Asszonybeszéd

Szerkesztő A, cs, 04/20/2017 - 00:02

 

Így telt az idő.

Egyszer, amint reggel kiment, a ház falára nagy betűkkel, szenes

fával rá volt írva:

CASA STRIGAE.

Egyszer meg ocsmány rajzokat talált a kapun.

Lemosta türelemmel.

Kis Kristóf egyre szebb lett. Arcocskája kerek volt és mosolygós.

Kék szeme fényes. Meg tudta már mutatni, hol a füle, hol az orra,

hol a kecske szarva. Ha az anyja mosott, ő is segíteni akart.

Éjszakánkint, mikor rázta a fákat az őszi vihar, és mintha kopogott

volna valaki az ablakon, meg fogta Munerné a fia kezét, és nem volt

egyedül. Harag nem volt a szívében senki ellen. Imádkozott az uráért,

hogy hadd legyen boldog, ahogyan boldog tud lenni. Annára

gondolt aztán, és mosolygott kicsit a sötétben, mert arra gondolt, mit

mondott neki a bányarém. De aztán oldalt fordult nyugtalanul, és

nézte az alvó gyermek arcát a homályosságban. Néhány esztendő...

s mi lesz aztán?

– Kisfiam, ha megnősz, te is elhagysz engem?

Tudta, mi rá a felelet. S akkor majd egyedül marad itt, ebben a düledező

házban, egészen egye dül. Ha legalább elfeledkeznének róla,

s hagynák békén meghalni! De tudta jól, hogy nem lesz úgy. Tudta,

még mindig van, aki gyűlöli. Az ura, mert hírül vitték neki, hogy

megél a maga kenyerén. Van mindene, ami kell, nem rongyos sem ő,

sem a gyer mek, nem koldul senkitől, s ki tudja, honnan, malac is visít

a konyha melletti kiskamrában. És mert érzi talán a lelke mélyén,

hogy gonoszat tett a fele ségével. Chalubkáné pedig... Chalubkáné

azon kez dett töprengeni, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha

nem kellene külön fizetést adni Muner Dávidnak, hanem egyben

menne lakás is, főzés is, pénz is. Hozzámenne szépen feleségül. Ki

áll közöt tük? Csak az asszony odafenn az erdőben, akire Muner már

rá sem néz.

Goller úr?... Erre csak legyintett Munerné.

Anna nincs itthon, minek jönne fel egy szegény öregasszony miatt

ide? S Tarkha László? Az is rég elfeledhette, ami volt.

232

De ki írta hát akkor a ház falára azt a szót? Ki rajzolta az ocsmány

rajzot?

A betűket Tarkha László rótta fel a falra egy boros éjszakán elkeseredésében,

s a rajzokat Gol ler. Mert nem lehetett Annát olyan

könnyen elfe lejteni.

*

Aztán jött s múlt a tél. Akkora hó esett, hogy néha a padlásra

kellett felkapaszkodni Munernének, úgy ásott egy kis levegőt maguknak.

Januárban nagy viharok jöttek, karéjban fújta szét a szél

a hófalat, s kis Kristóf jégcsapot szopogatott, ha déli napsütésben

kiengedte az anyja. Nyugodtan telt az életük. Farkastól, medvétől

nem félt Munerné, pedig elég fenevadat láttak az ablakból. De jól

tartott a fal. Ember pedig nem jött a közelükbe télen.

De elolvadt a hó, csurogva folyt a sok víz mindenütt, és a tó dagadni

kezdett a ház előtt, akkorára dagadt, mint talán még soha.

Munerné szo rongva figyelte, hogyan jön egyre közelebb a kerítéshez

a víz.

Márciusi délután volt, bolond szél járt az erdő ben, a nap is besütött,

mikor egyszerre nagy zúgás, zuhogás hallatszott, s a tó vize

szemmel láthatóan leapadt pár perc alatt olyan sekélyre, amilyen

meleg nyárban szokott lenni. Munerné magára kapta a nagykendőjét,

karjára vette a kisfiát, s kiment meg nézni, mi lehet odakint, hová

tűnt a víz.

Akkor már végigrohant a városon az ár – va lahol az aknák mélyén

szétfeszítette a meggyülem lett víz a sziklákat, s megremegett

az egész hegy oldal. Zuhogott le az agyagos hólé, s hömpölygette

magával a kidöntött törzseket, nagy köveket, geren dákat, dókat, elsőnek

pedig egy emberi testet. Úszott le felé végig a városon anélkül,

hogy ráismerhettek volna, s csak amikor megakadt a lába a Gallisonház

sarokkövében, mintha haza akart volna érni, látták meg, hogy

Goller György, senki más.

Két óra alatt lefolyott a víz. Levitte a Selmec z-patak Szentantal

felé. Beszaladt a bányákba, gödrökbe, völgyekbe. Bokáig érő sárban

jöttek ki az emberek a házból, hogy a fejüket összedugják.

233

S ki tudja, hol, ki kezdte, ki mondta ki első nek, de már a bírónál

volt a panasz, már írásba is tették: a boszorkány az oka mindennek!

Az adta oda a leányát a bányarémnek, a bányarém kien gedte a vizeket

a városra – a boszorkány ölte meg Goller urat, régi haragosa

volt.

– Tűzre vele! Meg kell égetni! – kiáltozta egy asszony, akinek egy

párnáját ragadta el az ár. – Tűz kell a bitangnak! – ordította egy vájár,

aki a jó csizmáját sajnálta.– Fogjuk meg! – kiabált Chalubkáné.

– Esztendők óta ő hozza a veszedelme ket ránk, az uram is miatta

pusztult el a fekete halálban!

És Früheimbné meg az az asszony, akinek a gyermekét az ősszel

gyógyította meg Munerné, hall gattak, és szót sem szóltak, mert maguk

sem tudták már, hányadán vannak a dologgal.

Míg Goller Györgyöt ravatalra tették a Galli son-házban, s a másodszor

is özveggyé lett úrasszony bezárkózott a belső szobájába, és

senki nem tudta, mi van a szívében, a város népe bunkóval, kapával,

bányászkalapáccsal elindult Rudolf-akna felé.

Munerné felfigyelt. A feketerigó füttyét hall gatta mostanáig, s a

víz halk loccsanását meg kis Kristóf hízelkedő kedveskedését. Hanem

egyszerre nagy zörgés támadt, ordítás innen is, onnan is, mindenfelől

rohantak ki a fák közül az emberek a tisztásra.

– A kölykével együtt kell elpusztítani! – rikol tott egy asszonyi

hang.

Munerné körülpillantott, mint az űzött állat. Nem volt ideje, hogy

a házba meneküljön, de minek is próbálta volna? Rágyújtják, vagy

szétszedik a feje fölül. Ökölnyi kő érte mezítelen lábát. Rábá mult

a vércsíkra, amely kanyarogva folyt le a tavaszi fűbe. Aztán, hogy

repülni kezdtek a kövek minden felől, magához szorította kis Kristóf

fejét, nehogy őt érje csak egy is, és nekirohant a tó vizének. Belegázolt

térdig, oldalt fordult a barkásodni kezdő füzek közé, s eltűnt

a Rókalyuk mélyén, csak a víz locsogását lehetett volna hallani, ha

nincs olyan nagy lárma.

Szitok, káromkodás, ordítozás ütődött neki a bányaszájnak és

annyi kő, hogy egészen elfedte a nyílást, s magasan kipúposodott a

vízből. Még ezzel sem elégedtek meg a lihegve, loholva odasietők.

234

Nehéz, nagy sziklát hengergettek le a partról a Rókalyuk elé, bele a

vízbe.

– Most jöjjön ki, ha tud! – támaszkodott oda háttal, kimelegedve

egy legény, és kezefejével törölte hátra a hajat a homlokáról. – Megfulladhat

a po rontyával együtt odabenn!

– De hátha magához fogadja a bányarém? – aggodalmaskodott

valaki. Egy öregember dörmögő hangja szólt:

– Nem kell attól félni! Az anyósát még a bá nyarém sem látja szívesen.

Egyszerre nevetni kezdett mindenki, a bosszú szomjas férfiak,

akik tűzre akarták vetni a boszorkányt, az asszonyok, akik szétszedték

volna a tíz körmükkel.

– Majd visszakergeti a bányarém! Várjunk csak egy kicsit! Hadd

jöjjön, s próbáljon kimászni! Hadd könyörögjön, hogy kiengedjük!

Vártak. Nem hallatszott semmi. Végre meg unták.

– Azt hiszem, vége már annak – legyintett egy bányász. – Olyan

két követ vágtam utána, hogy fejbe találtam bizonyosan. Ha nem is

ütöttem agyon a bestét, de beleszédülhetett a vízbe, s ott ful ladtak

mind a ketten.

– Mehetünk haza – mondta egy másik, s fél vállra vette a bekecsét,

mert melegen sütött a tisztásra az áldott tavaszi nap.

*

Eltelt vagy tizenöt esztendő.

A bányákban tovább dolgoztak a vájárok, küsz ködtek a vízzel, a

kemény kőzettel, a meddő érc cel, a bányarémmel meg egymással s

a háborús időkkel. Kétszer változtattak gazdát a bányaváro sok, hol

Bethlen uralkodott, hol Ferdinánd. Aztán 1629-ben meghalt a nagy

fejedelem, és Ferdinándra szálltak át a magyar vármegyék. Jött a királyi

biz tos, s hivatalosan átvette az ügyek vezetését. De a bányabíró,

a városbíró, az esküdtek, az írnok, a várnagy s a pénztáros mindenki

a régi maradt, s az Óvárban egyre ültek olyanok, akik sokat ittak s

verekedtek, vagy felségsértést követtek el, vagy kézi ércpéldányokat

váltottak be a kohókban, vagy va lami más szabályt és törvényt találtak

megsérteni.

235

Gallisonné fia megházasodott, elvette Conci grófnét, aztán meghalt,

Conci grófné pedig szintén új házasságra adta fejét, de jobban

választott, mint az anyósa. Montecuccoli gróf lett a férje, akinek nagyon

tetszett az új szórakozás: a bányászat. Valami főúri játéknak

vette talán, vagy komolyan érdekelte volna? Bizonyos, hogy jártában-

keltében, amint a vízhúzókat nézte s a sokféle furfangos emelőszerkezetet

meg a nehéz kőzetek mellett gör nyedő vájárokat, eszébe

jutott valami, s megpróbál tatta egy emberével, elsőnek minden bányák

között, hogy puskaporral vettessék szét a sziklát.

Az első kísérlet sikerült. A másodiknál egy vájárt darabokra szaggatott

a repesztőpor, s egy má siknak elvitte a fél lábát, de a kőzet

szétmállott, s ami egy hónapi munka lett volna, egy óra alatt megvolt.

Ez aztán nagy ijedelmet okozott a bányásznép nél. Talán reájuk

már nem is lesz szükség? Úgyis egyre nagyobb a drágaság, úgyis

kihasználják az ő erejüket mindenféleképpen... s mert elégedetlenkedésre

mindig volt ok, mit tegyenek? Mikor már nagyon sokat

éheztek, megdöngették a bányabíró házának kapuját, elvitték a bányászjelvényeket,

s kiáltozva vonultak végig a városon. Ettől nem

lak tak jól. Kivitték hát a vesztőhelyre a bányabíró süvegét, s ott felakasztották.

Ezzel sem használtak semmit. Erre újra tanácskozást

hirdettek a Röckh- féle kocsmában.

Öreg-öreg, hajlott hátú, vásott bekecses vén bá nyász ballagott

arra, s legyintett fekete kezével. Mit kiabálnak? Nem ér az semmit.

Feltekintett fá radtan, mert messze volt még a cél, ahová reggel indult

a másik hegyoldalról. Többször gondolta már, hogy elmegy, s

nem tűri az asszony örökös zsörtölődését, gonoszságát, de most,

hogy egész télen hideg szobában hagyta feküdni betegen, s görcsbe

húzó dott lábával meg sem mozdulhatott, úgy gondolta, csakugyan

elég. Elhatározta magában, hogy vár, míg a meleg tavaszi napon kissé

erőre kap, s aztán megy el innen.

– Hát csak menjen is, ördög hírévelt – kiál totta Chalubkáné, mikor

néha elvesztette az öreg a türelmét, s megmondta, hogy nem

marad itt soká. – Ne is lássam! Mihaszna vénember, ingyen eszi a

kenyeret!

236

Mióta kihullottak a fogai, még élesebb lett a hangja valamiképpen,

és köpködött is meg sziszegett beszéd közben, mint a kígyó. Az

öreg megborzon gott, ha csak rá is gondolt, s behúzta a fejét a vál lai

közé. Jaj, csak utána ne jöjjön! Hiszen ha egy szer a fák közé ér, nem

találja már meg! Csak odáig bírja erővel!

Ferde napsütésben lábolt be a csalán közé az első fa alatt, s vágott

neki a meredek lejtőnek. De rég nem járt erre! Sok éve annak. Mikor

még sáfár volt Rudolf-aknán, és néha negyven, ötven embernek parancsolt...

szép idők voltak, régi idők. Talán igaz sem volt.

Fától fáig, nagy nehezen jutott mind feljebb. Néha megállt, hogy

kiszuszogja magát. Valami az eszébe ötlött, s még az ujját is maga

elé emelte. Na, öreg, mi lesz, ha a háznak még a sarokkövét is elhordták

azóta? Kitelik manapság az ilyen az embe rektől, becsületes

nem akad közöttük talán egy sem.

Mi lesz? Akkor majd behúzódik a bányaszájba. Emlékezett Rudolf-

aknán minden kis nyílásra, min den ereszkére, fordulóra. Úgy

fog élni, mint a bányarém. Esténkint kis tüzet rak odabenn, ha éppen

halat vagy egyebet akar sütni. Valami csak akad. Minden jobb

lesz, mint annak az asszonynak a méreggel sütött kenyere.

Már kijutott a tisztásra, már ott ringott előtte a tó, s akkor látta meg

magas fű között a ferdére süppedt házat. Mélységes csöndben feküdt

ott, olyan volt, mint valami kis sírhalom. Az öregember meg kereste

a kertajtót. Be volt akasztva a vashorog a fülbe. Kinyitotta, s bement.

Felverte az udvart is a gyom, a házban magasan állt a vadzab. Valami

futónövény bekandikált az ablakon kanyargós indá jával, s mintha integetett

volna neki, amint bedugta a hajdani konyhába a fejét.

De a kemence ép volt, az üst is ott lógott a kéményben. A sarokban

ott állt a nyoszolya, puha, fekete gomolyagban valami állat hevert

rajta, s ijedten takarodott el, amint meglátta a váratlanul hazajött

gazdát.

Az aknaszáj mellett, a feszület körül ki volt tisztítva a gyom, és száraz

virág zörgött a lyukas cinkannában előtte. Muner Dávid levette a

süveget kopasz fejéről.

*

237

A nyár csak elmúlt szépen, de jöttek az őszi viharok s a novemberi

ködös esők.

Muner Dávid halálán feküdt. Nem tudta, mióta gyötrődik a pokol

tornácában – nem gondolhatott mást, mint hogy ott van, s csak azért

rettegett, hogy rosszabb is következik, mert ez nem lehet a pokol,

hiszen nem ült szurkos üstben, s nem főzték az ör dögök. Máskülönben

azonban mindenféle kínt végig szenvedett. Mégis, hogyan élhet

hát még mindig?

Ha egy kicsit felébredt, vizet talált maga mellett, s itta mohón.

Forrósága volt: mintha valamit csö pögtettek volna a szájába. Hideg

rázta: mintha be takarták volna. Mégis a földön lehet még?

Aztán talán álmodott, mert mintha nyílt volna az ajtó egy reggel,

s Krisztina jött volna be, hajdani felesége. De nem fiatalon, bizony

nem. Ősz hajjal. Hanem a ruhája tisztes volt, sima, majdnem vadonatúj.

A köténye széle feketezsinóros, díszes. Orvos ságot hozott

neki meg tiszta alsóruhát. Éppen mint réges-rég, mikor a dereka fájt

egyszer. Még öltözni is segített, s aztán azt mondta:

– Na, öreg, bírjuk-e még a lépést? Próbálja meg kigyelmed!

Muner megpróbálta álmában, s ment valahogy. Megindultak, ki

az alacsony házból. Nem kellett már meghajtaniok a fejüket, mert

kicsire, öregre asztak mind a ketten. Az asszony a tó felé vezette, kis

híd volt ott deszkaszálból. Oldalt nagy kőig ve zetett, amin túl fekete

nyílás látszott.

– Hiszen ez a Rókalyuk – mondta álmában Muner Dávid. Az aszszony

nem figyelt reá, visszafordult, lehajolt, elhúzta a deszkát, s

becsúsztatta a bányaszájba.

– Jöjjön csak kigyelmed, jöjjön – biztatta az urát. És Muner Dávid

ment utána szépen, engedel mesen. Az asszony megfogta a kezét, s a

sötétben vezetni kezdte. Így haladtak jó darabig.

Egyszerre kiértek, aztán Muner Dávid körülné zett. Lám, hát a halottak

közé vezeti őt az asszony? Itt a vesztőhely. Nagyon megütötte

a szíve az öreg bordáit. Talán bizony maga az asszony is halott már,

s azért van ilyen szép, tisztes feketébe öltözve, mert ez volt a koporsóbeli

ruhája? De ki tette hát kopor sóba? Hiszen még csak sírt sem

ástak neki! Boszorkány létére itt kellett megnyugodnia, a vesztőhe238

lyen? Szegény pára! Most már csak sajnálni tudta Muner Dávid őt is,

lett légyen akár boszorkány.

De Krisztina nem állt meg. Ment tovább. Kul csot vett elő a köténye

zsebéből, megállt valami fal mellett, s kaput nyitott rajta. Aztán

bementek. Nap sütötte udvart látott Muner Dávid, gyermekek kergetőztek

ott, s kis tarka kutya szaladt kaffogva eléje. Szép kis ház állt

az udvar mélyén, tornyos, vastag falú. A napos falnál pad, üldögélni.

S a padon mo solygós képű asszony. Nem Krisztina, mert hiszen

az vezette idáig... de ki hát? Olyan ismerős volt az arca. Most felállt,

eléje sietett... Anna!

– Uram Istenem, de jó vagy! – érezte Muner Dávid, és hunyorgó

szeméből könny szivárgott. – Ilyen mennyországot soha nem érdemeltem!

– Itt mi élünk majd kigyelmeddel meg Kris tóf – fordult vissza

Krisztina hozzá –, Anna az urával s gyermekeivel lenn a palotában

lakik.

…Vagy talán révület volt ez is? Muner Dá vid ott pusztult nyomorultan

a régi kis házban?

S újra eltelt vagy két év.

*

Tarkha László, a kopaszodó városi pénztárnok hivatalos ügyben

Vihnyére ment a bányabíróval meg kohótiszttel együtt, hogy ott legyenek

az új zúzó megindításánál, amit Dóczy Sebestyén emelte tett.

S ezen a ritka napon Dóczy Sebestyén meg nyitotta házát a selmeczi

vendégek előtt. Híre járt, hogy a selmecziekre haragszik, ő tudja,

miért, és soha senkit nem engedett be a küszöbén.

– Hát hiszen nem is nagyon igyekeztünk – mondta Tarkha László

a bányabírónak, amint tekin télyes pocakjával kiszállt a város kocsijából.

– Az ördögnek lett volna kedve idáig eljönni, három óra hosszat

rázatni magát a rossz úton, még akkor is, ha szívesen látják! Ajánlom

is, bíró uram, ne időz zünk soká, mert bajos lesz az út, ha ránk esteledik!

Megfogadták, hogy hamarosan hazaindulnak, ha már nem utasíthatták

vissza az ebédre szóló meg hívást.

239

Mikor ők érkeztek, éppen akkor szállt le a ház előtt ficánkoló lováról

két húsz esztendő körüli ifjú ember. Deli legények, egyik szőke

– ez lehetett az idősebb –, a másik barna. S a barna odakiáltott a

másiknak:

– Bizony mondom, Kristóf, három ugyancsak csinos kisleány volt

itt Végles várából! Csodálom, hogy nem láttad!

– Hm! – mosolyodott el magában Tarkha László, és megsimogatta

a szakállát. Csakugyan ő maga is látta a három takaros kis teremtést,

jólesett rájuk néznie. Hej, ha húszesztendős tudna még egy szer lenni!

S eszébe jutott Muner Anna.

Valami édesen fájó szomorúsággal a szívében lépett be a nagy szálába,

ahol már gyülekeztek a vendégek. Jött hosszú ősz hajával, nagy

fejével, mo solygós szemével Dóczy Sebestyén, aztán szétnyíltak a

szárnyas ajtók, s Tarkha László egyszerre szoborrá merevedett.

A küszöbön szép, magas asszony állt, már nem fiatal, de az ilyen

arc sohasem öregszik meg iga zán... mellette kétfelől két növendékleányka,

egyik szőke, másik barna... Muner Anna haját kapta az egyik,

szemét a másik.

– Feleségem – mondta Dóczy Sebestyén, és Tarkha László meghajolt

az úrasszony előtt egy szó nélkül. Nem tudott mit mondani sem

akkor, sem ké sőbb. Akkor sem beszélt, amikor alkonyat idején hazafelé

kocsiztak a bányabíróval, csak maga elé nézett sokáig, nagyon

sokáig, és sóhajtott egyet néha. Tehette, a bányabíró elnehezedett a

sok jó bortól, s aludt mellette hajbókolva, mélyen.

Tarkha László szétnézett oldalt, s bizony maga sem tudta már, álmodott-

e, vagy nem az előbb.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap