Az anya ábrázolása a török és az olasz irodalomban 3/5

Tusnády László, p, 02/01/2013 - 00:11
  1. A fehér és a fekete sátor

 

         Az anyák nem halnak meg – hirdeti egy ősi gondolat. Ezt továbbadjuk nemzedékről nemzedékre, még akkor is, ha szívünkben ott sajog a kijelentés képtelensége, annak a tagadása, mely azt hirdeti: „dehogynem”. Bizony, az ő végórájuk is elérkezik. A bölcs gondolat szépsége, nagysága és főképpen igaza éppen ebben a képtelenségben van. Valójában arról van szó, hogy az anya az élet folytonosságának – láncolatának a legfontosabb képviselője, és azzal, hogy egy nő ebben megtalálja a küldetését, felfedezi legelemibb és legszentebb kötelességét, valójában az öröknek a része lesz. Ezt a részesülést a körülmények hatalma nem veheti el, mert az Isten szemében örökre anya marad.

         Kötődésünknek, kötelességünknek, a tiszteletünknek a tárgya az édesanya. A változó nemzedékek során ez az az állandó, amely egy örök szépségnek és óriási felelősségnek is az alapja. Most az anyasággal, mint örök, magasztos fogalommal találkozunk – két nép költői, irodalmi vallomásai alapján, és csak futólag utalhatok arra, hogy az élet három nagy átmenetében a legfönségesebb helyen van az édesanya. Ott van ő a születésnél – az élet legmagasztosabb pillanatában.

         A magyar, az olasz és a török néprajzban a fehér, a piros és a fekete szín a születéshez, a nászhoz és a halálhoz kötődik. Egy ősi török eposz – monda szerint egyszer egy hatalmas uralkodó meghívta a kánokat egy nagy ünnepségre. Ezek a vendégek sátrat aszerint kaptak, hogy volt-e gyermekük, vagy nem. Akinek volt gyermeke, azt fehér sátorba vezették, ott lakhatott a nagy ünnep idején, akinek nem volt gyermeke, az fekete sátrat kapott. A történet hőse az utóbbiba jut, de abban egy percig sem tud maradni. Hazaszáguld a lován. Bár tudja, hogy a feleségét már nem a piros szín jellemzi; túl van azon a koron, amelyben gyermeket szülhet a nő. Ám az igazi hit és vágy nem ismer lehetetlent. Így születik meg a várva várt gyermek, az igazi eposzi hős.

         Az élet nagy átmeneteit a hit, az erkölcs, a hagyomány évezredek óta tiszteli, követi. Ezért képtelenség az, hogy korunkban vannak olyanok, akik annyira kíváncsiak lehetnek arra, hogy milyen egy darabig férfinak és milyen egy ideig nőnek lenni. Ráadásul ezt a kíváncsiságot, mint a másság különös és furcsa „virágát” állítólag tisztelnünk kellene. Én erre képtelen vagyok, és bevallom, hogy az ilyen kibillent, kizökkent lényeket csak sajnálni tudom, mert biztosra veszem, hogy, hogy ezek nagy mohóságukban a legfontosabbat nem tapasztalják meg: mégpedig azt, hogy milyen embernek lenni.

         „Szilárd a kő, ha a helyén áll” – hirdeti egy perzsa közmondás. Az anyaság az emberi lét legszilárdabb alapja. Szent. Mindenség erejű. A két idegen művelődés tárgyalásával látásunkat akarom bővíteni. Boldog visszajelzésként akarom megmutatni, hogy a legfontosabb gondolatok, tételek a mi szellemi glóbuszunkon – nyelvünkön is megszülettek. Ám a szemlélet gazdagodását hozhatja magával a szellemi kaland. Képzeletbeli utazásunk során fontosnak tartom néhány jól ismert tételünket, nagyjaink megállapítását felvillantani:

„Minden mosolyod, mozdulatod, szavad

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.”

Tehát az igazi szerelem olyan, mint a természeti törvény, a tömegvonzás. Ady Endre ugyanezt látja meg a hazaszeretetben. József Attila kimondja a végső célt: „méhednek áldott gyümölcse legyen”. Tehát a gyermek, az életet szolgáló szerelem a legnagyobb érték a számára. „Budai Ilona” balladánk hősnője szorult helyzetében a kincses ládikáját menti meg, két gyermeke helyett. A bivalytehén viszont két borja életéért küzd. Mikor ezt meglátja Budai Ilona, felébred benne az anyai érzés, de már késő. Keresi a gyermekeit, de már csak szellemhangot hall: „Nem voltál az anyánk”. A ballada ősi világból szól hozzánk, de a jelen legsúlyosabb kérdésére válaszol. Az ember szabad: megtagadhatja az élet legelemibb törvényeit is, de ekkor a halált választja. „Nem voltál az anyánk” – hány nő csak idáig jut el a vélt önmegvalósulás nagy és álságos bűvöletében. Korunk útvesztőjéből jobb a messze múltba menni. Az nem vigasz, ha a szeretet napfogyatkozásával ott is találkozunk.

         Ennek a napfogyatkozásnak különböző változatai - fokozatai vannak. Előfordul, amikor nincs igazi vétekről szó. „Csak” a hiány fáj, és ez olyan méretű, annyira ég, hogy helyette jobb az önvád, a lelkiismeret-furdalás is. Ez jellemzi azokat az anyasiratókat, amelyekben látszólag az önvád van a központban, az a meggyőződés, hogy nem tudtunk jobbak lenni akkor, amikor megtehettük volna, amikor a szeretett lény még élt. Minden ilyen fájdalomnak lehet valóságos alapja, de a makacs önvádat joggal oldhatná fel az a tény, az a törvény, mely szerint minden új nemzedéknek, minden felnőtt embernek kötelessége az életben új rendet teremtenie. Szerelméről, gyermekeiről: új családjáról kell gondoskodnia, és nem adhatja vissza a szüleinek mind azt a jót, amelyet tőlük kapott. A szeretet és a hiány örök szép fájdalomban találkozik, és csak úgy oldódhat fel, ha hiszünk abban, hogy a szeretet örök. Külön lehetne az anya – a feleség bánatáról, szenvedéséről – gyászáról beszélni. A fájdalmas anyának a döbbenetes vallomásai a siratóénekek: anyák által létrehozott, továbbadott lírai requiemek ezek. Ilyen a „Scura màie.” (Scanno, L’Aquila, Abruzzo)

Scura màie, scura màie

tu se morte e chinda faccie

mo’ me straccie treccie ’n faccie

mo’ mi iette ’n cuozze a taglie

scura màie scura màie.

Befestettél feketére,

meghaltál. Jutok mi végre?

Arcomra hull hajam tépve;

hullok: testem a tested érje.

Befestettél feketére.

Az anya, a feleség gyásza iszonyú. Más minőségű a tragédia, amikor a baj forrása az anyában van jelen. Mehmed Emin Yurdakul a nincstelenség szorításában összeroppanó anya történetét mondja el „Zeybek duasi” (Zeybek imája) c. versében:

Yavrucığım donacaksın gel bağrıma elin sok,

Yüreyimde yanan ateş belki seni ısıdır.

Ey kardeşler ses gelmeyor, ah kimseden ümid yok.

Kar yağiyor fırtına var, yolu cığlar almış dır…

Az egész vers anyanyelvünkön a következőképpen szól:

 

 

 

 

 

 

Mehmed Emin Yurdakul

Zeybek imája

 

Kisgyermekem, megfagysz te most, a keblemre nyújtsd kezed,

A szívemben lobogó láng talán téged melegít,

Ó, testvérek, nem jön a hang, nincs, kitől remény ered.

Az utakon lavina van, havat a vad szél repít.

 

Ó, havas hegy, utam ne álld, tűzhelyemre a fát add,

Elhagyott, dőlt kis kunyhómból gyermekem az útra néz,

A hideg hó szólni nem hagy, arcomon ég, megtapad,

Nem ismerem az utamat, szakadék és sík e rész.

 

Ó, Istenem, emberfia érzéketlen másokért,

Előttem a havas hegynek szakadéka, ó, be sért.

Védjed meg az árva jogát, madár s farkas ne egye!

 

Sajnálkozni az emberek nem akarnak, nem tudnak,

Könnycseppeket szárítani árva szemből nem tudnak,

Vágd porontyomat a földhöz, ne legyen ily gyermeke!

 

         Íme, végső kétségbeesésében az anya képes lenne gyermekétől megszabadulni, és így érkezünk el a Pokol Kapujához. „A csecsemőgyilkos” olasz ballada (Melle, Cuneo, Piemonte) főhőse úgy vélte, hogy kényelmesen szabadulhat meg a gyermekétől. A bűnöst a bitó várja, és hiába könyörög az anyjának, hogy gondoskodjon bíróról, mert pénzzel sok mindent el lehet intézni. Az anya közli a lányával, hogy pénze nincs, a bűnt bűnhődésnek kell követnie.

         Hasonlóan súlyos az eset, hogy ha hirtelen jött szenvedély távolítja el az anyát a családjától. A „Lombard asszony” balladában (Ceriana, Imperia, Liguria) a „Molnár Anna” és „Barcsai” című balladánk alaphelyzetei villannak elénk. Vargyas Lajos fölöttébb merev szemlélet alapján származtatja balladáink jó részét francia balladákból. Ezen a szinten én ezt nem fogadom el. Itt is sokkal lényegesebb Bartók Béla megállapítása: nem az a legfontosabb, hogy hol született egy ötlet, egy dallam, egy történet, hanem az, hogy egy adott nép hogyan képes megvalósítani önmagát az adott motívum, téma által, hogyan tud abba minél több értéket belevinni.

         Az „Antigoné”-ban a híres kórus az emberi tudás nagyszerűségéről és ennek ellentétéről - borzalmas jellegéről mond el örök vallomást, tanítást. A természet sok-sok lényét uralhatja az ember, a maga hasznára fordíthatja, de aki a rosszra tör, annak nincs helye „közöttünk” - az egészséges közösségben. A döntés szabad – a rosszat választóé és a közösségé is. A másság megszállottai nem abból indulnak ki, hogy a sérültet, a testi, lelki nyomorékot is kell szeretnünk, mert Isten teremtménye, hanem azt dübörgik, hirdetik fülsiketítő kakofóniával, hogy az ő furcsaságuk is érték. Márpedig a rontás, az életellenes jelenség erkölcsös, becsületes ember számára nem lehet érték. Vérző szívvel tekintünk a rákosokra. Iszonyú szenvedésükben is mutathatnak fel egyedüli emberi értékeket. Szeretjük és tiszteljük őket. Azt viszont ők sem kívánják, hogy a daganatuk, a rákos sejtjeik iránt ugyanezt érezzük.

         A boldog és a fájdalmas anya párhuzama áthatja az emberi művelődést. Ám jelen van a rossz anya is, sőt a rossz nő is. A XIX. század második felében az utóbbinak volt igen nagy kultusza – főképpen a francia irodalomban. Dumas és Verga egybevetése nagyon tanulságos lenne ezen a téren. Köztes megoldásnak tekintem a már emlegetett „Traviatá”-t. Ebben Verdi a megtisztulás történetét mondja el, és azt a tragédiát mutatja be, hogy az elhibázott életű, bűnbe esett nő már nem tud belekapaszkodni az életbe, pedig megérdemelné. Shakespeare „Romeo és Júliá”-ja ellentétes pólus, hiszen abban tiszta szerelmesek pusztulnak el, de a kulcsrím számtalan szerelmi tragédia alaphelyzetét mutatja meg: womb – tomb (anyaméh – sírüreg). Ez arra utal, hogy minden egészséges nő testében ott van az anyaság lehetősége, és igen nagy tragédia az, ha az áldott állapot sohasem következik be, a nő anyai lét nélkül hanyatlik sírba.

Ha az ember hű igazi mivoltához, méltóságához, akkor a testtel rendelkező lények között a legkiválóbb, de ha megtagadja igazi értékeit, kiesik eredeti rendjéből, akkor mindennél mélyebbre zuhan, és a legutolsó lény előtt is szégyellheti magát. Giovanni Verga „Nőstényfarkas” című novellájának a főhőse egy olyan parasztlegénybe szeret bele, aki a fia lehetne. Mivel viszonzásra nem talál, úgy ügyeskedik, hogy a lányát sikerül hozzáadatni a fiúhoz. A durva és féktelen szenvedély odáig fajul, hogy mezei munka közben - a másképp szabadulni nem tudó férfi megöli az anyósát.

Verga azoknak az elesetteknek a keservét, szenvedését mondja el, akik a szegénység nyomasztó hatása alatt úgy élnek, hogy az emberi létezés elemi feltételét sem képesek elérni. A szegénységben is megmaradhat nemesnek a lélek, de iszonyúan torzulhat is, hiszen vannak, akik nem jutnak el az emberi méltóság tudatáig. Ez utóbbiban nem csupán a szegénység jelenlétét kell keresnünk, hiszen korunk egyik fő meghasonlása az, hogy az elképesztő gazdagság is lehetővé teszi azt, hogy egy-egy élvezője se a részvétet, se a legelemibb szeretetet ne ismerje, sőt tagadja. Mi több épp ezzel a tagadással diktáljon „művészeti” kánont. Ilyen alapon tagadják elég sokan Edmondo De Amicis „Il cuore” (A szív) című regényét. A híres olasz író nemzedékeket tanított hazaszeretetre. Azt a hidat akarta felépíteni, amely a Dante óta szunnyadó, sok részből álló, gyakran idegen iga alatt sínylődő olasz városállamok lakóinak a szívében már létezett, de remény és valóság szintjén csupán. Valóságossá Garibaldi, Mazzini és Kossuth akarta tenni. Ám amikorra teljesen felépült volna, akkorra már csírájában ott volt az a meghasonlás, amely Olaszországot Gabriele D’Annunzio és mások hamis retorikájával az első világháborúba sodorta, és a katonás demagógiának olyan folytatása következett, amely további tragédiák forrásává vált. Az igazi híd tehát nem épült fel. Ám a meghasonlás nagyságát az húzza alá, hogy épp a demagógiára épülő, az igazi hajdani elveket hamisan hangoztató rend az anyaságnak akkora kultuszát teremtette meg, illetve tudta az évszázados folytonosságot megtartani, hogy erre vagy hasonlóra az úgynevezett európai demokráciák sohasem voltak képesek. Tudom, hogy erről a kérdésről kockázatos beszélni, de megteszem, mert nem a fő rosszak egyikét akarom dicsérni, hanem azért imádkozom, hogy a jelenlegi Európa fő felelősei nyissák ki végre a szemüket és főképpen a szívüket, mert önvizsgálatuktól, megjavulásuktól függ Európa sorsa, jövője.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap