Az alkotás öröme

Fehér József, sze, 12/12/2012 - 00:04

 

Még kisgyermek voltam, amikor az egyik délután szántóvető nagyapám behozott egy általa faragott széklábat a konyhába, és megmutatta a mamának: „Nézd! Ilyen lett…” S kutató tekintetével nagymamám arcát, mozdulatait figyelte, hogy az elkészült művet milyennek találja.

Napokkal előtte eltörött az öreg konyhaszék lába, s nem volt bognár a közelben, aki megjavítsa. Hogyan is lett volna, amikor nagyszüleim kint laktak a tanyán, jó messzire a falutól, ahol két bognár is versenyzett a megrendelők kegyeiért. A határban, a földeken azonban mindig az időjárás volt az úr; s egyetlen parasztember sem pazarolta volna el a drága idejét, a verőfényes napokat, órákat (hogy kilométereket utazva) széklábat rendeljen a falubéli bognártól. Nekiállt inkább és megcsinálta maga.

Eképp cselekedett nagyapám is: fogta a fűrészt, a szekercét és a gyalut, s a kiszáradt diófa törzséből levágott egy széklábra valót. Aztán gondosan, szépen megformázta, hogy olyan legyen ez is, mint az öreg szék többi lába.

A mama kézbe vette a művet, forgatta-nézegette, simította, és mosolyogva nagyapára nézett. „Szép munka! Ügyes munka!” – mondta nyugtázva-bólogatva, s azzal visszadta. Nagyapa arcán az elégedettség jeleként kisimultak a ráncok.

Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd számomra is ilyen nagy örömet jelent az alkotás. Bevallom őszintén: én akkor vagyok igazán boldog, ha verset vagy novellát írhatok. Szavakba, mondatokba öntöm a szívemet, lelkemet, s látom életre kelni szereplőimet. Ahogy a köréjük teremtett történetben járnak – kelnek, cselekednek, és elmondják mindazt, amit én a világról, a világban élő emberekről gondolok – az maga a csoda. A teremtés csodája.

Azt hiszem, így voltak ezzel azon földművelő őseim is, aki a szélringatta búzamezőbe beleálmodták a temérdek barnára sült kalácsot, kenyeret. S hitték a hihetetlent, hogy az országban  sok éhes szájnak tudnak majd adni belőle. Ha erősen hitték, talán még sikerült is nekik. S a téli hónapokban, amikor vastag hóbundába öltözött a tanyai táj, és álmosan nyújtózott egyet, behúzódtak a parasztemberek a kemence fűtötte jó meleg szobába és egy küzdelemmentes, szebb jövőről álmodoztak. Egy szebb jövőről – melyet a kapa-, kaszanyélhez szelídült, kérges tenyérrel gyermekeiknek, unokáiknak építenek.

Örömet, elégedettséget érezhetett talán egykor maga, még a Teremtő is, amikor a világ kezdetén szellemével megalkotta  és benépesítette a Földet, melyet lakóhelyül nekünk adott. Látva, hogy tökéleteset alkotott, melegség öntötte el a lelkét. …Mert így vagyunk ezzel mindannyian. Hosszú út a teremtés útja és vajúdással teli. A vajúdást növekvő izgalom kíséri, az alkotás szabadságának izgalma. Hogy szabadon alkothatok – mert megtehetem… Születésemkor kaptam hozzá tehetséget. S ilyenkor magasan szárnnyal a képzeletem. Teret engedek teremtő fantáziámnak, és oda is eljutok, ahová a valóságban képtelen lennék. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy az írás, alkotás során meggondolatlan és felelőtlen legyek.  A tehetség nehéz terhet ró rám. Súlya van minden szavamnak, minden leírt mondatomnak. Az alkotással csupán egyetlen célom lehet: szebbé, jobbá tenni azt a világot, melyben embertársaimmal együtt élhetek. Az alkotásnak – legyen az szépírás, festészet, szobrászat, kerámiakészítés vagy faragás – örömet kell szereznie, harmóniát kell nyújtania mindenki számára.

Bevallom őszintén: sose gondoltam volna, hogy számomra az alkotás ekkora örömet nyújthat. Szavakba, mondatokba öntöm a szívemet, lelkemet, és fokozott izgalom fog el, amint látom életre kelni szereplőimet. Ahogy a köréjük teremtett történetben járnak-kelnek, cselekednek, és elmondják  mindazt, amit én a világról, a világban élő emberekről gondolok, az maga a csoda. Az alkotás csodája.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap