Az '56-os forradalom bukásának gyásznapja

Szerkesztő A, v, 11/04/2018 - 00:11

 

 

 

 

 

 

 

 

 

November 4-e az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leverésének napja, az idegen hatalom ellen küzdő magyar nemzet gyásznapja.

 

1956-ban, ezen a napon, hajnali 4 órakor indult meg a hadüzenet nélküli háború Magyarország ellen, melynek célja a szabadságharc eltiprása, a kormány letartóztatása, az ellenálló honvédség lefegyverzése, letartóztatások, deportálások voltak.

A nemzetközi erővonalak tragikussá alakították hazánk sorsát. A két nagyhatalom háttéralkut kötött. Moszkva már tudta, hogy Amerika nem fog beavatkozni a magyar ügybe, az oroszok szabad kezet kaptak a forradalom leveréséhez. Ennek kiváltó oka a szuezi válság (itt Amerika volt a kedvezményezett) és az azt övező második arab-izraeli háború volt. Az SZKP vezetősége már október 31-én a felkelés leverése mellett döntött, amit a Varsói Szerződés tagállamainak irányítói is egyhangúan támogattak. Újabb szovjet hadosztály felállításáról is döntöttek.

November 4-én, még napkelte előtt indult támadás Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen.

5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédet idézett a nemzethez, amelyet 8 óráig többször megismételtek: "Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével."

 

Az éjszaka leple alatt megalakuló Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Kádár János vezetésével a szocializmus szent ügye mellett tesz esküt, és azzal a kéréssel fordult a szovjet parancsnoksághoz: "segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében" és csatlakozásra szólította fel "a magyar haza minden önzetlen fiát".

Reggelre a nagy erővel támadó és könnyen előrenyomuló szovjet hadsereg körülzárta a Parlamentet, az őrség letette a fegyvert. Bibó István, mint a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselője kinyilvánította, hogy Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, visszautasította azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna. Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen. 

Bibó István kiáltványa így végződött: "Kérem a nagyhatalmakat és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott nemzetek szabadsága érdekében...Isten óvja Magyarországot!"

 

Reménytelen küzdelem kezdődött a világ egyik legerősebb hadserege ellen. A szovjet csapatok - helyenként fegyveres harc után - a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték. Vidéken több helyen komolyabb ellenállás bontakozott ki, amelybe katonai egységek is bekapcsolódtak (Békéscsaba, Dunapentele, Szeged).

A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot. Budapest védelmére reguláris alakulattal csupán a Mecséri János alezredes parancsnoksága alatt álló esztergomi hadosztály maradványai tettek kísérletet. A szerveződő felkelő csoportok és nemzetőrök több helyen is fegyveres ellenállást fejtettek ki: elsősorban a Corvin közben, az Almássy téren, Széna téren, Pesterzsébeten és Csepelen. A védők megtörésére a szovjetek légicsapást és tüzérségi támadást is bevetettek.

A következő két napban a honvédők kemény küzdelemben vették fel a harcot az orosz páncélosok ellen, de az óriási túlerő felmorzsolta ellenállásukat.

November 7-én Kádár és kormányának tagjai szovjet harckocsikon vonult be a hadszíntérré változott fővárosba. Ezzel kezdetét vette Magyarország szovjetek által történő újabb megszállása.

A Szabad Európa Rádió a fegyverek megtartására szólított fel, „az amerikai ejtőernyősök” megérkezéséig. A magyar népet felelőtlen segítségígéreteivel értelmetlen ellenállásra bíztatta. A legtovább a csepeli védők tartottak ki, ellenállásukat november 11-én számolták fel. A forradalom és szabadságharc a túlerővel szemben, mintegy két hét után elbukott.

 

Az ütközetek alatt váltak felnőtté és a nemzet hőseivé a pesti srácok, akik a forradalom győzelmét is kiharcolták. Önfeláldozóan támadtak a szovjet tankokra, golyószóróval, Molotov-koktéllal kezükben folytatták a szabadságért vívott küzdelmet. A Corvin köz parancsnoka Pongrátz Gergely, testvére Ödön, Dudás József, Ekrem Kemál, Mansfeld Péter, Tóth Ilona csak egy-két név az ismert hősök közül, s hány névtelen hazafi van, aki oly sokat tett a szabadságért.

 

A forradalom és szabadságharc leverése után - a kommunisták féktelen bosszúvágya következtében - a megtorlás sem maradt el. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása. Koncepciós perek során mintegy négyszáz embert végeztek ki, húszezret bebörtönöztek, tizenhét-ezret internáltak. A forradalomban résztvevők jelentős része, mintegy 200 ezer ember menekült el az országból. A börtönökbe vetetteket (köztük számos nőt és kiskorút) brutálisan vallatták, kínozták. Az „emberarcú szocializmus” lehetővé tette a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását (így végezték ki Mansfeld Pétert). A szovjet hadsereg által elfogottak közül több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.

 

A keleti blokk többi országában – kivéve Lengyelországot - megszorítási és terrorhullám vette kezdetét. Letartóztatások, kivégzések, munkatáborokba zárások várták a magyar szabadságharccal rokonszenvezőket. A forradalmat követően az ENSZ egyik bizottsága elítélte a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást, de más érdemi lépés nem történt.

 

Albert Camus fejezte ki legragyogóbban a magyar nemzet nagyságát: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

 

 

Felber Zsolt

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap