Az áldozat lelke?

Kalász István, p, 01/24/2014 - 00:19

Német eredetű szó: spicli, r. Spitzel, azaz: besúgó. Talán meg kellene írni egyszer a híres besúgok történetét, hiszen annyi mindennek megírták már a hogyanját és mikéntjét, a kémekét mindenképpen.
De a besúgó nem kém. A besúgó barátját, ismerősét, szomszédját adja fel. Nem távcsővel figyel, nem tör be éjjel a lakásba, hogy lefényképezze a nagyon titkos akta tartalmát, nem, a spicli üveg bort hoz, leül, dicséri az új függönyt. Eljön az emberrel vasárnap kirándulni, és szidja a rendszert. Valójában a legértékesebb emberi viszonyt használja ki, a bizalmat, és közben olyan témákat (nevezzük inkább aknáknak) helyez el a beszélgetésben, melyre kíváncsi, azaz: kíváncsiak AZOK.
Igen, a spicli szerepjátékot játszott anno, ő volt a megértő barát, ő volt az is, aki a munkahelyen, ismerősök között szórta a mérget, a hazugságot a célszemélyről azért, hogy az elveszítse szociális kapcsolatait. Mert ez is beletartozott a spicli munkájába, ahogyan a burkolt fenyegetés is, azt hallottam…, jobb lesz, ha nem… Aljas rombolás volt ez a javából, a célszemély lelkét és világát kellett rombolni addig, amíg feladta.
Irodalmi spicli nálunk (természetesen) nincsen, nálunk senki sem volt az, csak más országokban akadtak ilyen alakok, mint Romániában vagy az NDK-ban. A költő „Vojku” a Nobel díjas Herta Müller írónőt és barátait figyelte és jelentett szorgalmasan Romániában. NDK-ban pedig, a komor, poroszos demokráciában, melyben a rendőrök úgy néztek ki, mint a Wehrmacht tisztek, egy ismert költő tette a dolgát. Van bőven spicli a történelemben, de most erről az egyről legyen részletesebben szó, arról a bizonyos berlini költőről, akit úgy hívnak: Sascha Anderson.
Herr Anderson (1953-..) a DDR kultúra területén tevékenykedett, verset írt, baja volt a Stasival, sokan szerették, tisztelték, hittek neki, beszéltek vele, igen, a spicli és az említett bizalom!, tehát Anderson ismert költő volt. A kelet-berlini hajszolt művészvilág véleménygazdája.
Aztán jött a rendszerváltás, kiderültek a dolgok. Anderson ugyan kamera előtt tagadta (értsd: öblösen hazudott), hogy ő bárkit is…, de hát kiderült. Mondtak rá ezt, mondtak rá azt, sok csúnyát kapott, mert hát ismerőseit, legjobb barátait is jelentette, és mit is mondhattak erre ezek az emberek?
És mit tett hősünk az immár szabad Németországban?
A folytatás olyan, mint a rossz vicc: Anderson elpucol Berlinből, átköltözik Frankfurtba, a német bank/kapitalizmus központjába, ott kiadót alapít. Ír könyvet életéről, vall, de a kritika gondosan széttépi a vallomást, nyoma sincs a megbánásnak, bírál a híres (baloldali) Spiegel hetilap, saját kiadójában saját prózát jelentet meg. Írásban kafkai hős bolyong, az áldozat, az író maga. A homályos és (tudatosan) pontatlanra írt történetekben szerepel az arctalan hatalom, a „nincs menekvés” kilátástalansága, oly ismerős ez, így szokták felmenteni magukat az emberek, „parancsra tettem” porosan ismert verziója ez az írói attitűd. És mert a németországi írói közösség következetesen nem fogadja be Sascha Andersont, aki nem tért meg, az egykori spicli a magányos szerző szerepét osztja magára. Mi ez, ha nem felmentés megint?
Mi marad tehát? Talán tanulságként az, hogy aki spiclinek megy, az is marad? Vélhetően igen, hiszen új lelket nem lehet venni, ez már csak ilyen. Talán azért van ez így, mert a spicli, ellentétben az árulóval, soha nem hisz abban, amiről árulkodik? És, hogy visszatérjünk a kémekhez, a spicli valójában nincs veszélyben, ahogyan a kém az idegen országban, tehát nála nem vérre megy a játék. Végül a legfontosabb: a spiclinek aktívan kell ágálnia, kevernie a ….-t, mert várják a jelentést, valaminek mindig történnie kell, hiszen AZOK konkrét eredményekről akarnak konkrét jelentésekben olvasni. Talán ez a szorgalom öli meg végleg a lelkiismeretet? Ki tudja?
Nos, ha tiszta lelkiismeretet nem lehet venni, de kellemes életet azért lehet élni ex-spicliként is.
Herta Müller (Nobel díj, 2009), aki a Kárpátok géniusza alatt megélte azt, miről ír, azt mondja egy interjúban, hogy Németország kellemes rezervátum az egykori spiclik számára. Az őt szorgosan denunciáló Vojku (ma üzletember) szabad állampolgárként él egy szabad országban.
Ez pedig – így Herta Müller – nincs egészen rendben. Fura fintor ez, az áldozat megcsalt lelke nyugtalanul kérdez, egyre keresi az igazságát, a bűnös (úgy tűnik) nyugalomban él. Hiszen a román „Vojku” nem kér megbánást kertvárosi házából, az Anderson féle kiadó (Gutleut Verlag, a neve is röhej) olajozottan működik Bankfurtban (sic!), programjában magyar szerzők is szerepelnek. A tetteseket – mondjuk ki – nem érdekli soha a bűnük. Igaz, hogy sem szegény Anderson Sascha, sem Vojku nem ír már irodalmat. Csupán vackot.
A bűn elviszi az ember lelkét? Úgy tűnik, igen, és lélek nélkül, nem lehet alkotni. „Szeressétek az embert, de a bűnt gyűlöljétek.” Ezt az intelmet Szent Ágoston küldi nekünk a múltból, és döbbenetesen igaz, ha belegondolunk.
 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap