Az Arany Sas Díj Történelmi Novellapályázat III. helyezettje: Bónizs Róbert - A háromhegyi táltostanonc

Szerkesztő A, p, 11/23/2012 - 00:05

 

Arany Sas Díj Történelmi Novellapályázat

 

Kiadja a Magyar Irodalmi Lap (www.irodalmilap.net)

 

 
 

Az Arany Sas Díj történelmi novellapályázat III. helyezettje:

Bónizs Róbert - A Háromhegyi táltostanonc 

 

    Marton, a Háromhegyi monostor vén priorja sem hitt bennem igazán. Legalábbis ezt éreztem. Úgy vélte; túl hamar kap lángra a vérem és nem tudok - nem akarok? - parancsolni indulataimnak. Volt ebben ugyan néminemű igaza, nem tagadom, de... Mindegy!
    Őszerinte míg eme istenesnek mondott, ám valójában kizökkent világ meghamisított hite úrhodik, addig vigyázni kell tettel is, szóval is. Példa utóbbira a pápai palota pökhendi küldöttének ittjárta. Úgy esett az, hogy a vacsoraasztalnál a régmúltról keveredett beszéd, a gőgös egyházfi meg Róma dicsőségét ajnározva barbár hordának említette volt eleinket. Hogy az a kicakkozott, rongybatekert, kénköves fene egye meg azt az álszenteskedő, zsíros disznópofáját, hát nem kellett erre nekem sok! Holott csupán a felszolgálás lett feladatomul adva - kéretlen prédikációt végképp nem várt senki tőlem - igencsak illetlenül, mi több; szabályt szegvén felhörrentem, és minden józan eszem likas tarisznyában tartván úgy leteremtettem a nagybecsű elöljárót, hogy csak hápogott, mint a róka űzte kacsa. Marton persze későbben elismerte, hogy igazat szóltam minden szavammal, de sokszor alakul úgy: szólj igazat s betörik a fejed! Őkelme úgy vélekedett, hogy van, mikor a hallgatásnak vagyon ideje, és az a bölcs, ki némává lesz! Hát ebben is akadt valami igazsága...
     Szóval hol is tartottam? Á, persze! Ott, hogy az aggastyán nem hitt, nem bízott bennem. Még azt sem engedte, hogy - életemben utolsó lehetőségként egy kis legényes virtuskodásra - lóra kapjak a falumbéli fegyverzettekkel, és velük menjek felkajtatni a Szlota féle rablóbandát. Na, azok a tótok, azok biz' valóban barbárok voltak, úgy ám! 
     Visszatérvén az elébb említettekre; azér' mulatságos volt ama pápai küldöttel való perpatvarom, még veszélyességében is… A legkevesebb ugye, hogy kipenderíthettek volna a pálosok közül, de akár egy tömlöc mélyén is végezhettem volna elöljáró durva megsértéséért. Igen, igen, kötőfékre kellett volna vennem a nyelvem! De nem tudtam! Na!
     - Barbár? A magyar? Árpád népe barbár?! - csattantam fel. - Mikoron a Turul-nemzetség visszatért a Kárpátok ölére Európa népe álmélkodva bámulta csodás kidolgozású fegyvereinket, páratlan szépségű öltözetünket, ötvösmunkáinkat, ékszereinket!
     - Elhallgass Kásony! - morrant rám Marton villámló szemekkel.
    - Nem hallgatok! Ezek itt nem tisztálkodtak, büdösek voltak, mocskos kővárosaikban az utcákon ömlött a szenny. Kész fertő!
     - De, de, hát… - tátogott az egyház előkelője veresedő pofával.
    - Eleinknek voltak magukkal hordható összehajtható bőrkádjaik, rendszeresen tisztálkodtak, ha meg hosszabb ideig időztek egy helyen, hát izzasztókamrákat is építettek szálájuk mellé. - mondtam egy árnyalatnyit visszafogottabban, de azért keményen, indulatosan. - A szappan, amivel mosat, mosdik nagyuram, az tőlünk magyaroktól van. Ahogy az ing, a finom lenvászon alsónemű is. A mi eleink rég nadrágot hordtak, mikor a rómaiak még esetlen tógába burkolóztak. Barbárok?! Mi? Mi adtuk a civilizált nyugatnak - nyomtam meg gúnyosan az utóbbi két szót - a vörösrezet, a gombot, az ujjast, a kelesztett, dagasztott kenyeret, a porított húst, és ha már itt tartunk, nagyméltóságú uram elei úgy ettek, mint az állatok, a magyar néptől kapták a villát, kanalat a kezükbe!
     - Pimasz külök! - röfögött a latin. - Mekvesszesztetlek!
     - Ha már vette a fáradságot kegyelmed, hogy tanuljon a nyelvünkön, hát beszélje szépen! Ez a nyelv ezerszer gazdagabb és kifejezőbb, mint bármely másik, hát...  - mondtam volna még ezt-azt sértett önérzetem jogos felháborodásával, ám nem fejezhettem be mondatot, mert priorom megragadta a csuklóm, és aggastyán létére olyan erővel szorította meg, hogy elcsordult egy könnycseppem. Halkan, mégis hátborzongató-csikorgón azt mormogta a vendégnek;
     - Büntetést kap a fiú, szavamra! Holnapra méltóságod csak álomnak véli ezt a szócséplést.
     Hát látni kellett volna a nuncius orcáját! A dölyf dühe szemvillanás alatt bárgyú bambasággá szelídült rajt', mintha megbabonázták volna. Az öreg pálos tán képes bűvölni? Hm...
     Mindenesetre másnap a főtisztelendő úr egy ködös, zavart pillantást leszámítván rám sem hederített. Cserébe viszont három egymástkövető holdtöltéig magam ganéjoztam a lovak, a tehenek, a kecskék, meg a disznók alját. Bizony van munka, mely tényleg büdös...
     De mit is akartam igazából elregélni? Ja igen, már emlékszem!  Tehát a Pilisbe kellett mennem, hogy ott Berzence a beavató - ki szintúgy fehér csuha mögé rejti való kilétét - a dobogó kőnél néhány szükséges szer megtartása után átadja nekem a legősibb tudást. De elébb volt még egy kis elintéznivalóm...
     A szalonnai nemes és nemzetes Tekes-úrfiak látogatókat vártak, kik elébb gyülekezetünkhöz tértek be, ha már efelé vetette őket jósorsuk. Egyikük egyszerű Párciumbéli nemesnek mondta magát, ki csak azért gyütt, hogy az újonnan alapult monostor remekmívű szentélyét megbámészkodja, kísérője meg egy környékbeli úr, egy nevezetes szögligeti vitéz volt. Persze én tudtam, hogy az álöltözetű Lajos kerál jövék hű testőrével, az aranysarkantyús lovag Perényi Bulcsúval!
     Jó király ez az Anjou Lajos! Időnkint - gondolom valami sugallmánytól vezetve - hétköznapi ember gúnyájába bújik, hogy ennenmaga lássa meg; miképp, hogyan mennek a dolgok az országban. Olyan, mint a jó csobán, ki folyvást tudni akarja mi van a nyájjal! Az utókor majd - bár az ő neve elé rakja a "Nagy" jelzőt - más uralkodónak fogja tulajdonítani az álruhás, pórnép közé ereszkedő királyképet.  Mindez persze a távoli jövő meséje már, térjünk vissza a felidézett időszakhoz, vagyis 1345 tavaszához!
     Volt ott monostornál az az András mester, az építész, akit én valamiért egyáltalán nem kedvelek máig sem, annak ellenére, hogy tisztességes, jóravaló férfi. Alaposan megvizsgáltam a fényburkát, semmi gonoszság, még csak egy cseppecskényi rosszindulat sincs benne, mégis... Mégsem szívlelem! Az asszonyát meg a jánykáját, Zillét, azokat igen, ők született tündérek, de a kőfaragó az valahogy... Nem tudom! Fura! Csak hogy egy példát említsek; egyetlen árva garast sem kért a Tekeséktől a munkájáért, kedvtelésből, a maga örömére dolgozott. Hát nem tiszta fialás, ugye? Egyszerű életet él, bár állítólag igen-igen jómódú. Azt sutyorogják, hogy Rudán bányászként lelt aranyrögöket, abból a gazdagság, de a népek sokszor oktalan locsognak. Számos őrült pletyka kereng arról is, hogy kőmívesmester létére miért hordoz folyvást magánál harci szekercét, merthogy hordozott ám mindig, folyton a veretes övén függött, még dologidőben is! Na nem megmondtam, hogy fura?! De ez nem lényeg, csak avégett említem, merthogy a Perényi lovag meg az építőmester sógorságban voltak, azért is lehetett ez a bizonyos látogatás.
     Tehát jött a koronás fő, rejtve kilétét. Nekem meg üzenetet kellett átadnom néki odaátról, hát nem kerülhettük el a találkozást!
     Úgy vélem; az agg Marton is tisztában volt vele, hogy mi a dörgés, de hozzám hasonulva adta a tudatlant, és méltóságteljes, udvarias távolságtartással fogadta a jövevényeket. Uralkodónk Kalotai Máté néven mutatkozott be, mint Perényi vitéztársa, jóbarátja. Tisztességgel, illendően köszöntöttek mindenkit, aztán mentek is megcsudálni András mester munkáit, a remekmívű rozettát, az ékes oszlopfőket, a kőcsipkés, csúcsíves oldalablakokat, elismeréssel bólogattak a sekrestyében kialakított szentségmosófülke finom díszítései láttán, majd az oltár elé térdepelvén elmondtak pár imát. Végül aztán újra a prior elé járultak, és átadták ajándékuk; egy vég rendkívül finomra szőtt, miseruhának való lenvásznat. Már a búcsúzkodáshoz készülődtek, mikor megszólítottam őket.
     - Jó uraim! Beszélhetnénk?
     Perényi kérdőn királyunkra tekintett, ki alig észrevehetőleg biccentett.
     - Én ismerlek téged, ugye? - kérdte homlokráncolva.
     - Igen, Bulcsú úrfi. Kásony vagyok, az aggtelki Radó fia. Vagy, ahogy most novíciusként neveznek; Kálmán.
     - Ó, persze, tudom már! - villant felismerés a szögligeti szemében. - És hogyhogy te itt? Úgy rémlik igen szilaj természettel áldott meg a Jóisten, nem gondoltam, hogy szerzetes lészen belőled.
     Kitértem a válaszadás elől.
     - Járjunk egyet a halastónál! - intettem fejemmel a közeli víztükör felé.
     - Miért is ne? - mondta halkan kerálom, s erre hű lovagja csak vállat vont.
     Közrefogtak, úgy ballagtunk komótosan. A testőr azért mindenre készen jobbját tőre markolatán pihentette, úgy látszott; senkiben nem bízik, ha uralkodója biztonságáról van szó. Tetszett ez az éberség!
     - Hány hét a világ, barát? - kérdezett a király évődve.
     - Mával is kevesebb, vitéz uram - fintorogtam el magam. - De ne szaporítsuk a szót fölösbe! Előrukkolnék a mondandómmal.
     - Szólj hát, mit akarsz? - vonta fel szemöldökét Perényi.
     - Tudom, hogy van hitelességed a Korona előtt Bulcsú úrfi. Tán e pajtásod is udvari lovag lehet. Éngem sose engednének az uralkodó elé, hát rajtatok keresztül üzennék őfelségének.
     Anjou Lajos alig bírta visszafojtani előkívánkozó mosolyát.
     - No és mit mondanál néki, ha mégis szemtől szemben állana véled? - kérdezte.
     - Hát azt, hogy; uram-királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, általam szólanának hozzád dicső Turul- nemzetségbeli őseid szellemei, nyisd hát ki füled, de legfőképp nyissad meg elméd!
     - Jézus, hisz ez már-már eretnekséggel felérő beszéd! - mondta a vidámságtól szikrákat hányó szemmel a köznemesnek álcázott fenséges úr. - Különösképp egy leendő szerzetestől!
     - Hogy mi az eretnekség és mi a való istenhit, az rátekintés kérdése. Tudomásom szerint a magyarok királya széles látókörű, tiszta szívű ember, kinek nem lehet port hinteni a szemébe. Még a katolikus egyház által sem...  - kántáltam gúnyosra vett ájtatos orrhangon, kezem imára kulcsolva, szemeim az égre emelve.
     Ekkora már mindketten leplezetlenül vigyorogtak.
     - Na és mit izentek az Izek a kerálnak? - kérdte Perényi. Szavaira felkaptam a fejem. Nocsak-nocsak, többet tud ez az úrfi, mint sejtettem!
      - Úgy mondd, nékem, mintha én lennék a király! - mondta a király.
     - Ez csepp híján felségsértés - vigyorodtam el most én - merthogy őfelsége bizton nem egy ilyen nyikhaj suhanc, mint kegyelmed, Kalotai uram! Már megbocsátssék a szó!
      Anjou Lajos - vagy ahogyan leszármazottaink nevezik majd; Nagy Lajos - felkacagott.
     - Na rajta hát, ki vele, mi az ősök üzenete? Mit mondanál a nálam delibb legény királyodnak?
     Megvakargattam serkenő szakállamat, összeszedtem gondolataimat, majd előálltam a farbával.
     - Kelmednek is tudnia kell, hisz székelyföldi, hogy Erdély északi végein át- átcsapnak a kutyafejűek. Az ottani honfiak igen-igen sanyargattatva vannak a tatároktól, elvárják már a Korona segítségét. Az ősök azt üzenik, hogy ha lesz küzdelem, hát támogatják majd a magyar sereget. Akár maga a táltoskirály, Szent László is megjelenik a harcmezőn, ha a szükség úgy kívánja! Küldjön hát Lajos király katonákat a gyepűre, mentesse a magyart, és fényes dicsőséget arat majd nevében a hadértő Laczkfi András, ki felettébb alkalmatos személy eme feladat végrehajtására.
     - Mit mondottál, arról a királyod tudni fog - bólintott nagy komolyan uralkodónk. Későbben aztán meg is hagyta Laczkfinak, hogy vezessen hadat a tatárok ellen, ki rögvest üzent székelyeinek; talpra magyar, hí a haza! Össze is gyűlt egy jelentős sereg, hogy tatárföldre induljanak. Laczkfi az ütközetben számos kutyafejűt levágva elfogta vezérüket, Atlámost, a kán első emberét, majd elutasítván az érette ajánlott váltságdíjat, fejét vette annak. A harc teljes három napig tartott, és e három napra a váradi templomból, hol őrizteték, eltűnt Szent László királyunk feje. Az Egyház kétségbeesett rémületben kutattatta a szent főt, pokolbéli összeesküvést, eretnek, gonosz mesterkedést kiabálván. De más volt ám a háttérben! Az isteni gondviselés Szent László urunkat dologra küldé. Midőn aztán negyednapon az ereklyeőriző kanonok újfent reálelt a szokott helyen a szent főre, az annyira verejtékezett, mintha igen-igen nagy munka végeztével érkezett volna meg. És hát így is volt, a táltoskirály visszatért, hogy gyámolítsa népét és segedelmére legyen az ősi magyar földért vívott csatában.
     A csoda megtörténtéről a tatár foglyok is tanúságot vallottak, úgy ám! Egy vén íjfeszítő elmondá, hogy nem a székely-magyar sereg, hanem ama valami László - kit a katonák segítségül szólítottak volt - mérte rájok a megsemmisítő vereséget. Más rabok meg eképp beszélték: „Mikor a székelyek ellenünk jövének, élükön szálas vitéz száguldott táltos paripán ülve. Fején arany korona, kezében szekercés lándzsa. Iszonytató erővel, borzasztó suhintásokkal és csapásokkal rontott ránk. A vitéz feje fölött egy gyönyörűséges úriasszony lebegett ékes és fényes ruhában, szintúgy koronát viselvén.” Látnivaló hát, hogy a hitükért és földjükért harcoló székelyeket maga a Boldogasszony és László táltoskirály segítette meg az erejükben és sokaságukban elbizakodott tatárok ellenében.
     Utódaink legtöbbje csupán szép legendának fogja tartani eme lejegyzett eseményeket, de kinek szíve makulátlan és nyitott, az tudja majd; vannak dolgok, melyeknek az elme képtelen hitet adni, de a lélek érzi, befogadja az igazságot!
     Na de mindegy is ez, hisz' mindenki azt hisz és gondol, amit akar! Lényeg, hogy győztünk, Laczkfi András végtére számos fogollyal, arannyal, ezüsttel, drágalátos ékszerekkel megrakodva, hatalmas zsákmánnyal tért meg. A rengeteg elszedett zászlót és a rabokat Visegrádra küldte, ajándékul a királynak. Az erdélyiek aztán a következő esztendőben ismételten lecsaptak a tatárokra, megest fényes diadalt arattak, megszámlálhatatlan kutyafejűt veszejtettek, tömérdek drága prédát ejtettek, csillogó fegyverekkel, gyöngyökkel, gyémántokkal, mindennemű kincsben gazdagon tértek haza, hálát adván Istennek segedelméért.
     Bocsánat a gondolatok elkalandozásért, mindezt csupán azért ejtettem szóba, hogy tudható legyen; nem a levegőbe fecsegtem, mikor a szellemvilággal való kapcsolatomról meg Anjou Lajos rátermettségéről szóltam.
     - Van itt még valami - tettem hozzá mintegy foghegyről, pedig nem kevésbé éreztem fontosnak végére hagyott mondanivalóm, mint azt, mit eddig beszéltem.
     - No? - villant rám a kerál okos tekintete.
     - Óvakodj a vadkanoktól!
     - He?
     - Akarom mondani; szóljatok a királynak, hogy óvakodjon a vadkanoktól!
     - Ez meg mit akar jelenteni?
     - Igazából pontosan nem tudom... - jöttem zavarba kissé. - Erre vonatkozólag nem kaptam teljes sugalmat... Igazából bérvadkan említtetett, úgy rémlik. De annak semmiféle értelme nincs, hisz ki tudna felbérelni egy kandisznót bármire is. Nemde?
     - Nekem van némi sejtelmem - kotnyeleskedett közbe az elkomorodó Perényi.
     - Spediglen? - csodálkoztam felé.
     - Az maradjon az én dolgom! - morrant rám.
     - Te tudod - szóltam kicsinyt sértetten, és köptem egyet oldalra. – Nagyokos!
     - Bulcsú úrfi a találós kérdések és a rejtvények nagy híve és jeles közvetítője - mondta békítőleg a király. - Ha gondol erről valamit, annak lehet értelme! - zárta le a beszélgetést ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, majd intett testőrének. - Bulcsú barátom,  jer, abrakoltassunk, itassunk indulás előtt!
     - Ha lehet értelme, hát legyen - mondtam vállrándítva. Átadtam az üzeneteket, ennyi volt a dolgom. Legalábbis 
akkor, ott, abban a pillanatban azt hittem...
     Haza akartam menni, hogy elbúcsúzzak szüléimtől, mielőtt elindulok Dobogókőre. Háromhegyen csak egyvalaki volt, kitől feltétlenül el kívántam köszönni, mégpedig szívem legbájosabb és legcserfesebb szeglete, Zille.
     - Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben pillangóvá változtattalak volna! - kiáltottam régi tréfálkozásunk jelmondatát a tisztáson kacagva elszökellő kislány után. A kedvéért legyűrtem ellenszenvem, és szóba álltam apjával. Azt hiszem ezt jól tettem.
     Észrevétlen keveredtünk a beszédben oda András mesterrel, hogy miként mentette meg ő és Bulcsú öt esztendeje az akkor még csak trónörökös Anjou Lajos életét egy gaz merénylettől. Szájtátva hallgattam a történetet, melynek majd' minden szereplőjét személyesen ismertem, ahogy Villő asszonyt, Bulcsú húgát, Zillepille édesanyját is... De különösképp Vajkot, a látó regöst, ki egy ideig tanítómnak szegődött.
     - Bulcsú nem bízik senkiben, ha a király védelméről van szó. Mindenhol ármányt sejt. Egy barátunkkal, a bükkszentléleki Dénes atyával, ki az ottani pálos monostor feje, de hisz ismered is, jut eszembe, no, tehát véle tanulmányoztatott krónikákat. Az Árpád-ház történetében túl gyakorta fordult elő, hogy a jeles személy marcangolt testét hozták csak meg egy vadászatról azt állítván; vadkan sebezte halálra. Túl gyakorta, túl gyanús körülmények között történtek így a dolgok. Egyesek úgy vélekednek, hogy ezek a vadászbalesetnek mondott események valójában leplezett áruló orgyilkosságok voltak. Innét gondolja a sógrom, hogy valami készül a király ellen - tájékoztatott a kőfaragó. - De ne aggodalmaskodj, Bulcsú mint a hiúz, míg ott áll a király mellett, élte árán is megvédi.
     Zille-pille térült-fordult, s már mesmeg apja ölében üldögélt, oly huncut mosollyal szája szegletében, hogy az emberfia legszívesebben megzabálta volna! 
     - Így már értem! Ja! Bérvadkan... Már világos! - kuncogtam kesernyésen. Ha majd beavatott leszek végre, már nem kell megelégednem azzal, amit a túlvilágról hozzám szólnak, onnét kezdve utasíthatom a szellemeket a világos beszédre.
     Hm, szóval merény készül a kerál ellen, és nem is az első... És fura, hogy ezt ippeg ettől a mesterembertől kell megtudjam. No, bánja kánya, ha ez van, hát ez van, jövőre majd másként lesz!
     - De a sógorod itt van, s nem királyát óvja épp - adtam a tudatlant.
     - Ööö... Azt hiszem Lajos urunk Diósgyõrben van, biztonságos falak megett, más jó híveivel - motyogta zavarba jőve, bágyadt füllentéssel próbálkozván András.
     Nem túl éleseszű egy ember ez a mi mesterünk - gondoltam magamban - bár az hírlik, hogy jól olvas és ír, ami valóságos csodaszámba megy a közemberek között.
     Aztán már nem tudtam gondolni semmire sem, mert egy villámvillanásnyi időre elragadtattam! Megborzongtam, tarkómon felmeredt a szőr, gyomrom összerándult, szájamban karcos fémízt éreztem, orrlikaimba vér, verejték, sőt még vizeletszag is szúrt. 
     - Talpra! - förmedtem rá a kőfaragóra. - Fogd a lánykát és le a pincébe! Vész közeleg, rejtezzetek el!
     András egy minutaszilánknyira a szemembe nézett, és amit ott látott, az elhamvasztotta előbukkanni igyekvő kérdéseit. Hóna alá kapta az eleddig önfeledten dudorászó, a hangom erejétől viszont ijedten legörbülő szájú Zillécskét, és elviharzott.
     - Urak, fegyverbe! - üvöltöttem teli torokból a tó tükrén lapos kavicsokat kacsáztató, elvonultan, elmélyülten beszélgető királynak és emberének. - Befelé a sekrestyébe, ott soká kitarthattok túlerő ellenében is!
     Vérbeli katonák lévén nem értetlenkedtek, nem kérdezősködtek. És persze nem is engedelmeskedtek! Egy vargabetűt téve az istálló felé - hogy a nyeregkápákról magukhoz vegyék íjaikat, teli tegezeiket - hozzám rohantak. Én addigra furkóst ragadva a szentély háta mögül kémleltem az alant, a domb lábánál elterülő, mély vízmosásokkal barázdált erdőt, és szüntelen csak kiáltoztam.
     - Testvérek! Megtámadnak minket! Vének a szentélybe! A nagyajtót bezárni! Akik bírják magukat, azok kaszára, kapára! Rögvest itt az ellen!
     A szerzetesek fegyelemben élnek, tették hát - némi zavart fejnyújtogatást, nyaktekergetést leszámítva - mit ordítottam. De nem úgy a balga kőfaragó! Miután elbújtatta, biztonságban hitte Zillét, bőszült-dúlt tekintettel, fejét dühösen előreszegvén rontott ki a nagykapu elé. Baljában hegyes végű kétöles mérőrúd, jobbjában az elmaradhatatlan míves csataszekercéje. Micsoda egy ostoba barom!
     Néhány csuhás felsorakozott mellém, egyiknél vasvilla, másiknál nyűtt karikásostor, egy harmadiknál az építőmester hosszúnyelű kőtörőkalapácsa. A barátok némelyike hosszú katonáskodás után lépett be a rendbe, a csatamezőkön látott vérpatakok, a kegyetlen halállal való szüntelen szembenézés, a rothadó hús szaga, a megnyomorodottak jajveszékelései vezették Isten útjára őket. A magamfajta ifjak meg - egyrészt testedzésként, másrészt szórakozásképp - gyakorta barantáztak, egyikük-másikuk úgy forgatta a fokost, hogy szemmel alig-alig lehetett követni a fej útját. Ilyen világ ez, ha kell, hát megvédi magát a halandó, még ha Isten felesketett szolgája is!
     No, tehát úgy esett, hogy a gaz Szlota és szedett-vedett hontalan tótjai elkerülték a megzabolázásukra kiküldött őrjáratot. A környékén nem volt titok, hogy a Tekes-família bőséggel ellátta az általuk alapított martonyi Háromhegyinek neveződött pálos kolostort. Az elszemtelenedett felvidéki rablóbanda gazdag zsákmányra és csekély ellenállásra számolt. Na és persze a meglepetésszerű támadás előnyében is elbizakodtak vala...
     Hát ez biz' nem jött egybe nekik!
     Mivel rögvest ráeszméltek, hogy a meglepetés előnye elillant, mint réten hömpölygő ködpamacs mikor a nap sugarai megcsiklandozzák, előrontottak az erdő sötétjéből és dühödt karattyolással egybesereglettek. Lehettek úgy negyvenen... Többjüknél kard, nagyrészt rozsdás, csorba penge, de pár sötét alaknál jobbféle míves szablya - bizonnyal zsákmány korábbi portyázásból. Néhányuk kopját rázott, egy nevetségesen cingár égimeszelőnél szeges buzogány, egy torzonborz, acélsisakos hústoronynál kétkezes harci bárd. Na, hát ilyen egy barbár horda, szavamra!
     Az elmondásokból felismertem vezérük. A hírhedett Szlota délceg termetű volt. Arcáról semmifajta érzelmet nem lehetett leolvasni, láttán csak hidegséget és undort éreztem, amilyet a csúszómászókra tekintvén érez az emberfia. Fakó, ragacsossá csomósodott haja - fejtetőn erősen kopaszodott már - vállát verdeste. Nyűtt bőrpáncélt viselt felsőtestén, alább meg egy valamikori sodronyingből szoknyaféleséget eszkábált magának. Lábán újnak látszó, mégis feslett lovaglócsizma, minek orrain megnyílt likakból kikandikáltak nagylábujjai. Egyik kezében rövid pengéjű, egyenes kard, másikban bányászcsákány. Vállán esetlen, hosszú, tiszafa botíj. Ócska holmi, közelébe se ér a szkíta-magyar visszahajlóíjnak! Balján egy zilált, szőke némber állt, kinek pofiját akár szépnek is lehetett volna mondani, ha vonásait nem torzította volna el a gyűlölet, és tompakék szemeiben nem a mérhetetlen butaság tükröződik. Rongyos gönceit sudár derekán összefogó övébe legalább egy tucatnyi kés volt tűzve. Markaiban kötegnyi nyílvessző.
     Egy pillogásnyira láthatóvá vált számomra a gyülevész csapat minden tagjának fényburka. Zömük csak üres, haragos, gonosz feketeséget sugárzott, néhol láttam csak bujkálni valami csekély jóravalóságra való hajlandóságot. Imitt-amott felcsillant némi sötétkék, lila, vérvörös. Szlotáé feketében gomolygó bíborszínű, a fehérnépé nyálkás mocskosszürke volt. Keserű düh, aljasság, rosszindulat, vérszomj áradt a banda felől.
     Olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy nem is volt érkezésem mindenre odafigyelni, utólag rövid jelenetekre, képekre emlékezem csupán.
     Szlota rohamra indította embereit, ő maga hátramaradt. Érthetetlenül üvöltözve, fegyvereiket lóbálva futottak fel a tótok a kaptatón, legelől a sisakos-torzonborzas, bárdját  jó magasra feje fölé emelve. Perényi fehér tollas nyílvesszője az ádámcsutkája alatt fúródott a torkába. Vérhabos nyál bugyborékolt elő szájszegleteiből, ahogy elnémulva hátrahanyatlott. Egyik társa felkapta a fűbe hullott bárdot, de túl nehéznek bizonyulhatott a rettenetes fegyver, mert négy-öt lépés után félrelökte azt.
     Lajos király - vagy ha úgy jobban tetszik; Kalotai uram - piros tollas nyilai három, Bulcsú vesszei további két haramia életét oltotta ki, mielőtt a csapat a dombhát tetejihez, az első védvonalunkhoz, azazhogy hozzánk ért. Mindenik találatuk pontos, halálos szívlövés volt.
     A legfürgébbet, egy szomorúszemű, horgasorrú, veszettként acsargó harcsabajszút én csaptam fültövön rovásokkal ékített botommal. Úgy csuklott össze, mint a keh ölte gebe, orrlikából vércsermely fakadt elő, rőtté festve a harsányzöld füvet.
     Vitézeink félredobták íjaikat, szablyát vontak, és összecsaptak az ellennel.
     Ferenc testvér egymást követő lendületes karmozdulatokkal karikásával elébb kicsapta a hórihorgas fél szemét, majd egy másik zsivány nyakára hurkolva az ostorhegyet elébb térdre, majd hasra rántotta azt, és úgy fullasztotta ki belőle a szuszt.
     Én ide-oda járattam furkósom boldogabbik végét, reccsent csont, hasadt bőr, még fog is hullott.
     Nemes vendégeink további támadókat tettek - örökre - ártalmatlanná.
     Épp Solt testvérre tekintettem, aki támadója gyomrából próbálta kirángatni a - minden bizonnyal a gerinccsigolyák között megszorult - vasvilláját, mikor is mellkasát átütötte egy otrombán megmunkált nyílvessző. Szlota odalenn féloldalt húzódott, és onnét nyilazva próbálta megtörni ellenállásunk. Aztán Ferenc is elbukott, egy álnokul, alulról döfött kopja pengéje kiszakított egy jó tenyérnyi darabot a bal combjából. A kőtörőkalapáccsal küzdő János testvér - ki a harc közben mindvégig hangosan énekelte a pásztorzsoltárt - több helyütt is megsérült, fehér csuhájára kusza ábrákat rajzolt előbukkanó vére. Géza, a majd' még gyerekkorú novícius, ki ördögi sebességgel forgatott fokosával három gaz koponyáját is bezúzta, holtan terült el mellettünk. Elébb Szlota lőtte tomporon - ettől még talpon maradt ám a kemény kislegény - majd aztán egy kardhegy suhant, hogy oldalt nyakába mélyedve kis híján lemetszé fejét a ványadtnak látszó, ám valójában szíjas-inas, éltében gyíkfürgeségű, mókusügyességű testéről.
     Hirtelenvést túl kevésnek bizonyultunk már. Én is kaptam egy igencsak fájdalmas ütést a jobb térdemre, a királyt is csak az ujjasa alatt viselt finom láncing védte meg egy nyílvessző sebzésétől, Bulcsúnak bal ökle volt vérbe borulva... Már vettem a levegőt, hogy hátrálást kiáltsak, mikor is felcsendült Lajos hangja;
     - Vissza! Szorosan a fal mellett, vissza a főkapuhoz!
     Nem kérettük magunkat.
     Én is, az uralkodó is ugyanarra gondoltunk, egyszerre markoltuk meg Ferenc testvér kámzsáját, és nem törődve feljajdulásával magunkkal ráncigáltuk. Bulcsú és a töretlenül zsoltározó János testvér hátrálván tartották fel a társaik holttestein bukdácsoló tótokat, majd látva, hogy elegendő egérutat nyertünk, a szögligeti felkapta az íjakat és az éneklő barát nyomába eredve utánunk iramodott.
     Amint beértünk a szentély kapualjába, előlépett a kőfaragó. Zord tekintetében nyoma sem látszott a félelemnek, bár utólag elmondta, hogy belül irgalmatlanul rettegett. No nem enmaga végett, hanem amiatt; mi lesz, ha a rablóbanda győz, átkutatják a monostort, és rálelnek az ő édes kicsi Zilléjére. Azokban a minutákban utálta önmagát, és gyűlölt engem. Úgy vélte; okosabb lett volna az összecsapást megelőzőn ölbe kapnia a leányát és bemenekülnie az erdő mélyére. Ám már hiábavalóság volt ezen keseregni! Maradt. S ha maradt, hát harcolt is!
     A diófa mérőrúd hegyét oly erővel vágta bele az egyik eszelős tekintetű tótba, hogy az átverte annak testét, és a hátából kiálló háromarasznyi darab megsebesítette a mögötte igyekvő cimborát is. Eztán a félszemére vakult, igen magas zsivány tört elő lesújtásra kész buzogányával. A búbánatos dögvész környékezzen - gondoltam - igen hamar összeszedted magad, te anyaszomorító! Egy röpke pillantásnyira azt hittem, hogy Zille árvává lészen, de András szekercéjével ügyesen hárította a csapást, kecsesen oldalt táncolt, és fordulásból-visszakézből a hórihorgas tarkójába vágta szekercéje élét.
     A kreálunk az egy gyöngyberakással díszített markolatú kardot villogtató csirkefogóval vívott, kinek mozdulatain látszott a katonai kiképzés, ám ez nem volt elég hozzá, hogy komoly ellenfél legyen a lovagi tornákban igen jártas és eredményes Anjou Lajosnak. Bulcsú is tette a dolgát, hullák hevertek a lábai előtt. Ahogy a barátok is helytállottak, egy emberként sorakoztak fel mögöttünk, hogy elestünk esetén helyünkbe lépvén megvédjék a gyülekezet vagyontárgyait.
     Jól tartottuk magunk, hát lanyhult a támadás ereje, megtört a lendület. Szlota érzékelhette, hogy emberei meginogtak, így előre furakodott, szemtől-szemben megállván velünk. Nyomában szukája, a késes boszorkány.
     Egyetlen kézmozdulattal háromlépésnyire visszaparancsolta tótjait.
     - Adjátok meg magatokat és nem lesz bántódástok! - rivallt felénk. - Csak az arany meg élelem kell! Ha tovább harcoltok senkit sem kímélünk!
     Az álruhás uralkodónk kedvesen, szinte bájosan elmosolyodott, de szemeiben jeges villámok cikáztak.
     - Aljas, gyáva gaztetteidért királyod felnégyeltet majd, s testrészeid kiszegezteti Torna, Krasznahorka, Rozsnyó és Kassa falaira, hogy minden fattyú lássa meg; miféle jutalom jár a magadfajta mocskos rablónak!
     Nem is Szlota gurult dühbe e szavaktól, hanem a mellette sunyító cafka. Kapkodni és dobálni kezdte a késeit, járt a keze mint a motolla, alig bírtuk felfogni, hogy mi is történik. Megfagyni látszott az idő, mindenki meredten állt helyében...
     Szerencsénkre - vagy az égiek akarata által? - a harag annyira elhatalmasodott a boszorkányon, hogy nem vesződött a célzással. Az első kés Bulcsú és a király között suhant el, hogy aztán Zakariás testvérbe mélyedve földre rogyassza a szelíd, bölcs sekrestyést. A második penge az én bal vállamba mart sebet. A harmadik dobás teljesen célt tévesztett, ártalmatlanul elsuhant a semmibe, a negyediket a kőfaragó csapta földre szekercéjével. Az ötödiktől rovott botom mentett meg, hangos pendüléssel szaladt bele a hegy a vértől iszamos bunkós végibe. A hatodiktól - igaz; csak épphogy! - Bulcsú úrfi ügyesen kitért. Már a következő pár gyilokot lendítette az eszelős fehérnép, mikor egy hatalmas ugrással előtte termett Lajos király, és szablyájának markolatgombjával úgy verte gígán, hogy fuldokolva, hörögve térdre rogyott.
     Én egy sugallat hatására szinte komótosan előre indultam, a csontnyelű tőrt kirántottam furkómból, félrehajítottam, az imígyen késtelenített bottal pedig viperagyorsasággal homlokon koppintottam a dermedten, már-már bambán bámuló Szlotát. A tótnak kifordult a szeme fehérje, úgy dőlt el, mint egy liszteszsák. Megmaradott emberei látván vezérük dicstelen elhullását a nyakukba szedték lábaikat, és istenkáromlásokat ordítozva bevetették magukat a rengetegbe... ...és eltűntek!
     Ilyen hirtelenvést, ilyen kurtán-furcsán ért véget a küzdelem! Igen! Váratlanul, és olyan... Hm, nem is tudom...
     Valójában - bizonnyal - ennél jóval több minden történt, de csupán ezeket a cselekedeteket, történéseket tudom felidézni.
     Hát így volt...
     A tótokat illőn eltemettük. Péter, az ispotályos testvér megpróbálta megmenteni a késdobáló némber életét, de az végül belehalt sérülésébe. Szlotát Perényi és Kalotai urak gúzsba kötve magukkal vitték a szögligeti Szád-várba, honnét aztán több tucatnyi katonát vezényeltek a Háromhegyhez, hogy megtisztíttassék a környék a maradék tót gonosztevőktől. Az elfogott haramiavezérnek később persze beteljesedett ígért sorsa, egyszerre lehetett négy helyen... Hiába, no, a magyarok királya szavatartó király!
     Holtjainkat, gyászunkat leszámítva a baj csak az volt az egésszel, hogy jómagam a küzdelem minden pillanatát élveztem! Mégsem lehetett belőlem harcos, hogy az összecsapások heve vesse lobba vérem, amilyen gyakorta csak lehet. Sajnos!
     Vagy mégsem annyira?
     Mikoron vendégeink lóra kaptak, még utánuk kurjantottam;
     - Ha én lennék a király, néha álgúnyát öltenék és úgy járnám a hont!
     Kiröhögtek!
     Ez volt...
     Mennem kellett a Pilisbe, hogy beavatást nyerjek.
    A történtek után Marton mindenkivel egyenként közölte, hogy milyen hálás, amiért megmenekedett a monostor kirabolttatástól, csak énhozzám nem volt szava. Azt kellett hinnem,  hogy nem szívlel az öreg! Hogy miért? Fogalmam sem volt!
     Egy kicsit azért rosszul esett...     

     Ma már persze tudom mi járt az agg pálos fejében! Beavattattam, hát mindent másképp értek, érzek, értékelek, érzékelek.
     Pusztán hálával és fiúi szeretettel gondolhatok rá.
     Isten megáldja!
A mi Istenünk!

 

 Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap