, köszönöm, hogy elszólítot­tad őt, sötétségben hagyva a földet, köszönöm, köszönöm.

    Fáradtan leül egy székre, hosszú szünet; nagyon csende­sen.

Veze­kelni minden földi bűnért kiválasztottál-e engemet? (Zaklatottan.) A Te szent fiad... Megengedéd az ő elleneinek, hogy keresztre feszítsék őt, a megváltásunkra küldöttet, gonosz latrok között... Mily csekélység lehet az én szenvedésem az ő kereszten átélt szenvedéseihez képest... Bár nem volt-e nagyobb az ő anyjának szenvedése, ki látta őt a kereszten?

     Feláll, majd  fanati­kusan.

Ha nagy, szent céljaid vannak az én szenvedéseimmel is,  akkor köszönöm, hogy kiválasztottál engemet! Legyek én a Te igazolásodra Jóbnál erősebben megpróbáltatott... De akkor az én szenvedésem fénye is erősebb legyen a Nap fényénél: tűzben égő lelkemből oly fényes láng csapjon fel, mely megvilágítja a Te rejtélyes orcádat... Mondhassam akkor én is a Jób szavait: „Az én fülemnek hallásával hallottam Felőled, most pedig szemeimmel látlak Téged.”

    Sötét. A felerősödő fényben magabiztos mosollyal jön előre.

Megadatott nekem, hogy az én búm-bánatom örömre fordul­jon... Lemondott az én Istenem arról, hogy tűzben égesse az én gyenge lelkemet. Méltatlannak találta a mindenható jóságos Is­ten, hogy az én égő lelkem fényénél világosítsa meg a hitükben elernyedőket... Magam szabad elhatározásából mentem én férj­hez Széki Teleki Józsefhez, ki jó keresztyénként, igazi hitvesként minden elképzelhetőt és elképzel­hetetlent megtesz az én asszonyi önbizalmam újjászületéséért... Örömmel fogadván mélységes szeretetét és szerelmét, bizony hálával teli az én szívem őiránta... Jámbor, munkás ember ő, ha uradalma szépítésén fáradozik, de oroszlánnak szívével bíró, ha hajlékunk békéjét őrizni kell. (Nagyon határozottan.) Mert kell... Ármánykodnak az én megboldogult első uramnak atyjafiai az én gyermekeim kisza­kí­tásáért a mi igaz hitre épült életünkből! Hát csak ármánykodja­nak, győzelemre esélyük semmi se nincsen, nem egy árva, véd­telen özvegy már, kivel meg kell küzdeniük. (Rövid szünet, majd játékosan.) Ami igazán furcsa: örömömet lelem férjemuram atya­fiságában... Pedig mily sok gonddal jár ez: van nap, ame­lyi­ken két levelet is menesztek az ők szóm­mal való megsegítésekre... No meg azért is, hogy megszerettes­sem magamat velük... Küldök nekik ezt-azt, intézem ügyes-bajos dolgaikat, s úgy segéljen engemet az én Istenem, hogy tiszta örömmel teszem... Gyakorta kérem én is az ő segítsé­güket, hála Istennek, apró-cseprő dolgok­ban. Mely ügyködésük én dolgomban szolgáljon úgyszintén az ő igaz, tiszta örömükre. (Játékos iróniával.) Mely örömről el nem felejtenek tudósítani engemet minden levélben, még ha egy uj­jukat se mozdították az én ügyemben, akkor is...

     Az íróasztalhoz megy, levélíráshoz készülődik.

Méltóságos gróf Teleki Pál uram kedves házastársának, méltó­ságos gróf Vai Kata asszonynak, nékem jóakaró asszonyomnak, nagy megbecsüléssel... Paran­csoljon vélem, amiben csak lehet, nyereségemnek tartom segítségére lenni. Ami pedig az aranyos fátyolt illeti, már kerestettem is Szebenben. Ám ha Isten megsegít igyekezetem­ben, hogy István király napjára Küküllő várába menjek a sokada­lomba, ott is utánanézek... (Rövid szünet; kedvetlenül.) Az a nagy baj, hogy a levélírásnak megvannak a maga szabályai... Néha nagyon nehezemre is esik levelet írnom. (Tréfásan.) Hozatok majd én egy jó íródeákot, ki helyettesítsen engemet e nehéz munkában. Csak annyi a baj, hogy nincs oly íródeák, ki méltóképpen helyettesíthetne engemet. (Elneveti ma­gát.) Hisz mindenkinek úgy eltalálom én a szája ízét! Avagy ha nagyon haragszom valakire, a legeslegfájóbb pontját... De most nem haragszom én senkire ez kerek világon! Még azokra sem, kik ki akarnák szakítani az én gyermekeimet az én melegemből, hisz semmi esélyük a győzelemre. Oroszlán áll az én házam kapujá­ban, úgy bizony.

     Elhalványul, majd felerősödik a fény. Feldúltan jön be.

Ezen levelet az én kezembe adni, édes jó uram, nem kellett volna! Azonnal tűzbe kellett volna vetnie, hogy ezt én el ne ol­vashassam, vagy egérlyukba kellett volna bedugdosnia, mert arra méltó ez a levél, hogy az egerek széjjelrágják!... Mert azt olvas­tam én ki ebből a levélből, hogy az én uramat, kit én tisztelek, becsülök, egyáltalán nem tiszteli a világ, nem mert volna ke­gyelmednek Antalfi püspök ilyen levelet megfogalmaztatni, ha tiszteletreméltónak tartanák kegyelmedet... Kit ilyen könnyedén sértegetni merészelnek, annak nem lehet nagy a becsülete őelőt­tük! Javallani merik kegyelmednek, hogy mit kell tennie, hogy az udvarnál nagyobb becsbe kerüljön, hogy mivel szolgálhatná ke­gyelmed a maga előmenetelét?! Nem tudják, képtelenek felfogni Antalfi püspök és cimborái, hogy kegyelemed a maga előmene­telét csak úgy szolgálhatja, miképpen annak idején, Zsigmond királyunk idejében ama híres nevezetes Péter comes! Írja meg csak nekik szépen kegyelmed mi történt akkor, emlékeztesse őket, emlékeztesse csak... Emlékeztesse őket a magyar történe­lem legszebb oklevelére!  Zsigmond király  ez 1390. évi oklevél­ben megjutalmazza Péter comest, mert az a Szent Ko­rona iránt tanúsított állhatatos hűsége által vezéreltetve, akkor kelt fel őellene, Zsigmond magyar király ellen, amikor ő magyar  király létére szembefordult a Szent Koronával. Értsék meg belőle, amit meg kell érteniük!... Figyelmeztetni meri kegyelmedet Antalfi arra is, hogy mint református főembernek szüntelenül bizonygatnia kell őfel­sége iránti odaadását?! Miért kellene? Mi a különbség református meg katolikus között a törvényeink szerint? Semmi. Mindkettő a Szent Korona tagja. Egyenrangú tagja. Csak azt nem szabad elfe­lejteniük, hogy lehet más a vallásuk, lehetnek mások politikai elképzeléseik, de egy dologban egyek: a Szent Korona misztéri­umában és a Szent Korona tanában... Hogy nem akar kegyelmed a katolikus–protes­táns ellentéttel foglalkozni egy pápista püspök­nek küldendő levélben?! Rosszul fogja ezt fel kegyelmed... Az a püspök,  aki feltételezni meri, hogy egy reformátusnak szüntele­nül bizonygatnia kell királyhűségét, mert nincs egy hiten a királ­lyal, hadd tudja meg, mit jelent a magyar nemzet kálvinista részének a Szent Korona. Ki kell mondani, hogy a mi reformátor elődeink  az innenső világból valóban minden szent tényezőt száműzének, de ragaszkodván ragaszkodtak a Szent Koronához mint a nemzettestnek szentséges felfogásához, olyannyira, hogy  misztikus alapjaihoz sem nyúltak volt hozzá! De hogy ne tűnjön hízelgésnek a reformátustól szokatlan vallomás, rögtön tegye hozzá: Mivel a  Szent Ko­ro­na a nem­zet szá­má­ra, a Szent Ko­ro­na tag­jai szá­má­ra el­ső­sor­ban a sza­bad­ság­jo­go­kat, a mél­tá­nyos­sá­got, il­let­ve a jog­biz­ton­sá­got je­len­ti, a Szent Ko­ro­na or­szá­gainak sza­bad pol­gá­rai ter­mé­szet­sze­rű­en övez­ik há­lá­val, sze­re­tet­tel, tisz­te­let­tel. Tisz­tel­ve sze­retik mind­azok, akik a tör­vé­nyek, az al­kot­mány meg­tar­tá­sát nem érzik ter­hes­nek, fél­ve tisz­telik azok, akik a tör­vé­nye­ket csak kény­sze­rű­ség­ből tar­tják meg. Nagy többséget alkotnak bizony a tör­vény­tisz­te­lő em­berek a Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­ban, s ennél semmi sem termé­szetesebb... Mert a Szent­ko­ro­na-tan nem az alatt­va­lói tu­da­tot, ha­nem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelős­ségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes maga­tartás kultuszát erősíti; az országlakosi magatartásban tehát a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segíti elő. S ez ellen mit tehetne Antalfi püspök, szegény? Ajánl­hatja nekünk, hogy semmisítsük meg a lelkünket? (Kedélye­sen.) Talán elég is ennyit írnunk válaszul annak a sunyi püspök­nek.

     Az  íróasztalhoz megy, keresgél.

Édes jó uram, nagy haragvásomban megfeledkeztem egy fon­tosabb levélről. Nem nekünk íratott ez a levél, de a Mindenható Isten úgy intézte, hogy az én kezembe kerüljön... Tudja hát meg kegyelmed, hogy azon levél, mely Isten kegyelméből hozzám jutott, nem másnak a tollából való, mint a hatalmas Károlyi Sándoréból... Írja Károlyi a levél­ben, hogy nagy csudálkozással csu­dálkozik mind a gubernáto­ron, mind a püspökön, hogy mindeddig a gyermekeket annak az eretnek Bethlen Katának kezéből ki nem tudták venni, neheztel is rájuk erősen, tudván azt, mily erős eretnek famíliából való Teleki József is, a gyermekek mostohaapja. Mindezek után pedig emeli szavát ily fenyegetésre: Ha a Haller família, a gubernátor meg a püspök tehetetleneknek bizonyulnának továbbra is, ő maga az udvarnál folytatja, de kimenti a gyermekeket a mérge­zett levegőjű házból... Ráadásul a másik levél: az a sunyi püspök nem átallotta kegyelmedet megkörnyékezni, törtető szolgát gya­nítván kegyelmedben... Nem sejtvén, mily erős vár a mi Isten által szeretett, Istentől megáldott hajlékunk. (Rövid szünet után fiatalasszonyos pirulással.) Mely hajléknak immár készen kell állania kegyelmed gyermekének a méltó fogadására is.

     Hosszabb szünet, majd feláll; határozottan.

Kegyelmeteknek, igaz hiten levő férfiaknak azt kell megérte­niük, hogy itt a harc most már nem közöttem s a Haller família között folyik! Nem kegyelmetek előtt mondotta ki maga Haller György uram, hogy ez igen megkeseredett lelkű asszony, kit gyermekeitől el akarnak szakítani, őszerinte is inkább méltó szánásra, mint tovább való bosszantásra? Igen, a harc most már azok között folyik, kik az ország törvényeit megbecsültetni s kik lábbal tiporni akarják! Ha engem most legyőzetni hagynak, maguk is legyőzetnek. Csak egyszer hagyják kegyelmetek meg­ta­posni a törvényeinket, erejüket vesztik azok, s nem lesz miben megkapaszkodniuk a maguk nehéz órájában... Ha Teleki Pál uram­nak amúgy is Bécsbe viszen az útja, tegye nyilvánságossá az udvarnál, hogy énbennem azon okok fel nem találtatnak, ame­­lyekért országnak törvényei szerént a gyermekeimet elvehetnék. Esztelen, erkölcstelen, tékozló és vesztegető én nem va­gyok, soha rám ezeket nem bizonyíthatják, ezért jussok az elvételre nincsen. Ne féljen azt is tudomásukra juttatni, hogy én védtelen egyedül nem állok: mindenki, ki velem egy hiten van, összehú­zott szemöldökkel figyeli most, vannak-e még törvényei en­nek az országnak... Jelentse nekik, hogy a leányt az én idve­zült férjem­mel kötött kontraktus szerint is reformátusnak nevelhetem, de nyugtassa meg őket, hogy a fiút, bár ki nem adom, katolikus vallá­sának gyakorlásában nem akadályozom, minthogy erre a kontrak­tusunk kötelez engemet. A jószágaikat pedig kiadom, mikor an­nak az ideje, a gyermekek felnövekedvén, eljő.

     Hosszú szünet, majd valamivel nyugodtabban, fel-alá járkálva a színen.

Kegyelmed, jó uram, jelenjen csak meg nyugodtan a guberná­tor hívására, s felelje néki, ha követelőzik, tisztán, becsületesen: excellenciád énnékem egy cseppet sem parancsol, ha vétek, va­gyon az hazának törvénye a vétkező megbüntetésére... Meg­látja, megcsendesedik a gubernátor kegyelmed határozottsága láttán...

     Leül egy karosszékbe; hosszú ideig ül mozdulatlanul, majd fanatikusan.

Nem győzethetünk le, mert az földi igazságot az Élő, Égi Igazság megvédelmezi... Az Igazság mint Égi Lény Isten egyik megjelenési formája, az Igazság Isten önvédő megnyilatkozása... Miképpen mondja Szent Pál? „Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhas­satok az ördögnek minden ravaszságával szemben./ Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelem­ségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak./ Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama go­nosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok./ Állja­tok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöl­tözvén az igazságnak mellvasába,/ És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéli­omának készségével;/ Mindezekhez fölvevén  a hitnek paizsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok;/ Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Lélek­nek kardját, amely az Isten beszéde...”

    A világítás gyengülni kezd. A felerősödő fényben a szín köze­pén áll. Nagyon élesen.

A gubernium ítéletét végre rajtam nem hajtják! Mitől lenne ér­vényes  az  az ítélet? Kik  voksoltak  mellette? A református és lu­the­ránus tanácsurak közül bizony egy se, hanem kimondták: ez mind Isten, mind a haza törvényei ellen vagyon... Három napon át szorongatták őket, de voksát egyetlen egy közülük le nem adta... Még a  katolikusok közül is sokan az én pártomra állottak... Köztük Haller György uram,  kire pedig nagyon is számított ellenem az egész Haller família... Igen, Haller György újból kifejezésre juttatta az ő igaz becsületességét, szemükbe mondván: én igaz katolikus vol­tam mindenkor, s az vagyok most is, de azt mondom: adta volna Isten, hogy soha ezt a napot meg ne érjem, mert látom, véghez­viszik kegyelmetek a maguk akaratját, de bizony mind hazánk törvényeit, mind pedig a maguk lelkiismeretét erősen megsértik... Semmibe vették ezen igaz szavakat is, s önhatalmú­lag, anélkül hogy a többség rája szavazott volna, kormányszéki határozatot írattak... S odáig szemtelenedtek, hogy leküldték törvénytelen ítéletüket énhozzám szerencsétlen Kun Zsigmond titkár urammal, mintha ugyan bizony én ma született bárány vol­nék, ki nem lát be az ő sötét üzelmeikbe.(Rövid szünet, majd kiáltva.) Az Élő Égi Igazság rettenetes válaszától sem félnek lelkem megtaposói?! A Mindenható Istenünk büntetésétől sem félnek?!

    Hosszabb ideig áll mozdulatlanul, majd ordítva.

Még hogy az a nyomorult Bálintit György személyesen vállal­kozna fegyveresekkel reátörni az én házamra? (Szünet, majd nyugodtabban.) Kedves jó férjuram! Ahogy én ismerem ezen Bálintit-féle szájaló hősöket, senki közülük a mi házunkra törni nem mer, hanem a király kommandérozó generálisától kérnek ők katonákat... Menjen is be kegyelmed sietve Szebenbe a generálishoz, és emlékeztesse reája, mivel járhatna az ő személyére nézve, ha törvénysértésre katonákat adna ki a guberniumnak. Emlegesse csak fel előtte, hogy mily nagy békétlenkedést kellett az udvarnak lecsillapíta­nia, miután az ő elődje katonákat adott ki Jósika István uram ügyében Matskási Boldizsárné asszonyom ellen, és felette tör­vénytelenül s igen becstelenül bántak az asszonnyal... Nehogy az én megháborításom az ő előmenetelébe kerüljön a generálisnak, figyelmeztesse bátor szóval kegyelmed!

     Sötét. A felerősödő fényben lehajtott fejjel áll a szín előterében. Kétségbeesetten.

Elvették mégis az én gyermekeimet. Tetszett Istennek elfordí­tani az ő tekintetét az igaz életet élőktől. (Rövid szünet; csendes átkozódó hangon.) Mi mást jelenthet ez, mint azt, hogy az ember visszanyerte Istentől az ő teljes szabadságát... Nincs többé felette Istennek törvénye, mert Isten annak védelméről lemondott, nincs többé felette országnak törvénye, mert azt könnyűszerrel kijátszhatták. Csak a magára hagyott embernek a maga külön törvényei vagynak immár! Minden ember élhet a maga visszakapott szabadságával, ahogyan csak tud! Nincs többé bűn, mit bárkinek joga ne lenne elkövetni!... Ha Isten semmit meg nem lát már, semmibe bele nem szól! Választhatja min­denki, farkas legyen farkasok között, avagy bárány farkasok kö­zött!

     Hosszú szünet, majd fáradtan leül; csendesen.

Milyen eredménye lehet a Te új kísérletednek, Istenem? Ki farkas nem akar lenni farkasok között, de a báránynak szerepét sem akarja vállal­­ni, mit tehet az? Ha ereje van hozzá, magát körül­sán­colhatja. Hozzákezdhet várát megépíteni... Maga lelkének törvé­nyeivel kötve meg az egymásra rakott köveket. Mi más válasz­tásom lehet? Mellettem maradott szeretteim védelmére meg­próbálom csillagok magasságáig megépíteni a magam várát, ellen­séges szándék többé létrát ne találhasson felérni annak fa­lát. A falakon belül élni fog az én akaratom, élni fog az én tör­vényem.

    Sötét.

 

Folytatjuk...

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap