Átmeneti korból

Kalász István, sze, 11/29/2017 - 00:11

 

 

 

 

Ügyvéd: P.Z. úr segélyen élt. Immár több mint egy éve, és ezért háááát (itt megakadt a védő hangja), hááát nem voltak barátai, szociális kapcsolatai sem voltak. Jó-jó, ismert egy csomó embert, de azok csak futó ismeretségek voltak, parki ismeretségek, afféle namivanveled? Nem volt senkije, kvázi mert: feleség el, gyerek el. Vagyis egyedül élt. Külső kerületben, Török utcában. Ez külváros, lakótelep, panelházak, bandák, munkanélküliek. És kikapcsolták nála az áramot, sötét volt a lakásban, és a sötétség megterhelő, a lélek szenved a sötétségtől. Ideig-óráig volt kapcsolata egy nővel, az a nő szenvedélybeteg csoportot vezetett egy alapítványnál. Belváros, pince, önsegélyező szervezet, csoportterápia, alkoholisták, szexfüggők, éhes drogosok. Igen, a nő ott vezetett hetente kétszer beszélgetős csoportot, ide járt a tanár úr. Itt ismerkedtek össze, és a nő azt mesélte, hogy egyszer éjjel telefonált neki a férfi, és azt mondta, nem bírja tovább, inni fog (vodkát-pálinkát), ha nem jön el hozzá azonnal, és erre a nő, pedig az ilyesmi tilos, mégis kocsiba ült, kiment hozzá. A lakására, de persze ez a kapcsolat inkább ártott neki, mint használt.

 

Nő(1): Ült a sötétben, kérem, apatikusan. Kérdésre nem válaszolt. Nem volt részeg, akkor még nem fogyasztott alkoholt, megállta, hogy ne igyon, emlékszem, megnyugtattam, simogattam, vigasztaltam, és másnap délben mentem vissza hozzá, akkor már jobban volt, írásokat mutatott. Elmesélte, hogy tanár volt, és maga írt önmagának dolgozatokat, ilyet még nem hallottam, érdekesnek találtam, hogy valaki önmagának írjon dolgozatot, majd kijavítsa azokat, és szigorúan osztályozza is. Ez reflektáló, ez jó, ebben van erő, igen, szerette a történelmet, a hősöket. Akik nincsenek ma, mondta, pedig kellenének!

Az öreg bíró maga elé vette a gyűrött papírt, melyen ez állt:

Kézirat: Mi is a történelem? Erkölcstelenségek, hősiességek sorozata, szerintem. Ilyet tanár nem mondhat, ezt mondta az igazgató. Miért nem? De azt igen, hogy az emberiség története maga a történelem? DE én NEM EZT mondtam. Mondhattam volna, hogy a történelem összefügg az idővel, de nem ezt mondtam. Az ilyen tanárnak nincs helye iskolában, tantestületben, hörögtek nekem a tanárok.

A bíró fáradtan intett, a kerületi kapitányság munkatársa lépett elő, megköszörülte torkát, és beszélni kezdett.

Nyomozó: Beszéltem a kollégáival az iskolából, mondták, konok tanár volt, az örök morgolódó, és apróságokon bebarmult. Veszekedett, bomlasztott, így mondták a többiek, igen, elveszítette az önuralmát… És micsodát veszített el még? A családját is, igen, tulajdonképpen mindenét, az egész életét.

Ezen a ponton elhallgatott a fiatal nyomozó, és P.Z., a vádlott, aki addig nem szólalt meg, felállt, beszélni kezdett a vádlottak padján.
P.Z.: Volt családom! Tanár voltam! Szerettem tanítani! Történelmet. Spartacust, igen, Luthert, a hősöket, akik egyedül voltak, és nekimentek a világnak, igen, tanár voltam, és nem szerettem a közösséget, a közösség reguláz, bíró úr! A közösség megfoszt, de azért lettem tanár, mert a tanár egyedül áll a tömeg előtt, és meggyőzi azt a jobb világról. A tanítás: menni a bizonytalanba, a fáradt unalomba, butaságba, a tanterem csatatér… Hogy szorítkozzam a tényekre? De nekem ezek a tények, jó, legyen hát! Átszervezés jött, a K. gimnázium bezárt, engem átraktak egy másik iskolába! Ott kőműveseket, szőnyegszövőket képeztünk, a közeli iparvárosból diákok özönlöttek az épületbe. Egész nap visszhangzott az üvöltés a folyosón, „adj már 1 cigit”, volt WC-zsarolás, alattomos ütés, a „senkisemlátta, nekimentem az ajtónaktanár úr”, volt drog is, pillangókés, tanárúúúr, adja már meg azt a kettest, jaaa, nem adod? a parasztarákostakarodj anyádba, és, persze, dühös lettem, visszafordultam, mit mondtál, te takony, de jött a szemberöhögés. Mondtam az igazgatónak a fegyelmi tárgyaláson, hogy én itt minden nap csak vesztettem, nem bírom, és nem tanítok ilyeneknek olyat, ami nekem szentség. A történelem, a hős pedig az. Így buktam el. Nem tudtam alkalmazkodni.

A bíró figyelmesen hallgatta a férfit, majd leintette, és szólították az iskola dolgozóját, és a férfi hajlongva jött, hajlongva beszélt.
Portás: Reggel bejött az iskolába, veszekedett, hogy a kollégámmal miért árulunk DVD-ket a diákoknak? Igaz, árultunk, keveset fizetnek egy portásnak, de nem pornót, vígjátékot adtunk, akciófilmet, horrort néha, a gyerekek szeretik a filmeket, kell nekik, ha fűrészelik a lábat az alagsorban, az nem komoly, a filmekben néha gyereket mentenek gyilkos elől, bármilyen is lehet ma a hős, jó-rossz, a gyerekek vágynak a példaképre! Emlékszem, P.Z. egy diákkal úgy üvöltött a lépcsőházban, a fiú nem köszönt neki, pedig hát köszönt, nekem mindig köszönnek a gyerekek, és a tanár úr meglökte (megütötte durván?) azt a diákot, a gyerek meg falnak zuhant… Nem tudom, senki sem látta. De a fal véres volt. Az igazgató úrral összeveszett, pedig az igazgató úr rendben van, nem bánt senkit, keveset jár az iskolába, a felesége beteg, izombénulás, P.Z. persze ivott is, érezték a leheletén a diákok is az alkoholt, a rágógumi nem segít, de ezt a pedagógus nem tudja.

És ekkor a kövérkés, fiatal ügyvéd élete első olasz öltönyében felugrott, ingerülten szót kért megint, majd hangosan felolvasott P.Z. lakásában talált irományaiból:

Kézirat: Mi a történelem? Hannibál? Akhilleusz? Héraklész? Nagy Károly? Mi tehát a történelem? Nem tudni. Historia est magistra vitae, ezt a szállóigét ismételgetni kell, az élet és a történelem kapcsolata fontos, meg azt is mondtam, hogy a történelemírás nem képes leképezni hitelesen a történelmet, sok a hamis forrás, hazudtak a múltban is. Igen, erről gondolkodtam az üres lakásában, tényleg, idővel eladtam a bútorokat a közeli piacon, és javítottam saját dolgozataimat. Hősökről írtam, Arminiusról, Fra Diavolóról, és arról, ha baj van a világban, hősökre van szükség. Hiszen a gondoktól függ a hős személye, és gondból van ezen a világon elég. Valaki azt mondta nekem, hogy végtére ugyanazt írja az ember. Hogy mit? A konstantini fordulatot? Azt is.

A fiatal ügyvéd elhallgatott, lassan körülnézett, a teremben nevettek az emberek, zavart elme ír ilyeneket. Az éhség, a nélkülözés megzavarta védencét, hangokat is hallott, fűzte  hozzá az ügyvéd, de a bíró leintette, és ekkor a barátnő barátnőjét szólították a folyosóról.

Nő(2): Valami lakótelepen élt a tanár úr. Kint a bánatban. (Itt nevetett.) Fia volt, és P.Z. azt mondta, a fia fontos neki, meg a felesége is, de annyira nem, hogy könyörögjön, mert azt is mondta, a szeretet imádkozhat, de soha ne könyörögjön. A barátnőm ideig a szeretője volt. Igen, a barátnőm fiatalabb volt nála, de a barátnőm nem akar gyereket, nem akar családot, a barátnőm tanulni akar, mindene a tudomány. A lélek! Barátnőm fegyelmezett lány, jó családból származik, apja igazgató, anyja ügyvéd, a barátnőmnek szép lakása van, szülei autót vettek neki, barátnőm nem iszik, nem drogozik. Abba a függő klubba azért járt le, mert kellett a diplomájához a praktikum, de aztán bevallotta, a klubban vonzódni kezdett a koszos, elvadult lelkekhez. A barátnőm így nevezte őket. Koszos lelkek! És jött a tanár úr, telebeszélte a fejét arról, hogy a lélek elvesztése a legrosszabb, ami történhet velünk. Barátnőm hitt neki, elveszítette a józan ítélőképességét. Szomorú történet ez, nem volt ez közöttük szerelem, hanem kellesz nekem, gyenge vagyok, és ha segítek rajtad, jól érzem magam. Igazi urbánus viszony. És a barátnő lehajtotta a fejét, mosolygott.

P.Z. mozdulatlanul hallgatta a tanút, nézte a falat, a címert, benne a kettős keresztet. Szívesen szólt volna arról, hogy talán ezért nem kellene olyan dolgokkal foglalkoznunk, mint pl. Jézus pere, vagy a konstantini fordulat. Hogy minden másképpen lett, mint azt akartuk. Igen, minden másképpen lett nálam is.

De P.Z. csak nézte a falat, a címert. És ekkor az ügyész (46 éves, két gyerek apja, elvált) felállt, és azt mondta, mégis hallana P.Z. volt barátnőjétől ezt meg azt. Hogy is volt a hősökről például? Jöjjön ki megint előre, és a barátnő ismét előlépett, beszélni kezdett.

Nő(1): Nem csoda, hogy labilis volt. Aki éhes, labilis. Ő meg éhes volt, dühös, depresszív. Agresszív és csupa szív is, persze. Azt mondta jó, ha vele vagyok, ha ott alszom nála, jó, ha érzi a hajam illatát… És hogy miket írt a dolgozatokban? A hős jelleme is fontos, mondta mindig, nemcsak tettei. A teljesítménye, ahogyan bebeszélik nekünk. És magyarázta, hogy bizalmatlanok az emberek a hősökkel szemben. Mért? Mert a szót ellopták, az értelmét elvették, hogy pl. lett a munka hőse. Tudom, zavaros ez így, és a legszörnyűbb, hogy én, mint pszichológus, nem vettem észre, hogy a vádlott beletartott a feladásba.

Ezen a ponton a tanú sírni kezdett, az ügyész megnyalta érdes nyelvével az ajkát, majd délre járván, mindenki éhes lévén, az öreg bíró 1,5 órás ebédszünetet rendelt el. Mindenki megkönnyebbülve áradt ki a teremből, P.Z.-t pedig visszakísérték a cellába.

A vádlott ügyvédje a közeli büfében ebédelt, és ott az asztal fölé hajolva átfutotta az alább következő aktát.

Jegyzőkönyvszerű: A P.Z lakása: XX. kerület, T.F. utca 45., 9 emeletes panelépület, a lakás a földszinten található, az egyik szobaablak betört, a lift után jobbra kell menni, a folyosói üvegajtó mindig zárva, a folyosón két lakás található, a 4-es szám alatti P.Z. tulajdonában lévő ingatlan. A lakást jelzálog terheli, banki kivonat mellékelve. A lakásban nincs áram, ez nehezíti a helyszíni vizsgálódást. A lakás területe 52.4 nm, konyha, fürdőszoba, a nagyszoba és két félszoba. A konyhában csak a gáztűzhely és 1 db. hokedli található. A konyhabútort teljesen kitépték, és a nagyszobát kivéve a lakás bútorozatlan. A mennyezeten szennyeződés. A szőnyegpadló elázott, büdös. A nagyszobában heverő, asztal, 2 db. szék. A ruhás szekrényben ruhák, szerszámok, könyvek, konyhai edények. Az egyik kisszobában összetört bútorok darabjai. A padlón papírlapok hevernek szerteszét, a fotón látható a lakás állapota. A fürdőszobában, a mosogató alatt műanyag vödörben volt sörétes puskához való lőszer, db. 2 rugós kés. Kép (JPEG formátumban) mellékelve. És az egész lakásnak végtelenül szegény szaga van.

De ezt az utolsó mondatot nem írták bele a rendőrök a jegyzőkönyvbe.

A szünet után új tanút szólítottak.

Tanú(1): Igen-igen, P.Z. haragudott a világra, éjjel nem aludt, láttam a lakásomból, égett nála a villany, járkált fel-alá a szobában. A lány, a barátnője hozott neki néha hamburgert a benzinkúttól, de attól hányt, zsíros volt az étel, a lány italt vásárolt neki a sarki NONSTOP boltban, ha P.Z. könyörgött a lánynak. A telepen sok a munkanélküli, az emberek ülnek a padokon, beszélgetnek, viccelődnek, isznak, heccelik egymást, az idő végtelen a külvárosban. Este nem szabad kimenni a házból, van itt egy banda, megtámadják az embert, a hajléktalanokat verik össze, hogy húzzanak el már a telepről… Tessék? Nem, a felesége nem jött a telepre, a fia felbukkant néha vasárnap, hozott bort, ezt aztán P.Z. megosztotta a parkban a többiekkel. Ja, felolvasott nekünk, beszélt is, de zavaros dolgokat. Emlékszem, arról mesélt, hogy nem tanította a római történelmet a diákoknak, mert a rómaiak készítették az első horror(film)t, amikor az amfiteátrumban egymást mészároltatták a hős gladiátorokkal. Ma mindenki ideges. Vannak, akik azt mondják, a tombolást (mint reakciót) tanuljuk, de a düh mégis megvetendő dolog, a harag a főbűnök egyike. A jóra való restség is! Persze, hogy kiröhögték! De ki viseli el azt, ha állandóan kiröhögik?

Ezt mondta a 44 éves tanú, aki mosolygott, és láthatóan élvezte, hogy végre senki sem szakítja félbe.

P.Z. pedig ült az ügyvéd mellett, és arra gondolt: Mi nem humanizmus? Az üvöltő stadion? A kihalt tér? A mennybolt nélküliség? A könyvnélküli világ?

A bíró ásított, kávéra gondolt, majd arra, milyen buta arcú ember áll itt előtte, aztán intett, és jött a következő tanú, aki mérnök volt valamikor.

Tanú(2): Honnan szerezte a pisztolyt, a pisztolyt? A piacon vehette. Gyakran volt kint a pályaudvar mögötti piacon, az árusok ismerték, ő is árult, a műszaki cikkeit hordta ki, tévét, rádiót, fényképezőgépet, telefont, azon a piacon lehet mindent kapni, kerékpárt, ruhát, drogot. Nekem azon a piacon ukránok Kalasnyikovot ajánlottak, igaz, töltény nélkül. Ő utálta a fegyvert, és mégis volt fegyvere, nem értem, a fegyver drága dolog. Miből fizette ki? Sok embernek tartozott P.Z., nem fizette a gázszámlát, a gyerektartást sem fizette, nem vett bérletet, a kábeltévéjét kikapcsolták, enni alig evett, megcsúszik az ember, nem fizeti a számlákat, és lekapcsolnak-kikapcsolnak mindent a lakásban, nincs tévé, nincs rádió, a világ elbúcsúzik, minden eladó lesz. Csak könyv marad, a könyv nem eladható, és jönnek a behajtók. A baromarcú, kigyúrt állatok üvöltöznek, lefújják az embert könnygázzal, na, ilyenkor szakad az ember, fura, hogy az a rettenetes DOLOG akkor történt, amikor állása lett, kezdett felfelé menni az élete.

A fiatal ügyvéd ekkor biccentet, intett, nincs kérdése, mert úgy döntött, felolvas a bíróságnak P.Z. írásaiból egy részletet:

Kézirat: Milyen legyen a jövő? „Legyen benne könyv. A könyv a palackposta az időben. A remény. Az írás adja át a tudást, a rómaiak pl. adták így tovább a görögök tudását, köszönet érte, ha nem is gondolkodtak amúgy a rómaiak. Amúgy a reneszánszban teremtődik meg az igazi könyv. Kérem, Isten szóban teremt, az ember írást teremti meg, és mit teremt meg az írás az embernek? És zene is legyen! És legyenek hősök. A hősök viszik tovább a reményt.

A teremben csönd lett. Ezúttal senki sem nevetett. Az ajtó mellett egy idősebb tanár ült, lopva megtörölte a szemét. És ekkor ügyész a nyomozót szólította megint.

Nyomozó: Egyszer a vádlottat bántalmazták a ház előtt. Tudunk a fiatalkorú bandáról, ők voltak, de a P.Z. nem tett feljelentést. Tudjuk azt is, hogy több esetben vett hirdetési újságot. Állást keresett. Érdeklődött a boltban is, alkalmi munkát akart, de senki sem segített rajta. Magára hagyták.

Nő(1) (bekiabál) Hogyan segíthettem volna? A szüleim ellene voltak, most szerzem a második diplomámat, nem bírtam kint nála. Jött a fia, kiabált vele, jöttek a behajtók, üvöltöztek, berúgták a lakásajtót, könnygázzal lefújták, a sarki boltban ordítottak velünk, mert nem vitte be a pénzt. Mindenki üvöltözött, velem soha nem beszélt így senki. Senki sem kérdezett tőle semmi fontosat, csak olyanokat: érted már? vágod? figyelsz? minek jöttél megint? De P.Z. nem hagyta, hogy segítsek neki, nem jött a klubunkba sem. Inni kezdett, üvöltött velem, nem, ezt nem bírtam, végem volt, védenem kellett önmagamat. Sajnálom. Az ügyvéd azt mondta, nem tettem semmi büntetendőt. Egyszer meg is ütött, az apám erre azt mondta, nem szabad tűrni. És éppen P.Z. ment el biztonsági őrnek!

Az ügyész felnevetett, legyintett, a hallgatók ismét nevettek, a lány pedig sírni kezdett.

 P.Z. (felállt, rázta megbilincselt kezét, és üvöltött) Min nevettek, hülyék? A város? Tele erőszakkal. Támadással! A külvárosban elég, ha az ember visszaszól, és megütik. A saját házam előtt, ezért a városban őrzik a gyárakat, luxus lakóházakat. Itt a belvárosban jobb, őrzik a bankot, a plázát, a pályaudvart, a parkolót, a metrót, a szállodát és őrzik az irodaházat. A hidakat kamerával, a kereszteződéseket, a felüljárókat, az aluljárókat figyelik. Éjjel, nappal. Rengeteg biztonsági őr van városban, egyre többen lesznek, ha haladunk a központ felé. Néha keresnek új őrt, mert egy őr beteg lett, vagy olyan dolog történt, amiről nem szabad beszélni. Igen, keresnek vagyonőrt, a keresés bekerül az újságba, a kereső megveszi a lapot, a hirdetés így szól: Belvárosi vállalkozás vagyonőrt keres éjszakai őrzésre (napi 12 óra), biztos kereset, a munkaszerződés határozott időtartamra szól, munkaruha biztosított. Fiatalos csapat, jó hangulat, elvárás: alkalmazkodási képesség, rugalmasság, jelentkezni: telefon: +36…. Persze olvastam a hirdetéseket, láttam ezt is, telefonáltam, mondtam, hogy tanár voltam, mindent vállalok. Amúgy mi a fenét jelent ez az aljas kifejezés: túlképzett?, ezt kérdeztem a telefonon,  erről kellene már dolgozatot írni, gondoltam, álltam a telefonfülkében, jövök, kedden, 11:30-kor, az irodában keresse a HR-es szobát, mondták, igenis, válaszoltam erre, megyek, köszönöm. Így mondtam.

Ekkor a biztonsági őrök visszanyomták-lökték a vádlottat a helyére, a fiatal ügyvéd nyugtatóan P.Z. vállára tette a kezét, a bíró pedig figyelmeztette a vádlottat, nem szólhat így közbe. Mert baj lesz! És ekkor P.Z. fia (16 éves) jött be a folyosóról, őt hívták tanúzásra.

 

P.Z. fia: Apám egy éve változott meg, agresszív lett, velem is az volt, nem csodálkozom, hogy a telepen összeverték, a bútorokat összetörte, édesanyám szakított vele, tanár volt, az iskolában veszekedett a kollégákkal is, pedig a főnöknek mindig igaza van, nem? Tudom…

Ebben a pillanatban megszólalt a fiú zsebében a mobiltelefon, bim-bam-brrr, a bíró, az ügyész egyszerre szóltak, kapcsolja ki, a fiú vigyorgott, megvonta a vállát, kiment.

 P.Z. pedig ült, nézte az ajtót, és arra gondolt, ha most szólhatna a bírósághoz, akkor azt mondaná: Tudják, két éve azon gondolkodtam, nyaralni viszem a feleségemet Egyiptomba. De a régi iskolát bezárták, az újból kirúgtak, az utcára tettek, a feleségem elhagyott, mert furcsa voltam, így mondta mindig, furcsa vagy. Lehetséges, hogy furcsa vagyok, mindig is az voltam: furcsa? Veszekedtem, ha nem tetszett valami, az apám volt veszekedős ember, a fene tudja, honnan van ez a veszekedés családomban? Azt éreztem, ha nem teszem, mindent elárulok. Otthon ültem a konyhában, a feleségem magával vitte a fiamat, a fiam vitte a komputerét, a feleségem barátai vitték a bútorokat lakásból, a postás hozta az ügyvédi levelet. És ittam persze. Ittam. Reggel néztem az ablakból a parkolót, emberek ültek az autókba, indultak dolgozni, délelőtt a buszmegállót figyeltem, a várakozókat, az emberi zajba-beszédbe menőket. Én voltam a házból kinéző! A senki. Fájt a fejem, feledékeny lettem, nem mentem sehová. Rengeteg időm volt, és amiből sok van, az értékét veszíti. Rádióm, tévém sem volt, és ha nem beszél az emberrel senki, az ember felejteni kezd. Először a jelent, aztán a múltat veszíti el, a jövőtől meg félni kezd, nem tud jól beszélni, csak ismétli ugyanazt. Ezért írtam dolgozatokat. Jött a fiam, beszélt, mentem a klubba, ott mindenki magáról beszélt, nem bírtam, jött az a nő a klubból, jó volt hozzám, szedd össze magad. Ezt mondták mindketten, a nő és a fiam. Összeszedtem magamat, de nem úgy, ahogyan akarták. Írtam dolgozatot magamnak! Hogy velem maradjon az agyam, és a padon ülő munkanélkülieket-haverokhoz kimentem, felolvastam nekik a dolgozatomat. Nem nevettek, ez nem igaz. Figyeltek rám, jó volt tanítani. Megint menni felfelé az életben! Igaz, megütöttem a fiamat, megütöttem a nőt is, de nem a sors, a kimerült világ döntött felettem. És tudom, borzalmas, amit tettem. Tudom.

Az ügyész felállt, unottan felolvasott a jegyzőkönyvféléből: 11.23-án 11:02. perckor P.Z. vádlott 1_buszban ült, utána a 2_villamoson, utána 3_gyalog ment a G. utcán, az ég közel volt hozzá, mintha rá szakadna az ég, a vallomása szerint, mert ezt mondta, sziréna szólt a házak között, repülőgép zúgott a város fölött, szédült, ez idegesítette, 4_ az aluljárón haladt, ment 5_az áruház hátsó bejáratához, a portás rábiccentett, igen, várják magát, ott a lift. Biccentett vissza, köszönöm, mormolta, ja, harmadik emelet, ott jobbra, 6_ő ment, kopogott, jöjjön, mondta valaki bentről, 7_P.Z. benyitott, és az asztal mögött ott ült egykori tanítványa, az a tanú (Z.), akit megbuktatott. Mert nem tudta ki volt Szolón, nem tudta, hogy ki volt Bismarck, Hitler sem érdekelte, sem Rákosi, nem tudta, hol van Jeruzsálem. Ez a Z. nem tudta, mit tett Pilátus, tíz évvel ezelőtt történt mindez; szegény, vad, pattanásos gyerek volt Z., az apja eltűnt, börtönben ült rablásért, anyja éjjel konyhán dolgozott mosogatóként, voltak testvérei, az egyik bátyja lopott állítólag. Nahát, mondta a tanítványa, Z., a tanár úr. Aztán összevonta a szemöldökét. Már nem vagyok tanár, mondta ő, vagy csak gondolta? Z. állítólag vigyorgott, maga beszélt mindig arról a fordulatról, mi is volt az, csettintett könnyedén, ő pedig nem értette, mi a fenét akar ez tőlem, gondolta dühösen, ja, tudom már, mondta aztán, a konstantini fordulatról beszéltem akkor, és Z. felnevetett, amikor minden megváltozik. Ugye? Ezt megjegyeztem. Amikor hős lesz a …., mindegy, akkor ez most olyasmi fordulat, most minden máshogyan van, maga nem tanár úr, most itt áll előttem, állást akar tőlem, odakint tele az utca munkanélküliekkel, válság van, igaz, tanáááár úr? Akarja ezt az állást? És ő, P.Z. bólintott, Z. pedig vigyorgott.

A bíró a vádlottra nézett, P.Z. ekkor nem vigyorgott. Szerencséd, hogy nem, gondolta a bíró, majd intett a kövér teremőrnek, és ismét tanút szólítottak a folyosóról.

Nő(3): Minden héten jönnek új biztonsági emberek ebbe a nagy áruházba, van, aki marad, van, aki két nap után lelép, és akinek vannak papírjai azokat az épületben használják. Ezek őrködnek a bent, és akinek nincsen rendben az okmánya, mert beíratták a kamuőrtanfolyamra, vagy még kezdő, azt az embert a parkolóba küldik ki. Mert bizony kint feltörnek kocsikat, meg hamis márkájú videokamerát árulnak a parkolóban, igen, a tanár úr is jött, néhányszor beszéltem vele, kérdezte, szerettem-e iskolába járni, amúgy ő kint volt a parkolóban, járőrözött két napig, tolta a bevásárlókocsikat, nem volt semmi baj. Azt mondták Z., a főnök akarta, hogy hozzák be a parkolóból, mert valami veszekedésbe keveredett emberekkel. Pedig nem voltak rendben a papírjai, de behozták. Nem tudom, de ez rohadt cég, nem bízik senki senkiben, vannak tolvajok, a vevők, az eladók lopnak, visznek minden mozdíthatót, a kávéfőzőt is ellopták az öltözőből, a nem fizetnek jól, éjjel-nappal itt kell lenni a városszélén, nincs kedvezmény, semmi sincs. Én már nem dolgozom ott.

És ekkor Z. jelentkezett, lépett elő, hogy tanúskodjon.
Z.: Közel egy éve vagyok vállalkozó, lakóhelyem ismert a bíróság előtt, sajnos, kellemetlen ember volt a tanár úr. Szemétkedett sokat az iskolában, egyszer megütött a folyosón. Igaz, mondtam neki előtte, hogy szarazanyádtecsicska, de megérdemelte, miatta rúgtak ki a szakközépből.

És Z. beszélt-beszélt, közben a nő1 arra gondolt a padon kuporogva: P.Z. eljött hozzám, állt az ajtóban, bocsánatot kért, azt mondta, soha nem ütött meg senkit, de én tudtam, nem igaz. Az apám féltett, leinformálta a múltját, tudtuk, tettleges volt a diákokkal, volt benne erőszak-potenciál, akkor kértem, menjen, de ivott, nem volt belátó, rugdalta az ajtót, azt kiabálta a lépcsőházban, hogy ne hagyjam cserben. Hárított rám, én féltem, felhívtam az apámat, az apám indult azonnal, hívott erős embereket egy biztonsági cégtől, akik nem teketóriáznak, ezt az apám mondta így, de mire megérkeztek, P.Z. elment.

Erre gondolt a nő1, miközben közben Z. beszélt. Majd új tanút hívtak.

Őr: P.Z. az áruházi parkolóban őrködött velem akkor este, sötét volt, 20 óra múlt, esett az eső, ott köröztünk az autók között, és akkor felbukkant két férfi, fekete ruhát viseltek, bankrablós sapkát, ütötték a kollégámat viperával, ja, tonfával. Nekem azt mondták, ha jót akarok, nem hívok segítséget, P.Z. megérdemli a verést, rugdalták a földön, a hátát igen, meg ráléptek a kezére, az ujjaira. Közben üvöltötték, SOHA többé ne zaklassa azt a lányt, felejtse el még a nevét is, aztán elmentek, én meg kérdeztem tőle, mi volt ez. P.Z ült a betonon, büntetés, mondta. Az orra vérzett, a homlokán seb volt, betámogattuk az irodába, ott kérdezte a személyzetis, kik voltak ezek az emberek a fekete ruhában, de P.Z. nem válaszolt, aztán jött Z., a főnök, röhögött, és azt mondta, a tiszta hőst verik az aljas hitelezők, erre a P.Z. felkapta a vizet, üvöltöztek egymással az irodában, a folyosón, végül a tanár nekilökte a falnak Z.-t,  sunyi voltál mindig, ezt üvöltötte, Z. erre azt mondta végül, nem hívnak mentőt, meg azt is mondta a tanárnak, ezt még megkeserüli.

Z.(közbekiabált): Nem így volt, te! Sok a gyenge ember. Ezért is figyelünk annyira, de annyira a munkatársainkra, a tulajdon szent, bíró úr, itt nincs enyém, tied. Itten csak másé van, tisztelt bíró úr! Hallgassa csak meg a következő tanút!

P.Z. közben ült a széken, és eszébe jutott, ahogyan: állt az áruházban. A neonfényben. Ott látta meg a (szép), szőke nőt, éppen coloros mosóport, lotiont lopott-rejtett bőrkabátja alatt, jöjjön csak, mondta a nőnek határozottan, ez volt az első tettenéréses lopása. Kísérte a nőt hátra, a sötét folyosón nem volt senki, a nő könyörögni kezdett, tudom, mondta, ne lopj, tudom, ez a nyolcadik… kérem, vallásos vagyok, de egy ilyen áruház nem (is) veszi észre, ha elvisznek valamit. Az ilyen bolt önből, belőlem él, és folytatta, tudja őr úr, vert a férjem, itt a seb a karomon, nézze, de lelépett, a pénzt elvitte, ezért lopnom kell, nincs mit ennem, de jövő héten kapok pénzt. És akkor minden jó lesz. Engedjen el, tanárnő voltam, ne hagyjon cserben. Állt a sötétben a nővel, hallgatta a magyarázkodó hangját, a forró leheletét érezte, a sötét szeme villogott rá, igen, hatott rá mindez, az ember esendő, én is esendő vagyok, a nő arca közel volt, és megkérdezte akkor, mit tanított, és a nő azt válaszolta, Ágnesnek hívják. Történelmet tanít. Illetve tanított. Ez mondat megütötte, lelkébe karmolt, kinyitotta a biztonsági vasajtót, te jó ember vagy, mondta neki Ágnes, találkozunk, ő meg kiengedte a nőt a sötétbe. És évek óta először boldog volt. Másnap?

Másnap megint állt az áruházban a krémek, babaolajok között, ekkor bukkant fel Ágnes, ő mosolygott. Ágnes, mondta, talán kiabálta is, mert azt hitte hozzá jön, de Ágnes nem mosolygott vissza. Hogy vagy, kérdezte, Ágnes bólintott, jól vagyok, mit csinálsz este, kérdezte ő megint, Ágnes a fejét rázta, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, de ő csak nevetett, átölelte. És ekkor kijött Z. a polc mögül, és azt mondta, hé, Ágnes az ellenőrök őre! Őt engedted el, teszteltek, most megbuktál tanár úr, és még azt is mondta, takarodjak az áruházból, a bérről meg ne is álmodozzak. Igen, ezen az éjjelen álmodott, kertben járt, a poros földön feküdt, bokrok, ciprusok, olajfák között, fölötte sápadt hold lebegett, a hegy mögül sötét tárgy emelkedett, odább embert lógott cafatokban. Elveszített ember-lélek, ezt mondta álmában. Vagy nem? De ember megint születik. És van tovább. Igen.

Ágnes: Tisztelt bíróság, a munkámat végzem. Sajnálom.

Az ügyész P.Z.-t szólította, és a tanár beszélt.

P.Z.: Kirúgtak. Másnap délelőtt levél jött, ajánlott levél, az a szegény embernek sose jó, mentem a bankba, ültek az unott kisasszonyok, a fiatal fickók ingujjban a pultok mögött, a bankfiókok olyan megalázóan sterilek lettek. Emberek mosolyognak gépiesen emberekre, számot kell húzni, vannak székek, ezen kell ülni/várni, prospektusok, plakátok a falon. Ott senki sem mer, a bank a gyávák világa. A bankos nő azt mondta, hogy: mert kirúgtak, nem adnak kölcsön. Hiába magyaráztam, kell a pénz két hétre, így magyaráztam, aztán minden rendbe jön, a fiamnak kell a tartásdíj, na, és akkor éreztem, forr bennem a levegő, rávágtam a pultra, a golyóstoll leesett, jött a biztonsági őr, menjek, mondta. Én is őr vagyok, magyaráztam, de nem érdekelte, fogta a karomat, húzott, kilökött az utcára. Tudják, ha az embert kilökik az utcára, nézni kezdi az eget. Álltam a lármában, néztem az eget, a házakat, az autókat, a buszokat, a piszkos járdát, és megint az eget, minden mindegy, mert én mindenkinek mindegy vagyok ezen a földön. MÁR. És a világon annyi a fájdalom, és én nem teszek ellene semmit. Lementem az aluljáróba. Ott néztem az aluljáró plafonját, a hajléktalanokat a borral, majd 1_villamosra ültem, majd 2_másik villamoson álltam, majd 3_bementem az irodaépületbe, a fegyelmi tárgyalásra.

Az ügyész felolvasta a beszámolófélét: Íme, az emberem, mondta Z., az irodában 4 személy várta a vádlottat, Z., két férfi és Ágnes, állt ott asztal, székek, a sarokban kóla-kávéautomata, P.Z. várt az asztal előtt, nincs miért tagadni, mondta az egyik férfi, Z. felnevetett, az őr hibázott, lehetne dumálni hosszasan, de holnap elutazom, a hétvégét Olaszországban töltöm, ma döntést hozunk, nem várunk! Elismeri, hogy bűnös, tanár úr? Ő hallgatott, a földet nézte. Nem felelsz semmit sem? Kérdezte Z., és mosolygott.

Z. megint bekiabált a bírósági terembe.

Z.: Bíró úr, elengedtem volna, sajnáltam, a tanárom volt ez az ember, másik őr is lopott az áruházban, elengedtem volna, de nem tehettem, a fegyelmi bizottság leszavazott. −

És az öreg bíró az elmeorvos szakértőt szólította, de a doktor nem érkezett meg, így ismét a nyomozót kérték.

Nyomozó: Bíró úr, a villamoson, aznap 12.02. (péntek), 17.25 perkor szállt fel, a huszadik kerület G. utcai megállóban a 89-es villamosra, az első kocsiba szállt, az említett szerelvény két kocsiból áll, nem tudni hová ment, erről nem beszélt, aznap nem fogyasztott alkoholt, de gyógyszert vett be, valamit alacsony vérnyomásra, toxikus anyag lehetséges, nem tudtuk kideríteni, mit fogyasztott, a lőfegyver nála volt, nem tudni, tervezte-e, és a villamos zsúfolva volt. Öt megállót utazott, a B. térnél sokan leszálltak, ott még több utas felszállt, három áruház is van ott, az elővárosi vonat, a metró is onnan indul, és akkor a következő megállónál, H. utcánál a vádlott szóváltásba keveredett.

Az ügyész ismét P.Z.-t szólította, a vádlott ülve maradt, beszélni kezdett:

P.Z.: Előtte jól aludtam. Voltam a bankban. A tárgyaláson. Aznap, pénteken késődélután utaztam a villamoson, a feleségemhez mentem. Ültem, néztem kifelé, a házak, az ablakok sötétek voltak, velem szemben fiatal fiú zenét hallgatott, nem értem, miért kell mindig ez az átkozott zene, az ember éljen önmagából! Mögöttem férfi állt, fogott egy reklámszatyrot, a zacskót nekem lökte néha, igen, a vállamnak! Attól az áruháztól volt a reklámzacskó, ahonnan Z. kirúgott. A feleségemhez mentem, a pénzről akartam beszélni, a villamoson szólt a zene a gyerek füléből, egy férfi láncfűrésszel szállt fel, a villamosvezető szólt, nem szállhat fel, a fűrész veszélyes!, a férfi üvöltött, azanyádteszemét, nem akart leszállni, leköpte a villamost, az ablakot, két utas lelökte az öreget, mentünk tovább, igen, a feleségemhez indultam, hogy beszéljek vele, hogy megértse, nem adom fel, lesz pénz, megint szólt a telefon valakinél, kakafónia ez az örökös mobiltelefonos vijjogás, telefonáltak egyre, a zacskó a vállamhoz ért, a villamos zúgott, és ekkor felszállt két gyerek, megismertem, az egyik volt azok közül, akik megtámadtak, rugdaltak, megint ütött a zacskó a fájós vállamon, sziszegtem. A fiúk röhögtek, mutogattak, a köcsög, a villamos zúgott, rohadék, mondta az egyik, igen, ekkor elővettem a pisztolyt, lőttem feléjük, az egyiknek a nyakát találtam el, a másiknak a vállát, valaki megütött, lőttem rá is, a férfit lőttem térden, sikoltottak, üvöltötték, lőőőnek, segítség, a villamos megállt, mindenki lerohant, maradtam egyedül, csönd lett.

Végre csönd lett.

Csak a forgalom zúgott a távolban.

Aztán szirénáztak. Igen, az agyamban is.

A villamoson, az ajtó előtt feküdt a meglőtt fiú és nyögött.

Odamentem, megnéztem. Arra gondoltam, meg kellene ölnöm magamat. De nem tettem. Nem volt erőm, iszonyatosan kimerült voltam.

Aztán, így mondták később, meglőttek a rendőrök. A vállamon. Azt hitték, megölöm a sebesült fiút.

Mintha helikopter zúgott volna felettem. Vagy velem?

Aztán felébredtem a kórházban.

Majd zárkába kerültem.

Beszélgettek velem nyomozók. Komolyan, hosszasan. És olvashattam megint. És most itt vagyok. Nem emlékszem mindenre, nem emlékszem, hogy fenyegettem volna bárkit.

Bíró: Mit szeretne még mondani?

P.Z. (felállt, hosszasan nézte a bírót, a tárgyalóteremben ülő embereket, nézte, ahogyan őt nézték, majd azt mondta): jó volt bezárva lenni, pihent, aludt, gondolkodott azon, hogy rossz kor az, amelyik ilyen hősöket okád ki magából a világra, mint ő, de ki tudja, egyszer minden másképpen lesz? Hiszen a tisztességről van szó legvégül, és akit így eldobtak, mint őt, annak nem kell félnie már semmitől, és ezért ha a bíró majd felszólítja a teremben jelenlevőket, hogy az ítélethirdetéshez álljanak fel, neki nem kell, ő már felállt. Megint.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap