Az Arany Sas Díj Történelmi Novellapályázat különdíjasa: MONTI NORBERT: SZŰZ MÁRIA KATONÁJA

Szerkesztő A, h, 08/19/2013 - 00:12

 

Arany Sas Díj Történelmi Novellapályázat

 

Kiadja a Magyar Irodalmi Lap (www.irodalmilap.net)

 

 
 

Az Arany Sas Díj történelmi novellapályázat különdíjasa:

Monti Norbert - Szűz Mária katonája 

 

   

             Szent félhomályba burkolózott a hatalmas sátorbelső. Csak néhány fáklya világított a sötétben. A drágán berendezett tér, a falakról lelógó aranyozott török szőnyegek, a míves ládák, a fényes-fekete virginál[1], a középen álló kerek asztal és a trónus királyi lakhelyről árulkodtak. A trónon mélyen bevésve címeres sárkányfogak[2]. Ám e fenséges hely tátongott az ürességtől. Nem voltak itt ugrándozó kegyencek, udvarnokok, sürgő dámák. Egyes egyedül térdepelt egy szikár, termetes férfiú. Egyszerű öltözetű mégis arcát nemes vonások jellemezték. Kezét összekulcsolva morzsolgatott egy rózsafüzért miközben imádkozott:
- Drága mennyei atyánk, kérlek, segítsd meg szolgádat, kegyelmedből Lengyelország királyát, Erdély fejedelmét e nehéz időkben. Nagy feladatra szántál engem, mikor elébb fejedelemmé majd királlyá tettél. A te akaratodból lettem király. Kiemeltél a nép sorából a nép által. Te és ők, a nép választott engem uralkodóvá. Nem fogom cserbenhagyni keresztény társaimat. Kötelességeim vannak…- a király mély levegőt vett. Kezét arcához emelte.
- A török szultánt és a német császárt megbékéltetted. Erdély virágzásnak örvend. Mégis, borongós időket még nagyobb vihar követ. Elébb minden muszkák cára, Rettegett Iván kelt fel ellenem és az igaz keresztények ellen. - csukott szemeiből könny hullott.
- Kard által vész ki kardot ragad! Ha párbaj hát legyen párbaj! Iván cár lerombolta Livóniát, felégette városait és cselt szőtt ellenünkben. A háború már harmadik éve folyik, sok katonád ontotta vérét a csatamezőkön.  Felajánlott békémből, a Te békédből mégsem kért a muszka, hanem azt elutasítá. Követeimet meggyalázta, gúnyolta trónomat. Segíts meg, hogy felvehessem ellene a harcot és megvédhessem országod határait, népedet, a keresztény világot, Lengyelországot. Csak benned van bizodalmam. Ha te nem vagy velünk, elveszünk… Adj erőt népemnek, hogy visszavehessük, ami szent jog szerint a miénk! Ne hagyj el bennünket…- mintha az árnyak is beleborzongtak volna e szavakba.
            A király testében reszketett, verejtékezett. Szűz Mária katonája, Báthory István, a Rzeczpospolita[3]választott uralkodója. A pillanat tüneménye eltűnt, és ismét csönd honolt a sátorban. A táncoló fáklyafény pedig felizzott, és új fénnyel világította be a teret. Ahogy a fáklya, úgy a király is fényt érzett testében. Csukott szemekkel tekintett bele a végtelenbe. Majd újult erővel térdére támaszkodott és felállt. Trónjára ült, majd állát kezére támasztva gondolkodni kezdett. Fejét hátravetette, a sárkányfogakat eltakarva… A sátor bejáratánál akkor lépett be egy árnyalak. Hál’Istennek Jan Zamoyski[4], legfőbb kancellárja volt az…
               A hatalmas trónterem, a fehérre meszelt falaival, arannyal bevont ékszereivel és feszületeivel illetve a több méter magas ikonosztázával mintha a tél hidegét idézte volna meg. A kandallók aligha ontottak elég meleget. Bundát viselő bojárok[5], prikárok[6]és fenyegető opricsinyikek[7]álltak fegyelmezetten a trónus körül. A cár hetykén foglalt helyet, és hallgatta, amint a pátriárka[8]felolvas egy neki szánt levelet. A vörös, sárkányfogas pecsétet jól ismerték már az udvarban. A dússzakállú klerikus pedig fennhangon, szinte kántálva kezdte:
            Stephanus, az Úr kegyelméből Lengyelország és Litvánia király, Erdély fejedelme, Ivanusnak, Krisztus hű szolgálójának áldását, jókívánságait és szívből jövő üdvözletét küldi.
            Ivanus, minden oroszok cára, Autokrata[9]és a Paroszláv[10]egyház védelmezője, ismét felszólítunk fegyvered letételére. „Az egész világ tudja, hogy Livónia hozzánk tartozik, okmányok és történeti könyvek szólnak arról, de a te butaságod oly nagy, hogy mindezekrõl nem tudsz semmit. Igyekezz, hogy ne csak zsoltárokat olvass, olvass egy kis történelmet is; hagyd el az üres meséket és hazudozásokat; hisz a te hazugságaid ismertek az egész keresztyén világ elõtt. Nincs jogod Livóniához.”[11]
            Mi, Stephanus Bathorius, Isten és világ előtt egyaránt megmutattuk rátermettségünket az uralkodáshoz. Családom a nemes Bathorius família felmenőivel büszkélkedhet, akik Magyarország királyainak voltak lovagjai, palatinusai[12]. Minket pedig a legkiválóbbak, Paulus Várdai, esztergomi érsek és maga Ferdinánd imperator nevelt humanus universalissá. Mindég megtartottuk és megtartjuk hitünket a Szent Egyházban és földi helytartójában, a Pápában. Janus Sigismund Magyarország választott királyának udvarában szolgáltunk. Diplomatiai jelentőségű feladatokat láttunk el, és börtönt is szenvedtünk Viena birodalmi városában két esztendeig. Majd a török császár Szelim atnáméjával[13], a transylvaniai rendek fejedelmükké választottak az Úr 1571. évében. Gazdaggá tettem Erdélyországot, felvirágzott kereskedelme, ipara, gazdag földjei gabonát teremnek. Érdemimért a lengyel nép, kiknek királyuk, a francus Valois Henrik[14] cserbenhagyá őket, engem válaszott uralkodójává az Úr 1575. évében.  Házasságot kötöttem a Jagelló ház[15] női sarjával, a fenséges Jagelló Anna királynéval. Krakkó városában, a sárkányőrizte waveli[16] kastély katedrálisában a monarchák szent olajával felkentek és megkoronáztak. Ellenségeimet amorral és temorral[17] legyőztem, békét teremtettem birodalmamban. A rebellis Danzig[18] városát lecsillapítottam, a krími tatárok, a német császár, a török császár mind barátaim, jóakaróim. 
            Ivanus, háborúnk harmadik éve folyik. Visszafoglaltam azt, amit te önkényesen elvettél. Polock és Velikije Luki várát ostrommal megszereztem. Csapataim már az orosz anyaföldet fenyegetik. Fontold meg, mit lépsz, mielőtt késő lenne. Mi párbajra kihívunk téged, és gyenge némbernek tekintünk, ha te azt el nem fogadod. Ha pedig Deus Pacemből nem kívánsz, hát készülj a háborúra! 
            Ha teljesíted kérésünk, azzal elnyered mindünk legőszintébb nagyrabecsülését. Kísérjen jószerencse utadon 
            Rex Electus Reczpospolita Poloniaeet Magnus Dux Lithuaniae et Princeps Transylvaniae

Kelt az Úr 1581. évében, június havában, erdélyi fejedelemségünk tizedik, lengyel királyságunk hatodik évében

            A pátriárka már szinte félelemmel olvasta az utolsó sorokat, mintha az ő hibája lenne a benne foglaltak. A cár, mindeközben gyér haját simította hátra, kecskeszakállát igazgatta, mélyen magába szállt. A jószerencse szóra viszont kitört, és hatalmas rúgással és ütéssel verte le a trónus körül álló arany kandaláberokat[19], és feszületeket. Az udvar népe már tudta, hogy most még nagyobb csendben kell maradnia… 
            Másnap hajnalban a Nap arannyal vonta be a végtelen rusz sztyeppéket. Síkságok és fenyvesek váltották egymást, míg a szem ellátott. A végtelen szabadság érzését egy komor vár törte meg. Pszkov erődje fenyegetően beborította a láthatárt. Báthory István gyönyörű pej lován ült, és szénfekete, aranyozott páncélját viselte. Oldalára hosszú, egyenes kardot kötött. Mellette állt Jan Piotrowski[20], tábori pap, kancelláriai írnok.
- Ó, Jézusom, hisz ez akkora, mint egy másik Párizs![21]- hallotta megszólalni az írnokot. Valóban. Hatalmas kőfalak határolták, sarkaiban majd 40 torony állott. Belül még Domotrov megerősített városa csalogatta az óvatlan támadót. Középen pedig állt a fehér, csavartkupolájú Kreml, a fellegvár, hová a muszka befészkelte magát. Pszkov kulcs az orosz anyaföldekhez, Moszkvát már csak Novgorod városa védhette volna meg. Iván cárnak számolnia kellett ezzel...
            Jan Piotrowski ájtatosan figyelte a királyt és kezében egy rongyos könyvet szorongatott. Abba pedig általában deákul írta le a harcok menetét. Az utókor okulhat a vérontásból. Ezért is tartotta maga mellett az uralkodó, aki szintén szívesen forgatta a kódexeket, és ókori bölcsek históriás krónikáit. Másik oldalán pedig Padre Possevino jezsuita atya görnyedt, madárijesztőhöz hasonlatos alakja vetett árnyékot. Az atya Itáliából való volt, és csavaros esze, ügyes beszéde még sokat segíthetett. De figyelmét most máshova fordította tekintetét.
            A király méltóságosan nézett le harcosaira.  Valóban meg volt elégedve a látvánnyal. 20000 jól felszerelt katona, birodalma minden zugából. Hatalmas, hosszú oszlopokban álltak katonái.  Szedett - vetett parasztgyalogok, kozákok[22], lengyel nemesek, farkas kacagányos huszárok, és a büszke repülő lovasság[23], az ország legkiválóbbjai egyaránt felvonultak a haza védelmében. De felvonultak a litvánok is, kik saját hetmanjuk[24]vezetett győzelemre. Másutt meg hetykén várakoztak a drága zsoldon fizetett magyar katonák, keménykötésű hajdúk[25], forrófejű huszárok és székelyföldi drabant legények mind jöttek szolgálni fejedelmüket, Báthoryt. Élükön állt Bekes Gáspár, oláh vitéz. Ő annak idején ellenség volt, de már fátylat borítottak a zűrzavaros múltra. De ott tanyázott Székely András, Mózes öccse, Bornemissza János, az Egert védő Gergely fia, és még sokan mások is. Ágyúból keveset tudott csak hozni a király, lévén csupán 20-at vontattak idáig. Remélte ez nem fordítja meg az ostromlók sorsát… A német mérnökök, kiket drága pénzen fogadott fel szászföldről amúgy is értettek a dolgukhoz. Az erőd gyenge pontjait majdcsak megpillantják…
            Fény csillant meg a kis fémtárgyon, mely, mint a csiga csápja, úgy állt ki a szász meister szeméből. - Meggyőződésem, hogy ez a déli fal igencsak a vár gyengepontja, Felséges uram!- kiáltott a  tűzszerész, mikor szeméről levette a látócsövet- Ide fel is állíthatjuk az ágyúkat és tüzes poklot küldünk a muszkákra!”- vigyorgott. A király nem is örülhetett volna jobban a hírnek. Piotrowski szorgalmasan jegyzetelt mellette. A sáncokból valóban látni lehetett, hogy a sarokbástyák, a falak itt jóval alacsonyabbak voltak. Már csak idő kérdése, és mind a múlté lesz. Báthory kiadta a parancsot lengyel és magyar vitézeinek, hogy készüljenek itt egy általános rohamra, amint ledőlnek a falak. A sziklás, karós földhányások mögül még félelmetesnek hatottak a komor tornyok…
             - Véredet ontom!- és a lovas egyetlen csapással a tatár kutyafejét vette. A tatárok már a tábor felállításakor kitörtek a várból, hogy zűrzavart okozzanak az ostromlók között. De mit tehet egy csapat muzulmán a magyar huszárnak. Csak megkarcolja… kacagányát! Nagyot kacagott magában a huszár, és jól lovába sarkantyúzott. Szablyáját lengetve neki is lódult, hogy vérét vegye a többi latornak.
            Az erőd belsejében nagy volt a készülődés. A sztrelecek[26]és kozákok éjt nappallá téve dolgoztak a falaknál, hogy megerősítsék azokat. Ostrom készülődik, és ők lesznek az ostromlottak. A tatárokat már leverték a vengerszkijek[27]. A bevehetetlennek hitt vár pedig belülről nézve nem is volt olyan bevehetetlen. A katonák szinte halálfélelemmel hányták a földet a sáncokhoz, mikor egy-egy opricsinyik elhaladt mellettük és karóba húzással fenyegette őket. Durva fekete ruhás hivatalnokok voltak, akik hájas hasukon húzogatták a venyige - övüket:
- Úgy dolgozzál pór, hogy Retteget cárunk haragja hull majd fejedre, ha lustálkodni látlak!- ostorozott szeszélyesen a hivatalnok.
A Kremlben pedig a Iván Sujszkij herceg és a bojárjai dumát tartottak. Érdeklődéssel hallgatta felderítői által szerzett adatokat.
- Ostra kővára elesett, védői pedig szégyenszemre elmehettek. Néhány lengyel és magyar üteg tette tönkre az erődöt semmi perc alatt. Micsoda aljasság- sziszegték tanácsadói.
- Nyugalom, goszpoda[28], amíg Pszkov vára áll és majd 25000 vitézünk, oroszok, kozákok, tatárok harcolnak, addig semmi okunk az aggodalomra…- nagy zúgolódás lett a válasz a meggondolatlan feleletre.

            - Dumnezeu[29]!- kiáltott fel utoljára oláh nyelven Bekes Gáspár, ahogy egy eltévedt golyó fúrta át az agyát. A hajdúk meghökkenve látták elesni vezérüket. Az önkéntes harcosok tovább haladtak a romba dőlt fal felé. Egy kisebb csapat felkapta az agonizáló Bekest és rohant vele vissza a táborba[30]. Majd az egész leomlott, és hatalmas rés keletkezett. Oda is mentek nyomban vitézkedni a magyarok, egy kis muszka vért ontani. De Bekes eleste mégis váratlanul érte őket. A sötétben fáklyával hadonászó ezredes kelt szóra:
- Ne bámuljatok úgy, mihasznák! Azé lesz a fejedelem hetedhét országa, aki hamarabb feltűzi Erdélyország zászlaját a vár fokára! Ne nézzétek ti most Gáspárt! Előre!- kiáltotta Bornemissza János hajdúinak, és azok erőt merítettek szavaiból. Mögöttük már jöttek a fehérruhás lengyel lovasok, hogy támogassák a magyarok támadását. A sáncokból csak úgy szórták az ágyúgolyókat a muszka muskétásokra. De azok annyian voltak, hogy egy elesett nyomban három ugrott helyébe. A sztrelecek szinte örömmel várták váratlan vendégeiket a várba. A hajdúk beugráltak a réseken, és meg is kezdődött a kézitusa. Hol egy sztrelec vágott fejszéjével húsba, hol egy hajdú puskatusa ért gerincet, másutt a bajor meg a lengyel harcosok agyveleje loccsant ki. A haddelhadd ádázul folyt. A falakról viszont lejönni nem tudtak, mert több lábat esett volna az egyszeri katona, és Isten bizony lábát töri Az egyik sarokbástyán már négy zászló lengett. Kerekes Máté, vérmes hajdúlegény volt az első, aki kitűzte a Hétvár[31]lobogóját. Távolról úgy tetszett, a vár már Báthoryé. De a tusában egyszer csak az orosz ágyúk önnön bástyájukat leszakították, ami majd a lengyel honfiakra zuhant nagy tömegével. Szurkot öntöttek mieinkre, majd lőporral akarták őket kifüstölni új helyükről. A tűz elől hátrálni kényszerültek… Amíg a mieink a muszkával harcoltak Bornemissza legényei egy sóval teli kast találtak és azt fosztogatták. Mindegyik felkapott egy zsákot és futott. Vérszemet kaptak a többiek is, és máris folyt a váltott munka, egyik ütött a másik meg sót cipelt… 

            - Már csak egy öltés, és kutya baja sem lesz, Signore!- mondta a velencei borbély a sebesült hajdúnak, ahogy szütyőjébe nyúlt egy kis cérnáért. A táborban sokakat kellett még így toldoznia-foltoznia a talján felcsernek. Ötszázan sebesültek meg a rohamban. Voltak, akik csak kisebb sérüléseket szenvedtek. De voltak, akik halállal lakoltak merészségükért. Most már négyszáz lengyel vitéz, magyar hajdú és megannyi huszár száguld Szent Pétertől elkérni a kulcsot! Signore Báthory már tervezgette is hadvezéreivel, hogy hogyan lehetne bevenni az erődöt...
–Felcsert, felcsert!- és már rohan is a barbitonsor toldozni-foltozni. A látvány igencsak furcsa volt. Egy magyar huszár, Rácz Péter, akinek egész teste égett volt, egy sebesült lengyel huszárt cipelt lován- Felcser uram, kérem, adjon orvosságot lengyel testvéremnek! Még Polock váránál mentett meg a gyújtogatáskor, mikor fáklyával rohantunk neki a fából ácsolt erődnek, hogy a muszkát megsüssük, de engem is ért a láng és nagy forgolódás, verekedés közepette is borzasztónak hatott szenvedésem. Bátor vagyok én, de ha lengyel öcsém, akkor nem ment ki, most por lennék de leginkább hamu! Kérem, uram, segítsen rajta! Ez a legkevesebb, amit kérhetek hű társamért, kit meglőtt egy zsivány sztrelec…

            Ha földön nem, hát a föld alatt ás vermet a muszka kutyának a jó katona! A lőpor már így is fogytában volt a táborban… Az alagutak sötétjébe egy lámpással világított be a lengyel telekkatona. Mellette egy terebélyes hajdú téblábolt a csákányával. Már intette elébb a magyart, hogy legyen türelemmel. A jó munkához idő kell. A király azt parancsolta, hogy aknát kell ásni a falak alá. A kezében lévő gyűrött papírost a pislákoló fényhez emelte.
- Ássál csak előrefele, drága barátom…- mondta kaján mosollyal a magyar zsoldos. Micsoda ostobaság! A jó munkához idő kell! Mindjárt jól le is hordta volna társát, ha a fülsüketítő robbanást követően nem zuhan rá tízmázsányi föld… Utolsó gondolatával még megfejtette, hogy talán az ellenségnek sikerült ellenaknát ásnia. A hajdú meg bizonyára még a föld alatt is kárörvendezett. Tudta ő, hogy nem kellett volna annyit morfondírozni azon az útvonalon!

            - Felséges uram, a táborban zúgolódnak a katonák!- jelentette a lengyel hetman. A tisztelgő hadvezér előtt ülő király aggodalmasan fontolgatta a további hadműveleteket. A sátor belseje most már világos volt, megtelt mindenféle náció szülöttjével, tanácsosokkal, udvarnokokkal. Kint meg esett a fagyos eső, de a sátor mégsem ázott be. De a katonák ott dideregtek a sáncokban, és a falakat figyelték mélabúsan. Vagy a sáncok mögé tekintve nézték az utat lengyelhon és magyarhon felé? A helyzet egyre kevésbé volt rózsás… A háború nem folytatódhat örökké…

            - Meghalsz lator!- és a lovas egyetlen csapással a muszka lelkét vette. Magasba ívelő szárnyai, melyek páncélját ékesítették, követték gyilkosan kecses mozdulatait. A támadók újabb hulláma érkezett – Hát ti sosem fogytok el, muszkák?- Mordályát előkapva le is lőtte a feléje rohanó kucsmás bojárt. A repülő lovasság a sáncokban harcoló gyalogosoknak segített, esőben, sárban. Ők voltak lengyel föld legkiválóbbjai. Egynek lenni közülük nagy megtiszteltetés volt. Nem is tudhatták a földtúró parasztok, hogy a huszár a harcmezőből, ha meghal egyenesen az égbe száguld paripáján! Lengyel vagy magyar, a huszár az, huszár marad… Örökre…

            Az új roham is meghiúsult… Pedig öt napja lövettük a nyugati falakat! De a muszkák már megint palánkokat húztak a falak mögé, úgy várták a lengyel és hajdú vitézt. Szinte megismétlődött az előző roham vérontása, hol a muszka levágta a támadó katonáinkat. Nem építhetünk további ostromműveket, a királynak el kell hagynia a tábort. Már a cár is hajlandó békét kötni, így lassan a fegyverek helyett a diplomatáké lesz a főszerep. Vajon most melyik sakkfigura veszi át az irányítást?

            A Szentséges Atyának, Gergely úrnak[32],isteni gondviselésből a római szentegyház főpapjának, Padre Possevino, alázatos szolgája, a legnagyobb tisztelettel csókolja boldogságos lábait.
            Szentatyám, jelentem, hogy diplomáciai kiküldöttségem sikerrel zárult. Amint kérted, atyám, megbékéltettem Stephanus Bathoriust és Ivanus cárt. A háború befejeződött. A fegyverszünetet aláírták Jam Zapolszkijban. Bevetettem minden olyan eszközt, Isten legyen tanúm, mely keresztény ember használhat ilyen helyzetekben. Elhitettem az oroszokkal, hogy katolikus lengyel barátaink katonai segítséget kaphatnak bármikor. A moszkoviták nem voltak hajlandók egész Livóniát átadni. A lengyel fél pedig nem akart várni a szejm üléséig. A cél a háború gyors megkötése volt. Tekintettel voltam a svéd király érdekeire is. Lengyelország visszaszerezte régi birtokait, sőt gyarapodott földekben. Livónia újra Bathorius rexé. A Balti tenger már valóban előnyt jelent Polóniának. A moszkoviták erősködtek, hogy mit a lengyel megtart, az így is a cártól vették el és a szerződésben is így álljék.            „A békekötés tíz évre szól. A lengyel király köteles Pszkovot ostromzár alatt tartó seregét az orosz fennhatóságú területekről kivonni. A tavalyi évtől elfoglalt orosz várakat. Velikie Luki, Zawolocze, Nevel és a Pszkov környéki várakat fegyverzetükkel és a megmaradt hadfelszereléssel vissza kell szolgáltatni az orosz uralkodónak. Ezért cserébe az orosz cár lemond Livónia ő általa elfoglalt részéről és várairól és a bennük elhelyezett fegyverekről és hadifelszerelésről. Ami Narvát, és más livón városokat illeti, amelyek jelenleg a svéd király birtokában vannak, a lengyel király követei kijelentették, hogy őfelsége jelen szerződést figyelmen kívül hagyva rendezi területi hovatartozásukat a svéd uralkodóval. A várak, a felszerelések, és az emberek átadása során kerülni kell az erőszakot és a ravaszságot.”
Kelt az Úr 1583. évében, január havában

Szentséged odaadó fia, Jézus társaságának alázatos szolgája
Padre Possevino

            A sátorban ismét félhomály volt. A fáklya tüze csendesen ropogott. Ismét minden ugyanúgy volt berendezve. Semmi sem zavarhatta a király nyugalmát… és játékát. Az ujjai könnyedséggel, kecsességgel érintették a fekete virginál billentyűit. A zene pedig szinte varázsütésre megszólalt. A király testben és lélekben pihen, de elméjében a fogaskerekek továbbra is kattogtak. A cár tehát visszahúzódott, egy ideig-óráig. De helyette más teendői lesznek. Lengyelhonban hatalma megszilárdult, hadserege erősebb, mint valaha. A köztársaság erős kezekben nyugszik. Erdélyország virágzik, élén Ghiczy András váradi kapitány állt. A csepp Báthory Zsigmondot nevelkedik, nagy jövőt szán még neki a sors. A hangszer, a hang harmóniája nyugtatta az uralkodó fülét. De mi legyen az ő jövője? Vajon birodalma tovább terjeszkedhet? Eleget tehet álmának, a nagy lengyel-magyar uniónak, hogy az igaz ellenséget, a ravaszul mosolygó törököt kiűzze a keresztény Európából? Véletlenül félreütötte a hangot, és elrontotta a jól csengő dallamot. Fáradt volt, a királynak is nyugovóra kell térnie. Még egyszer felnézett a végtelenbe csukott szemeivel. Majd hátratekintett és megpillantotta a Báthoryak ősi címerét a trónusán… Sárkányfogak… De a sárkányfogak már nem egyedül álltak a véseten. Körbe vette őket egy hatalmas, karmos lengyel sasmadár.
Király volt ő és fejedelem. Uralkodásra születve…

 

 

 

 

Felhasznált Irodalom:

  1. Nemere István: Erdély története, a fejedelmek kora; Anno kiadó
  2. Oborni Teréz: Erdély fejedelmei; Pannonica kiadó
  3. Pálffy Géza: A tizenhatodik század története; Pannonica kiadó
  4. Horn Ildikó: A könnyező krokodil - Jagelló Anna és Báthory István házassága; L’Harmattan kiadó
  5. Passuth László: Négy Szél Erdélyben; Athenaeum 2000 kiadó 2007
  6. http://hu.wikipedia.org
    7.
    Veress Endre: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei -http://mek.oszk.hu/08400/08472/08472.pd

 

 

 Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap