Az Arany Sas Díj Történelmi Novellapályázat II. helyezettje: Papp Dezső - Haláltánc - Drégely 1552. Július 6-9

Szerkesztő A, k, 10/01/2013 - 00:12

 

Arany Sas Díj Történelmi Novellapályázat

 

Kiadja a Magyar Irodalmi Lap (www.irodalmilap.net)

 

 
 

Az Arany Sas Díj történelmi novellapályázat II. helyezettje:

Papp Dezső:  Haláltánc - Drégely 1552. július 6-9. 

 

 

1.

Késő délután volt, mire a négy kőműves befejezte a javításokat. Még június elején küldte őket Thurzó püspök, hogy hozzák rendbe a vár repedezett falait. 
– Kapitány úr, mi megtettük, ami tőlünk tellett, úgyhogy engedelmével még ma haza mennénk. Azt beszélik, hogy a török elindult Vácról, holnap talán már itt is lesz – mondta tisztelettudóan a Ságról jött kőművesek szószólója, András mester.
– Nem is biztos, hogy ide tart – próbálta nyugtatni a kőműveseket a szürke hétköznapi ruhát, sárga csizmát viselő Szondy.
– Tavasz óta mást se hallani csak hogy a töröknek a bányavárosokra fáj a foga, oda pedig az út erre vezet… Ilyen veszedelmes időkben mégiscsak jobb volna otthon lenni.
– Menjetek Isten hírével – szólt Szondy és egyenként kezet rázott a kérges tenyerű mesteremberekkel.
– Köszönjük a jóságát kapitány úr, köszönjük! – hálálkodtak a kőművesek és a szekerükhöz siettek. Míg egyikük befogta a lovakat, a többiek felpakolták a szerszámaikat és már indultak is. Éppen akkor hajtottak ki a várkapun, amikor a külső várban két hete rendületlenül gyakorlatozó katonák Zoltay hadnagy vezetésével visszatértek a várba.
Szondy magához intette az egyik apródját.
– Sebestyén fiam, mondd meg Bekefalvay alkapitány úrnak, hogy sürgős beszédem van vele, a kapitányi szobában
várom.
A nyúlánk tizenhárom éves fiú elviharzott.

2.
Szondy az ablaknál állt. A nap már lemenőben volt. A vár alatti tó felől az oroszfalvai szekerek zörgése hallatszott. A kapitány két napja hordatta velük a vizet a ciszternákba.
Kopogtak.  Bekefalvay Gergely lépett a hosszúra nyúlt árnyékokkal teli szobába. Szondy hellyel kínálta az érkezőt.    
– Gergely, négy emberrel menj le Drégelybe, sürgesd meg a bírót, hogy éjfélre a rekvirált étel itt legyen, sietni kell a török már közel van – utasította a helyettesét.   
– Én a vár ügyében már nem megyek sehova – szólt csendesen Bekefalvay.
– Miért?!
– Elmegyek!
– Most, amikor nyakunkon a baj? – kérdezte Szondy elképedve.
– Ha a király két évig nem kötött velem szerződést, hiába kértem, akkor most a kardom se kelljen neki. Fizetséget sem kaptam hónapok óta.
– Nekem is tartozik a kincstár negyedévi pénzemmel, meg a katonáknak is legalább ugyanennyivel, ha nem többel, mégsem akarunk odébb állni, mikor védelmeznünk kell az országot.
– Ez a ti dolgotok. Én szerződés nélkül nem folyatom a véremet – mondta magabiztosan.
– Nem a szerződés neked a bajod, Gergely, ha az lenne, már régen elmentél volna. Megijedtél a töröktől és most gyáván elszaladsz.
– Ne sértegess kapitány, különben nem állok jót magamért – csapott dühösen a kardjára Bekefalvay.
– Ne keménykedj, Gergely, aki békében eszi a király kenyerét, a vészre meg elszelel, az gyáva ember.
– Nem vagyok gyáva, ezt te is tudod, mindig minden csetepatéban legelöl vagdalkoztam.
– Akkor maradj itt és segíts megvédeni a várat!
– Megmondtam, hogy megyek és neked is azt tanácsolom, hogy szedd a sátorfádat, mert itt egy napon belül kő kövön nem marad, ha rázendítenek a török ágyúk. Drégely nem bír ki egy ostromot! A sorsa már tavaly Nagyboldogasszonykor eldőlt, amikor a villám belevágott a lőportoronyba. Hadiszereid sincsenek, hiába irkáltad a kérelmeket, a füle botját se mozdította a kamara. Még a tavalyelőtt megrepedt öreg ágyút is csak mostanra javították meg. A múlt hónapban már azt is a szemedre vetették, hogy az idén másodszor kértél kötelet a kincstártól… És kit állítasz a falakra, ha megindul a török, még százötven embered sincs.
Szondyt elöntötte a keserűség. Bekefalvaynak igaz volt, akiknek kellett volna, nem segítettek. Ha Thurzó püspök június elején nem jön át Nyitráról és nem rendeli ide a kőműveseket, az ingatag falak még mindig ugyanúgy állnának. A püspök hiába hagyta meg Rózsa Pálnak, az esztergomi érsekség körmöci prisetariusának, hogy a környező várakból küldessen hadiszert, lőport és ólmot, semmi sem érkezett, pedig délben a török előhad már Nógrádnál járt.
Szondy tudta, hogy a helyzete kétségbeejtő, reggel meg is írta a felvidék főkapitányának, hogy négy napnál tovább nem tudja tartani magát. A legtöbb ember ilyen reménytelen helyzetben elpucolna, mint ahogy tették azt nyolc éve a nógrádiak, de őt nem ilyen fából faragták, már korábban elhatározta, hogy akármilyen sanyarú is a helyzete, megvédi a várat, még ha belepusztul is.
– Én akkor sem mozdulok, mert a becsület és a haza azt követeli, harcolok az utolsó csepp véremig – mondta Szondy határozottan, s szemében az elszántság lángja lobbant.
– Ez már a te dolgod, de én megyek… Isten megáldjon, György – mondta Bekefalvay és a jobbját nyújtotta Szondynak.
– Gyáva emberrel nem parolázok! – szólt a kapitány lenézően és kiment a szobából. Keserűségében úgy bevágta maga mögött a tölgyfa ajtót, hogy a szakálszáraztón gubbasztó őr ijedtében lefordult a lócáról.

3.
A hegygerinc mögé bukó nap vörösre festette a felsővár sziklaudvarát.  Szondy kedvenc apródja, Libárdy Balázs lantjával a kezében az öreg torony tövében állt, s egy szomorú katonanótát énekelt. A köré gyűlt vitézek vele dúdolták a dalt.
A várkapitány rosszkedvűen lépett a várudvarra. Amint megpillantotta az éneklő apródot rámordult:
– Libárdy, keresd meg Zoltay Jánost és küldd a déli bástyára!
A fiú abbahagyta a zenélést, értetlenül nézet Szondyra, hiszen eddig mindig úgy bánt vele, mintha az apja lenne. El sem tudta képzelni mi rosszat tehetett, amiért a kapitány így megharagudott rá.
– Nem hallottad, mit mondtam? – vakkantotta.
– De, hallottam kapitány úr! – felelte a fiú ijedten.
– Akkor lódulj a dolgodra – utasította mérgesen.
A kapitány lement a középső várba, ahová egy meredek lépcsőjű, két ember számára is szűk sziklafolyosó vezetett. A sziklagerincbe faragott udvar sarkában a ciszterna mellett egy ökrösszekér állt. Négy oroszfalvi jobbágy a szekéren lévő fahordóból a vödröket kézről kézre adva töltötte a vizet a ciszternába. 
A nap eltűnt a hegyek mögött. A sötétedő égen a Hold vékony sarlója körül egyre több csillag sorakozott. A kapitány a sziklakúpon emelt patkótoronyba ment. A vastag földréteggel fedett lőkamrában egy olajmécses égett.
A két katona feszesen tisztelgett a várparancsnoknak. Szondy váltott velük néhány szót, aztán felment a holdvilág ezüstözte bástya tetejére. Zoltay már ott várta.
Szondy leült a mellvéd egyik bemélyedésébe, megköszörülte a torkát, aztán csak annyit mondott:
– Zoltay János, mostantól te vagy Drégely vicekapitánya.
A hadnagy értetlenül nézett rá.
– Jól hallottad, mostantól te vagy az alkapitányom.
– Ez most valami viccféle, kapitány uram? – kérdezte kételkedve.
– Nem, Bekafalvay elment.
– Elment – mondta csodálkozva. Miért?
– Azt mondta, hogy nincs szerződése a vicekapitányságra, anélkül pedig nem harcol.
– Nem is tudom, megfelelek-e én erre a magas tisztségre – szólt bizonytalanul.
– Rajtam kívül te ismered legjobban a várat, régebben vagy itt, mint én, nincs más, aki Bekefalvay helyébe lépne…
– Köszönöm a megtiszteltetést, kapitány uram – szólt megilletődve.
– Az első dolgod, hogy lovasokat küldj a figyelők leváltására. Kerüljenek minden csetepatét, de ha úgy alakul hozhatnak foglyot. Azután menj el pár emberrel Drégelybe meg Oroszfalvára és sürgesd meg az élelmet, éjfélre legyen itt minden – utasította Szondy.
– Értem kapitány uram! – csapta össze a bokáját az újdonsült vicekapitány.
A déli toronyba kürtszó harsant.
– Mi történt, Jóska? – kiáltott az őrnek Szondy.
– Kapitány úr, jelzőtűz! – hallatszott a toronyból. – A török Szomolyán van!
– Apródok! – kiáltotta a kapitány.
– Itt vagyunk, kapitány úr – szólt a bástya bejáratánál várakozó a két fiú.
– Fél óra múlva mindenki legyen a felsővárban. Senki sem hiányozhat, mert nagyon fontos mondandóm van. Míg az emberek összegyűlnek, a kapitányi szobában leszek. 

4.
Szondy az asztal mögött ült. A gyertya lángja meglebbent, amikor kinyílt a helyiség ajtaja. A kapitány falon lebegő árnyéka kísérteties táncba kezdett. Apaffy, a király fizetett kéme lépett a szobába.
– Adjon Isten, kapitány uram! – köszönt fáradtan. – Híreket hoztam.
– Jót, vagy rosszat?
– Jót biztosan nem, Ali serege Szomolyán táborozik.
– Ezt én is tudom.
– Mikor indulnak tovább?
– Reggel.
– Ali hol van?
– Nógrádon tölti az éjszakát.
– Ő is ide jön?
– Igen délután, már ha kapitány uram nem fogadja el a feltételeit.
– Azt soha!
– Szabad elvonulást ígér.
– Nem hiszek neki, ismerem a török parolát… Mekkora a sereg?
– Három hadosztály. Kettő a várat veszi ostromzár alá. Egy lezárja a Ságra és a Gyarmatra vezető utat. Ali gyorsan végezni akar Drégellyel, attól tart, hogy Ördög Rézmán megindul Léváról a vár felmentésére.
– Remélem, hogy így lesz, mert négy napnál tovább nemigen tudjuk tartani magunkat, ezt meg is írtam Teuffelnek.
– Mennyi ágyúja van a töröknek?
– Négy faltörő, tíz skorpió. Tegnap délelőtt beszéltem a topcsibasa egyik szolgájával, azt mondta: mind a Kecske hegyre viszik, onnan lehet a legjobban lőni a várat.
– Jó kémei vannak Alinak – jegyezte meg Szondy és felnyitotta az asztalon álló vasalt tölgyfaládát. Egy meggyszínű erszényt vett ki belőle.
– Itt a fizetséged – mondta és Apaffy kezébe nyomta az erszényt.
Kinyílt az ajtó.
– Mindenki az udvaron van – jelentette Zoltay.
– Mire készül kapitány uram? – érdeklődött Apaffy.
– Beszélek az emberekkel, aki menni akar, azt elengedem, gyávákkal úgysem mennék semmire. 

5.
Szondy az öregtorony apró teraszán állt.
– Vitézek – szólt a fáklyákkal megvilágított várudvaron állókhoz –, Ali budai pasa serege reggel Drégely alá ér és ostrom alá veszi a várat. Tudnotok kell, hogy a végsőkig elszántam magam, inkább a romok alá temetkezem, de nem adom fel a várat. Nem tudom, jön-e segítség a Felvidékről vagy sem, úgyhogy csak olyan maradjon velem, aki mindenre elszánta magát. Ha valaki úgy gondolja, hogy nincs elég bátorsága a maradáshoz, az most azonnal elmehet. 
Síri csend ült a várudvarra. Szondy végigfutatta szemét a tömegen, senki sem mozdult. Mindenhonnan elszánt tekintetű férfiak néztek fel rá.  
– Wolfgang, megértettétek, amit mondtam? – kérdezte a negyven királyi zsoldos parancsnokát.
– Igen kapitány! – felelte a csontos, mellig érő szakállú férfi.
– És mi a válaszod?
– Felvettük a zsoldot, úgyhogy muszáj maradnunk.
– A maradás kevés, nekem harcosokra van szükségem.
– Nyugodt lehetsz kapitány, amelyik meghátrál, magam hasítom ketté.  
A toronyban megreccsent a kürt.
– Török lovas csapat, egyenesen a kapunak tart! – kiáltotta az őr.
Már hallatszott is a lódobogás.
– Vitézek a falakra! – kiáltotta Szondy.
Mindenki rohant a helyére. A várkerítésen kívülről török harci kiáltás hallatszott, fények villantak, puskák dörrentek, nyílvesszők sziszegtek. Mire a katonák elfoglalták a posztjukat már csak a távolodó paták csattogása hallatszott.
Nem sokkal később az északi kapunál száguldott el egy szpáhi osztag. Vaktában kilőtték a fegyvereiket, aztán ahogy jöttek, el is tűntek az éjszakában.  

6.
Szondyt a rekedten rikácsoló kürtre ébredt. Kiugrott az ágyból.
– Apród! – kiáltott ki az ajtón.
– Itt vagyok kapitány úr – pattant fel a folyosó végén üldögélő Libárdy.
– Tudakold meg, hogy mi történt.
A fiú már száguldott is le a lépcsőn. Szondy visszament a szobájába. Az ünnepi ruháját visszatette a ládába. Sebestyén Balázs előző nap készítette ki a számára, akkor még úgy volt, hogy délelőtt Oroszfalvára megy a vasárnapi misére. Szürke hétköznapi ruháját öltötte magára. Éppen a csizmáját húzta fel, amikor az apród Zoltayval visszaérkezett.
– Kapitány uram, Ács Jakab most hozta a hírt, hogy a török megindult Szomolyáról – mondta Zoltay. 
– János, küldj ki húsz embert, gyújtsák fel az összes boglyát a vár alatt, ne a mi szénánkat egyék a török lovak.
A boglyák még javában lobogtak, amikor egy akindzsi csapat jelent meg a vár alatt, utánuk megjöttek a jaszaulok. Nem sokkal később, mint a sáskák a vetést, úgy lepték el a Ság felé elnyúló völgyet a törökök. Mindenütt turbános fejek mozogtak. Társzekerek, teherhordó, lovak, öszvérek, tevék érkeztek. Lovas osztagok száguldoztak. Megkezdődött a táborverés. Parancsszavak pattogtak, kalapácsok, balták csattogtak. Egyik helyen füst kígyózott a magasba, a másikon sátor nőtt ki a földből.
Előbb a tarackok érkeztek meg, majd a harminc ökör vontatta, három méteres csövű, a piros turbános tüzéreknél két fejjel magasabb, lafetta kerekű faltörő ágyúk.
Délben egy sápadt képű paraszt érkezett lóháton, mindenáron Szondyval akart beszélni. Zoltay a kapitány elé vezetette.
– Váraljai Gergely vagyok – mutatkozott be a jövevény a süvegét gyűrögetve.
– Honnan jöttél?
– Jenőről.
– A töröknek hódolsz?
– Ott van a házam meg a birtokom, nincs mit tenni, ha élni akar az ember.
– Mi járatban vagy?
– Ali üzenetét hoztam – mondta a szemét lesütve. 
– Felköttetlek, te disznó, amiért magyar ember létedre a török küldönce lettél – kiáltotta haragosan Szondy.
– Kegyelem, tekintetes kapitány uram! Nem önként jöttem, eszembe sem jutott volna ilyesmi. A kádi választott ki, azt mondta: ha nem hozom el Ali üzenetét, rabláncra vereti a családomat – mondta ijedten a paraszt és egy levelet húzott elő a tarisznyájából.
– Mondd meg Alinak, hogy nem érdekel az ígérgetése. Katonák vagyunk, tudjuk mi a kötelességünk, úgyhogy míg egy is él közülünk, Drégely nem lesz az övé. 

7.
Nem sokkal azután hogy Ali küldönce kilovagolt a várból a törökök sáncárkokat kezdtek ásni. Dolgoztak a csákányok, folyt az izzadtság, repült a föld az árok elé, készültek a kasok és az ostromfedelek. Csattogtak a szekercék, dőltek a fák, nyílt az út a Kecske hegyen épülő ágyútelep felé.
A hátukon zsákokkal lovak és tevék indultak a csúcsra. A hajcsárok minden lafetta kerekű ágyú elé hatvan ökröt fogtak, aztán a hegynek fordították a nehéz terhet vonszoló jószágokat. A habzó szájú ökrök nehezen haladtak a meredek úton. A nekifeszült állatok megcsúsztak, térdre estek, bőgtek, a súlyos ágyúk visszaszaladtak. A hajcsárok ordítottak, csattogtak az ostorok.

Szondy és Zoltay az öregtoronyból figyelte a törökök ténykedését.
– Ideje üdvözölni a vendéget – mondta a kapitány. – Apródok!
Két fiú előlépett.
– Mindenütt töltsék meg az ágyúkat és a szakálasokat, aztán állítsák a török táborra – parancsolta.
Mire Szondy és a helyettese a déli bástyára ért, már mindenhonnan jelezték, hogy készen állnak.
– Tűz! – kiáltotta Szondy.
A vár összes tűzfegyvere eldördült. Fekete füst szállt fel a csövekből. Mérgesen visszhangoztak a hegyen, a madarak riadtan felrebbentek, a vadállatok szertefutottak. A golyók lecsaptak a török táborra. Embereket, jószágokat ütöttek agyon, szekereket szagattak szét, egy sátor lángra kapott.
Késő délután a völgyben zeneszó csendült, megérkezett Ali pasa. A várral szembeni hegyoldalon felállított díszes sátorához ment. Megállt előtte és megszemlélte a várat.
– Juhakol – legyintett lekicsinylően és bement a sátorba.

8.
Szondy és Zoltay a déli bástyáról figyelte a Kecske hegyen folyó előkészületeket. A topcsibasa becélozza az ágyúkat. A vörös turbános tüzérek puskaport, fojtást, golyót nyomtak a csövekbe. 
Szinte egyszerre mordulta el magát valamennyi ágyú. Rövid csend, aztán három golyó tompa dobbanással a falnak csapódott, egy a déli torony tetejét szaggatta meg, egy a külső vár földjét szántotta fel, a többi célt tévesztett.
– No, emberek, most rajtunk a sor – kiáltotta Szondy. – Töltsétek be a két nagyobb ágyút!
A tüzérek munkához láttak, a bunkós fejű döröklővel puskaport, fojtást, golyót vertek a csövekbe.
– Márton, célozd meg a török ágyúkat! – utasította a kapitány a haragos képű pattantyúst.
A férfi mind a két ágyú mögé leguggolt, a többiek arra mozdították amerre a kezével mutatott.
– Készen vagyunk kapitány uram! – jelentette végül.
– Jól benézted az irányt?
– Igen, Isten segedelmével pontosan a sánc közepébe mennek a golyók.
– Akkor tűz! – kiáltotta Szondy.
Az égő kanócok a gyújtónyíláshoz nyomódtak. A bástya megremegett, mindkét ágyú tüzet és füstöt okádva eldördült.– Telitalálat! – kiáltotta a kaputoronyban a visszhangot túlkiabálva. 
Az ágyúállásban várni kellett, amíg eloszlik a füst, hogy lássák az eredményt. 
A Kecske hegyen a sánc két helyen is bedőlt, a topcsik összevissza rohangáltak. 

9.
A török tüzérség egész nap törte Drégely falait. Ahová az ágyúgolyók nem értek el, ott a janicsárok tüzes nyílvesszői záporoztak. Hulltak a golyók, omlottak a falak. Mészpor és füst szállt, vakolat és kőtörmelék repkedett. Lovak nyerítettek, disznók visítottak, sebesültek jajgattak, haldoklók hörögtek. A pajzsukat a fejük fölött tartó emberek sehol sem találtak menedéket, összevissza rohangáltak. Egyre nagyobb lett a zűrzavar. Szondy és Zoltay állandóan mozgásban voltak, igyekeztek nyugtatni a megriadtakat. 
Délre a lőporfüst fekete viharfelhőként takarta el a napot. Az öreg torony teteje ropogva lángra kapott. Az alsóvárban a királyi zsoldosok véres csatát vívtak a földből, fából készült palánkra rontó aszabokkal és piadokkal. A turbánerdő ellen nem használt sem a seregbontó, sem a kézi aknák, sem a nyíl és golyózápor, gyorsan a fal közelébe értek. A védekezők kopjával igyekeztek távol tartani az ugyancsak kopjával támadó törököket. Hiábavaló volt az elszántság és bátorság, a néhány tucat kopja kevés volt a több száz ostromló visszafordításához.
Az ellenség a fal tövéhez jutott, vágni és gyújtogatni kezdte a palánkfalat.  Az olajjal meglocsolt, szalonnával bedörzsölt, puskaporral meghintett csupasz boronafa délutánra mindenhol égett. 
A megfogyatkozott számú őrséget a tűztől perzselt szakállú, combján golyótól, karján vágástól sebesült Wolfgang Hartmann zsoldos kapitány visszavezette a felsővárba.
A török ágyúk csak akkor hallgattak el, amikor a nap eltűnt a Börzsöny mögött. Az ellenség uralta területen mindenütt a müezzinek Allahot dicsőítő ájtatos éneke hangzott fel. A török tábor arcra borult és imádkozott.
Mire az ima befejeződött, teljesen besötétedett. A törökök sátrak között tüzek gyúltak, a szultán katonái vacsorázni készültek. A tábort kereskedők, kuruzslók, mutatványosok és mindenféle gyülevésznép lepte el. Itt is ott is megszólalt a zene…
Míg a török tábor mulatozott a várvédők megpróbálták rendezni a soraikat. A sérülteknek kimosták, összevarrták a sebeiket, rögzítették a törött végtagokat, eltemették a halottakat. Zoltay összegyűjtette a török ágyúgolyókat, ami méretre jó volt a saját ágyúk mellé hordatta. Szondy felmérte a károkat. Embereket küldött a résekhez, akik deszkákkal, gerendákkal, szétszóródott kövekkel igyekeztek eltömni a nyílásokat. A munka csak lassan haladt, mert a sötétben a vár közelébe lopakodó orvlövészek, ahol zajt hallottak, oda nyíl és golyózáport zúdítottak.
Hajnali kettőkor elcsendesedett az erősség. Meleg éjszaka volt, a holdat felhőfoszlányok takarták el. Szondy végigjárta a várat. Az őrök kivételével mindenki aludt, ki a falak tövén, ki az ágyúállásban, ki ide-oda behúzódva.
A kapitány fáradt szemei az északi toronyból végigfürkészték a török tábort. Ott is minden csendes volt, a zsákvászon sátrak előtt lobogó tüzek elhamvadtak, már a parázs is csak itt-ott világított. 

10.
Egész délelőtt szóltak a török ágyúk. A vártüzérek csak ritkán válaszoltak, takarékoskodni kellett a puskaporral. Ismét mindenhol szállt a mészpor, fröccsent a szétzúzott kő, füst és puskaporszag terjengett. A golyók rendületlenül záporoztak, beszakították a rések gerenda töméseit, kiszélesítették a nyílásokat. Az egész vár döngött, remegett, rángatódzott. Omlottak a falak, rogytak a tornyok, pusztultak a várvédők. Három golyó vágódott a kaputoronyba. Az ingatag építmény ropogva omlott össze, örökre maga alá temetve Zoltay Jánost és három selmecbányai puskást.
Délben abbamaradt az ágyúzás, oszladozni kezdett a lőporfüst. Szondy a déli bástyáról látta, amint Ali kilépett a sátrából és csillogó kardját magasra emeli.
Eldördült az összes török ágyú. A vár megremegett, a nyugati fal közepe leomlott. Az árkokban a török gyalogság megmozdult. Ostromlétrák, vérpiros janicsárzászlók, lófarkas lobogók, dárdák, kopják emelkednek a magasba. A gyalogosok nyíl és golyózáport zúdítottak a rommá lőtt várra, aztán a tízezer Allah akbart üvöltő török nekilendült.
– A falakra! Mindenki a falakra! – kiáltotta Szondy.
Puskák dörrentek, sziszegő nyílvesszők csaptak le az ostromlókra. Kézi bombák robbantak, gyújtólabdák pattogtak a kezükben lándzsával, karddal, a fejükön pajzzsal rohamozók között. A vár ágyúi üveget, vasat, ólmot, szeget, követ köpködve seperték le a lejtőt. A seregbontó széles sort vágott a tüfenkcsik között. Törökök százai buktak fel, mielőtt a falhoz értek volna. Helyükre – véres testükön átgázolva – újabb és újabb Allahot kiáltók léptek.
Az ostromlétrák a falnak dőltek. Pajzsukkal a fejükön sodronyinges törökök futottak fel rajta. A kardok lesújtottak, hasadt a pajzs, repedt a sisak, reccsent a csont, fröccsent a vér. Jajgatás, halálordítás itt is, ott is. Dárdák, kopják, kiegyenesített kaszák szúrták, taszigálták vissza a felfelé törőket. Vértől csurgó buzogányok zúzták be a létra végén felbukkanó sisakokat. Kövek sodorták le a létrázókat. Lövések dörrentek. Emberek zuhantak a mélybe letarolva az utánuk jövőket. Balták csattogtak a létrák várfalba akadt végén. Ágas végű fák, csáklyák taszigálták a létrákat. A rajtuk lévők ordítva zuhantak a hátul tolongókra.
A leomlott fal kövein egymást tolva kétszáz janicsár mászott egyre feljebb, hogy a résen a várba törjön. Kézi bombák, nyílvesszők, kőgörgeteg zuhogott rájuk. Mikor elérték a rést, ádáz kézi tusa indult. A várvédők nem hátrálnak. A fekete páncélt viselő Wolfgang Hartmann a rés közepén állt, hatalmas pallosával osztotta a halált. Minden suhintásával embereket szelt ketté, kezeket, lábakat, fejeket választott el a testétől.
Szondy tíz emberrel egy ágyút tolt a rés pereméhez. A csövet hevenyészve a meredek lejtőre irányozták. Az ágyú felmordult. A kő, a tört üveg, a vasszeg, az ólom és a tűz megtette a magáét, az omladékon nem maradt élő, mindenhol leszakadt végtagok, széttépett emberi testek hevertek.
A kaput mindenféle nációból való gyalogosok rohanták meg. A selmecbányai puskások és a királyi zsoldosok egyik osztaga derekasan állta a sarat. Lökték, ütötték, szúrták, vágták, taszították a falakra törőket. Dőltek a létrák, hulltak a törökök, a falakon csorgott a vér.
A túlerő legyűrte a déli bástya lőréseit önfeláldozóan védőket.  A holttestükön átgázoló törökök betörtek a középső várba. Hátba támadták a kapuért harcolókat, falnak szorították a felsővárba vezető sziklalépcsőt védőket. 
A felsővárból kézi bombák, kövek hulltak, nyíl és golyózápor pusztította a fogyni nem akaró ostromlókat. Szondy minden mozdítható embert magával vitt a középső várba.
Kegyetlen csata kezdődött. Kardok, bárdok sújtottak le, tőrök szaladtak a páncél résébe. Koponya reccsent, csikorgott a páncélt szelő kard. Minden vágástól újabb emberek dőltek el, kezek szakadtak le, fejek repültek, spriccelt a vér. Patakzott a veríték, a harcolók lihegtek, a haldoklók hörögtek. Káromkodás, csatakiáltás, jajgatás, halálsikoly.
Egy órán át folyt a küzdelem, mire a fogyatkozó magyarok utolsó erejükkel a falon túlra szorították a törököket. Minden és mindenki véres volt. Az udvaron halottak és sebesültek hevertek. A harcban kiszáradt vitézek a ciszternához rohantak. Egymás kezéből kapkodták a vödröket, korsókat, úgy vedelték a vizet.
Az ostromlók visszavonultak. A vár körül százával hevertek a halottak. A várfal úgy piroslott a vértől, mintha vörös festékkel kenték volna be. A török táborból dervisek indultak, hogy összegyűjtsék a sebesülteket és a halottakat. 
Szondy Libárdyval összeszámoltatta az embereket. Hetvenkét élő katona maradt, az is mind megsebesült.
A fáradt, sebektől sajgó testű vitézek kidobálták a várból a török hullákat. Elesett bajtársaikat a kapu kívül egy nagyobb mélyedésbe temették el. Mire végeztek besötétedett. A török táborban most nem szólt a zene, a sátrak előtt lobogó tűznél némán gubbasztottak a turbános katonák.
Szokatlanul meleg este volt. A kapitány a szükséges helyekre őröket állított. A vár nyugovóra tért.
Szondy arra ébredt, hogy nyíllal átütött bal karjába belehasít a fájdalom, ahogy valaki rázza a vállát.
– Kapitány úr ébredjen! – mondta a föléje hajoló Szűcs Mihály.
– Mi baj, Miska?
– Jelzőtűz!
Az ablakhoz ment. Valahol nagyon távol a Börzsöny fekete tömbjének mélyén egy apró pont csillogott, aztán eltűnt, majd újra felvillant és megint eltűnt.
Szondy egy ideig figyelte a fényjeleket, aztán elfordult az ablaktól.
– Mit üzentek a kintiek? – érdeklődött Szűcs.
– Csak annyit, hogy tartsunk ki.
– Ki fogunk tartani, kapitány uram! Míg élünk, ide a török be nem teszi a lábát, az biztos! 

11.
Megvirradt. A müezzinek elmondták az imájukat. Drégely védői felkészültek az újabb támadásra. A nap már magasan járt, de az ellenség nem mozdult. A várbeliek kezdtek reménykedni. Voltak, akik úgy vélték, közeledik a felmentő sereg, mások azt hajtogatták, hogy Ali nem mer újabb támadást indítani, olyan sok embert vesztett. 
A török sáncban mozgás támadt. Egy szürke csuhás ember elindult felfelé.
– Márton atya! – kiáltotta valaki.
A vitézek között Futótűzként terjedt a hír, hogy Márton az oroszfalvi pap útban van hozzájuk. Aki csak mozdulni tudott, a falon termett. Az ősz pap hosszú botjára támaszkodva lassan méltóságteljesen lépdelt a kapuhoz vezető úton. A távolból úgy nézett ki, mintha egy imádságos könyvből kilépő szent lenne.
A vitézek bontani kezdték a kaputorlaszt. Mire a galambősz egyházfi a kapuhoz ért, szabad volt a bejárat.
A pap megborzongott az alvadt vértől feketéllő várudvar láttán. Két katona a romos kapitányi szobába kísérte.
– Hogy kerül ide atyám? – kérdezte Szondy.
– Ali pasa küldött.
– Hát már kegyelmed is a törökkel paktál! – mordult Szondy mérgesen.– Nem jó szántamból jöttem! Hajnalban harminc janicsár rángatott ki az ágyamból, hogy a pasa elé vigyen.  Ali azt mondta: biztos forrásból tudja, hogy kapitány uram hallgat rám, ezért jöjjek ide és vegyem rá a vár átadására, mert szeretné elkerülni a további vérontást. Azt is mondta: a szavát adja, hogy senkinek sem esik bántódása, mindenki oda megy, ahová akar… Én elfogadnám az ajánlatát, különben itt pusztulnak mindannyian.   
– Nem hiszek Alinak. Most ígérget, aztán ha leteszem a fegyvert láncra veret, és mint a marhát a vásárban, úgy árultat a rabszolga kereskedőivel… Menjen vissza atyám és mondja Alinak, hogy amíg élek, Drégely nem lesz az övé.
–  Jól meggondolta a dolgot, kapitány uram?
– Igen!
– Sajnálom, hogy így döntött, kár magáért és a bátor katonáiért.
– Nincs más választásunk, amit teszünk, a hazánkért tesszük.
– Ha már kapitány uram el is jegyezte magát a halállal, legalább az apródjai életét kímélje meg, hiszen még
yerekek.

– Megtenném, ha volna rá lehetőségem.
– Én úgy hiszem, hogy van.
– Mire gondol atyám?
– Ali kemény katona, de nemes lélek, nagyra becsüli kapitány uram bátorságát. Ha rajtam keresztül megkérné, biztosan a szárnyai alá venné a két fiút és derék embereket nevelne belőlük.
– Így lesz atyám! Azonnal intézkedem, hogy a két fiú készüljön. A legszebb ruhájukat vetetem fel velük, kísérőbe elküldöm Alinak az összes pénzem a neveltetésükre, az Úr országában már úgysem lesz rá szükségem. Van két török foglyom, mind a ketten tisztek, még áprilisban kaptuk el őket. A nógrádi bég váltságdíjat ígért értük. Szép ruhát adok rájuk és jó szándékom jeléül visszaküldöm őket Alinak. 
– Bölcs döntés – mondta csendesen a pap.
– Atyám, tudom, hogy födi pályánk ma véget ér, ezért arra kérem, hogy mielőtt elmenne, készítsen fel bennünket az útra és imádkozzon értünk, hogy gyors halálunk legyen. 

12.
Márton atya minden katonát meggyóntatott, megáldoztatott, Isten nevében felmentette minden földi bűne alól, aztán a kíséretével elindult a török tábor felé. A kapuban megállt egy pillanatra és visszafordult. Könnyes szemét végigfutatta Drégely halálra szánt védelmezőin, áldásra emelte reszkető kezét és elindult lefelé az úton.
Szondy nem akarta, hogy bármi is az ellenség zsákmánya legyen, az összes állatot leölette, kedvenc lovát maga szúrta le. Hatalmas tüzet rakatott, minden ruhát, értéket rádobáltatott, aztán a katonáival a felső várba húzódott. Mire mindenkinek kijelölte a helyét a hegyektől visszhangozva megszólaltak az ellenség ágyúi. A várhegy megremegett, táncoltak a falak, omlottak a kövek, pattogtak a golyók, haldoklók jajgattak, aztán tízezer torok üvöltötte egyszerre, hogy Allah és megindult a végső roham.   
A védők kilőtték a puskáikat, szórták a kézi aknákat, dobálták a köveket. Pengett a húr, szisszent a nyílvessző, utoljára még felmordultak a várágyúk aztán a létrák a falnak csapódtak és a turbános sáskahad a falakra rohant. Rövid, de annál kíméletlenebb küzdelem kezdődött.
A várvédők hősiesen küzdöttek, testük száz sebből vérzett, de míg a kezüket emelni tudták, pusztították az ellenséget. Tucatnyi vérszomjas török vetette magát minden magyarra. Dárdával döfték, tőrrel szúrták, karddal vágták, buzogánnyal ütötték, íjjal, puskával lőtték, míg csak élettelen teste össze nem rogyott.
Szondy a kapun benyomulókra vetette magát. Nem kegyelmezett az ellenségnek, minden kardcsapása után kevesebb katonája lett Ali pasának.  Fejét egy sisakja alá szaladó dárda sebezte meg. A használójának nem maradt ideje visszahúzni a fegyvert, a kapitány kardja lesújtott, a török fájdalmasan felüvöltött, keze a porba hullt.
Míg Szondy a szeméből kitörölte a vért acél pajzsáról kopogva hulltak le a nyílvesszők. Puskás janicsárok bukkantak elő. Rálőttek. Az egyik golyó a jobb térdét találta el. Felnyögött, lába megbicsaklott a bal térdére rogyott, úgy viaskodott tovább, de még így sem tudták legyűrni a rátörők. Újabb puskások érkeztek, füst és láng csapott ki a csövekből. Szondy fejét és mellét golyók járták át.
Lassan mindenhol elhalt a magyar szó, s mindenütt vad diadalordítás hallatszott.
Négy napi küzdelem után Drégely hős védőivel együtt elesett! 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap