Az álomlány

Petrusák János, sze, 02/01/2017 - 00:11

Akkor már mindennel leszámolt. Az utolsó esélyt adta magának, ami nem jött be. Vett egy üveg piát, drága italt (legalább ennyi legyen még utoljára neki), aztán engedte, hogy lába vezesse. Bár tudta, lejtőn van, lába mégis felfelé kapaszkodott. Fel a hegyre, egy kanyargós, sokszor lépcsős utcán. „Pompás” lehet itt télen közlekedni! Talán lefelé, szánkóval hagyján, de felfelé? Most, szeptember közepén is kalandos. Izzasztó, mert váratlanul nagy lett a meleg. Vénasszonyok nyara. De ne vénasszonyozzuk a hölgyeket! Ő meg különben is vénfiú.

A magány még jobban rátört, mint máskor. Senkivel nem oszthatta meg bánatát!

Munkatársai voltak – munkája már nincs.

Barátai voltak – azt a várost maga mögött hagyta.

Családja volt, valaha. Mára egyedül maradt.

Reménye volt, buta remény (lottózz inkább), mégis ezért jött a fővárosba. Aztán a „lottószelvény”, a reménylap a szemébe nevetett. Akihez jött, úgymond „elfelejtkezett” róla, meg kell értenie, fontos ember, és amúgy sem ért rá. Ő meg? Aki erre költötte utolsó kis vagyonkáját, erre a remény-szelvényre? Álmai egyszer, talán, bejöhetnek. Most mehetett Isten vagy akármi-akárki hírével akárhova!

Az embert az ember nem érdekli. Csak önmaga.

A titkárnő, a nagyemberé, hidegen, szája sarkán gúnyt csöppentve nézett rá. Aztán már úgy sem, csak mint az ablakra.

Mennie kellett. A nagy ház portása bevágta mögötte a kaput. Durrant-jelzett: ide többé ne gyere!

Hát mit lehetett ekkor tenni? Utolsó pénzét, minden pénzét egy üvegre költötte, még csak valami komolyabb márka sem telt belőle. De legalább, remélte, bódítani fog. Bódítani kell. Úgyis bódulás az élet. Csak hogy tudd, érdemes volt eddig – eddig? – eljutnod.

Nagyon szarul volt, önmagával, a világgal. Pedig fent, az izzasztó kaptató végén – amelynek, úgy tűnt középtájt, sohase lesz vége – egy napfényes rét fogadta. Nagy terület, legalább két futballpályányi, ha nem nagyobb. De ezt a férfi nem tudta megítélni, mert a tévében is, úgy emlékszik, csak egyszer nézett futballt. (Ha szeretik a pályán rohangálók a labdát, miért rúgnak bele; ha nem, akkor minek futnak utána?)

A gondozott rétet gyalogsétány – fehér kavicsos, barna pados – keretezte, és néhol virágágyak. Az egyikben egy hajléktalan hevert. Élvezte a jó időt, meg valami mást, ugyanis nyitott szemmel bámult az ég felé.

A férfi is felnézett. Felhők legelésztek, és odafent pásztor nem volt. Legalábbis nem látszott, de még a kutyája sem. Mily’ szabadság!

A férfi már a füvön járt. Az égen szeretett volna, de oda nem olyan egyszerű felkerülni. Azért kell valamit tenni. Azért a feszülő kékségért, a békés, semmitől sem zaklatott legelészésért. Nem volt vallásos, de úgy érezte, nem elég  a mennybe jutáshoz – ha az ott fenn a menny –, ha idelent egyszerűen mindent abbahagy.

Ó, félreértés ne essék, nem akart ő öngyilkos lenni! Nem az életével számolt le előbb, hanem eddigi igazi életével: a művészettel. Avval.

Pedig az előző néhány hónapban minden „összejött” neki.

Nem kirúgták: megszűnt alóla az iskola. Fogyott a gyerek, nem kell a tanár. Ennyi. Három évnél többet volt – persze hogy többet – pedagóg, ezért végkielégítést kapott. (Úgy kielégítették, hogy az iskolából is végleg elege lett!)

Volt egy önkormányzati bérlakása. A szülei ennyit hagytak rá. Benne az ötvenes évekből származó bútorok – most divat, retró – és por. Az mindig rakódott. Réteg a rétegre, hiába törüljük. És hiába törülték már szüleink, meg azok szülei, és azoké is. Itt por van, azt kaphatjuk. Kérni nem kell. Adják, szívesen. Ennyi.

Nem év végén, tanév végén, hanem félévkor szóltak neki, de neki azt is mondták, hogy őt a másik iskola nem veszi át. Mert már öreg, épp negyven. Mondta ezt a nyugdíj utáni boldog igazgató. Akit nem támadtak, ó, dehogy, pedig minden „beosztottját” beosztott, sőt kiosztott.

A férfit támadták, mert tavaly – végre-végre – megjelent a forgatókönyve. (Amit egyébként 15 éve írt.) Ingyen jelentették meg, a dicsőségért. Na, azt a férfi nem kapott. Még a hivatalba, a magosba is behívták, le… Nagyon le… Rettentő le… És a végén még neki kellett mindezt szép, alázatos szavakkal megköszönnie. Mert mi az – írta a helyi népújság, az önkormányzattól pénzelt –, hogy egy amatőr pedagóg (már pedagógusnak is amatőr) művészkedni akar! Mily’ erkölcsi fertő ez, kész fertőzésgóc, bacigazda, aki ilyet csinál.

Igazgató is le…, mindenki előtt, tanári értekezleten – minden hétfőn és pénteken négytől nyolcig, vagy akár kilencig –, mint valami intős kölyköt. Ki is hirdette mindenki előtt, nem tartva semmitől, hiszen mögötte a hivatal hatalom, hogy aki a bacilusgazdával beszél, az „itten-ippen” megnézheti magát.

Senki sem óhajtotta „itten-ippen” megnézni magát. Még a tükörben sem! A férfiak arcán talán azért lett annyi vágás, mert ezután csukott szemmel borotválkoztak. A tanárnők sminkje meg azért lett olyanná, mint Szörny Ellának, mert csukott szemmel készült.

Hát csoda, hogy kapta magát, kiprintelte forgatókönyvét (nem az egyetlent, mert fantáziája aztán nagy), és feljött vele – nem csak fantáziájával, hanem könyvével – a fővárosba. Próba, szerencse. Vagy szerencsétlenség. Majd megnézzük, mi lesz. Ha nem lépünk, nem láthatjuk. Ő bátran nekivágott. Pedig valahol érezte, mi lesz, de meg kellett próbálni, önmaga, igazi élete miatt. A vágyott élete miatt.

Sóhajtva rugdalta a már világossárga, kissé narancsos, szárazos füvet. A szeme helyet keresett magának. Ahol nyugodtan meghúzhatja utolsó üvegét. Ez így olyan drámai! Inkább úgy mondjuk, el kívánta fogyasztani egymaga, lesz, ami lesz, első és utolsó egész üveg alkoholját. Ő is kissé kíváncsian várta, mi lesz. De ha már ezt, elég lükén kitalálta, hát legyen. Legalább ezt, ha már mást nem tud, cselekedje meg! Igya le magát, mert az lesz, aztán… Az alkohol törülje ki fejéből a művész életet, művész gondolatokat, minden fantáziát!

Csak éljen. Mint mások. Mondjuk, mint a virág. Nem, az szép! Akkor, mint a fű. A többiek közt egyenlőn. Úgyis az kell. Majd nyírnak szépen gépi ollóval. Egységesre. Hogy fejed véletlen se emeld. Úgyis vágják. Egyenlő mindenki, hát nem látod, hogy egyenlő minden fűszál? Már le vannak vágva, idomítva. Aztán felettük ott vannak a fák. Tapossák a füvet.

Vagy… – körüllesett. Ilyet már gondolni se lehet! Legyünk akkor füvek, egységesek!

Le akart heverni. Ekkor hallotta meg a hangot. Nevetés. Őt kacagják? Kutyaugatás. Őt ugatják? Vagy egyszerűen ennyire paranoiás? Hiszi, az egész világ ellene tör?

Egy kutya, egy fekete-fehér husky ugrált tőle nem messze. Vele egy lány. Inkább azt nézte meg az ember, ha férfi. Lehet, ha nő, akkor is, bár a nők többsége irigykedhetett. Ez a lány maga volt az álom. Ha nem lett volna vele a husky, amely ugatott, azt lehetett volna hinni, hogy álom, nem is a valóság. Egy angyal. De angyalok nem szoktak huskykkal kóborolni. Egy csoda, amelynek… ugyanúgy két lába volt, mint más nőnek. Szárnya nem, így angyal nem lehetett, bá-á-ár görög istennő az Olümposzról igen, hiszen ugyanolyan ruhája volt. Nem is kissé görögös. Bő, átlátszó – uh, átlátszó! – pamut, talán selyem. Mézszínre barnult combja-karja, mind izmos, karcsú, kivillogott a könnyed nyári ruhából. Melle alatt, tényleg, mint a régi görögöknek, megkötve szalaggal. Kékkel. Lebegős selyemmel.

A lányon nincs cipő. Se szandál. Minek is, mert mintha nem is a földön járna, hanem lebegne. Tényleg angyal lesz? A nevetése, a mozgása, egész lénye ezt sugallta. Ez a nő, aki itt van előtte, nem lehet a valóság!

A férfi állt döbbenten, és bámult.

A lány ránézett. A husky is. Egy kicsit közelebb jöttek. A lány szeme kék, és persze a huskyé is. Kék, mint fenn az ég. Felhők a kék tekintetekben is. Árnyékként.

A lány lihegve megállt. A keble, ó, a keble… Ne oda nézz! Nyálad ne csöppenjen. Vagy, ha már csöpög, tegyél úgy, mintha orrot fújnál, zsebkendőbe. Úgy, és most nézz fel, próbálj meg, mondom, próbálj közömbös lenni! Menni fog, csak ne nézz a mellére! És ne a szájára, az arcára, semmi esetre se a szemébe, a homloka se jó, a lába se! A kutya, az oké.

A férfi a kutyára vigyorgott. A lány durcásan megállt. Hódolatot várt, mint az egész világtól, itt meg? A kutyáját nézik.

– Szép állat, és okos is – szólt, mintegy csak maga elé a férfi.

A husky döbbenten bámult.

– Hogy mi? – értetlenkedett a lány. Legalább nemzettársak voltak. Megértették egymást. Nyelvileg.

– A kutyája… – kezdte sután a férfi. Csak eddig juthatott. A lány, a tündér fordult. A mesékben is csak néha néznek rá a tündérek a szegénylegényre. (Vagy a tanítónő mama nem mesét olvasott fel valaha neki, hanem a Tuileriák ostromát? Abban meg nem voltak tündérek. Ugyanúgy, ahogy az életben sincsenek. Általában.) 

A lányon tanga bugyi. Megláthatta a férfi, mert a lány lehajolt. Szép, hegyes segge volt. Mármint a lánynak. Csak ezt mutatta, ez fordult – mondjuk, érdeklődve – a férfi felé.

– Gyere Tom! Tom-Tom!

A férfi körüllesett. Egy Tom nevű hím is lenne itt? Biztosan százával, ezrével, tízezrével, százezrével tülekednek egy ilyen lány körül! Fickó közel senki, csak ő bámul – valószínűleg jobb, ha nem látja, milyen pofával.

A husky kék szemét a férfire vetette, és mintha benne lett volna: „Ez a csaj az enyém, haver, kár erőlködni. Hát nem látod, az ujjam, vagyis a praclim köré lett csavarva. A tenyeremből eszik… izé, én nem eszem az ő tenyeréből!”

A husky arrébb szökkent, pedig a szépség kezében egy guszta csoki szelet ragyogott.

Aztán a nő – akinek közeledését nem túl sűrűn utasítják vissza, talán csak az ő Tomja – leguggolt, és megpróbálta megsimogatni kutyáját. A husky vakkantott, és még távolabb ugrott. Talán, hogy jelezze, ki az úr, vagyis a fickó a házban, még ha négylábú is.

– Tom! – mérgelődött a nő. – Ha nem kell, megeszem a csokid!

Az egyik izmos, mézszín kar nyújtotta a csokit, a másik pedig meg akarta simogatni a kutyát, vagy talán a nyakörvénél elkapni.

Ebben a Tom fiúban viszont volt szabadságszeretet.

A férfi felnevetett. A kutya megtorpant és ránézett. A lány utána nyúlt, de nagy lendülettel. Ezért térdre esett. (Egy térdre bukott angyal?)

A lány kék szeme a férfire villant. Szavak nélkül mondta: mit van itt, nem veszi észre, hogy zavar!

A férfi azonban még egyszer nevetett. Szívből nevetett. Szíve olyan könnyed lett. A nehéz, nagyon nehéz, fájó motor, amely nem is gondolta volna, hogy könnyeden nevetni fog még valaha!

– Mi van? – durrant a lányhang.

– Ha maga egyszer engem akarna így simogatni, akkor én még a száraz kenyérhéjat is boldogan fogadnám.

Majdnem hozzátette a férfi, hogy farkcsóválva, de ezt inkább gondosan lenyelte. A lány így is mérgesen pattant fel.

Az idő megállt. Lehetett érezni. Ezt megérzi az ember. Most megállt. Ha nem is sokra, csak egy szívverésnyi időre. 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap