Az ég alatt

Kalász István, sze, 08/10/2011 - 08:04

 

Laurának 

P.-vel, legeslegjobb barátommal fogadtunk, hogy egy egész évig nem fogunk sírni, és ment is a dolog. És aztán 12 hónappal később arra gondoltunk, letelt az év, és hogy ezalatt az év alatt erősebbek lettünk, okosabbak, nem alázott meg minket senki. Mert nem sírtunk. Sem az iskolában, sem otthon, ha szíjjal vertek az apáink, sem a házak mögötti játszótéren. A GRUNDON. Ahol a gyengébbekkel gilisztát etettek az erősebbek, ahol le kellett adni a bőrlabdát, ahol legyeknek tépkedtük ki a szárnyát, ahol hatalmas teherautók, kamionok álltak, a salakbánya körül meg a lányok, a kurvák, éjjel taxik, gyakran üvöltés hallatszott, olykor jött a rendőrség.

Akkor ez bevált, mondta P. büszkén, és rágyújtott élete első cigarettájára. Igen, mondtam én is, minket nem lehet elkapni. Nem ám. Akkor folytatjuk, mondta P., és egész életünkben nem fogunk sírni. Helyes? És így eldöntöttük a dohos pincelejáróban, hogy nem sírunk mostantól soha, valamint aki mégis elsírná magát, szól a másiknak, mert akkor elvesztette a csatát. És legyen a lelke másiké, mondtam komolyan, mert ezt láttam éjjel a horror videókban, mielőtt felzúgott volna a kopasz gyilkos körfűrésze. És sikerült.

Felnőttünk, ki erre, ki arra került. Lett állás, főnök, feleség, jött a válás, a barátnő, jött a betegség, MINTHA az egész élet egy nagy halom mocsok volna, ez az érzés is megvolt mindkettőnknek. Volt szerelem, éjjel tévé előtt magányos részegség, lett összetört tévé, összetört világ, álltunk tornyok tetején, a tengernél, rájöttünk, hogy a nőkkel szépen kell beszélni, és akkor ők is kedvesek, rájöttünk, hogy a bútorokat le kell takarni, ha elutazunk, pontosan úgy, ahogyan nagyszüleink, szüleink tették. Megloptak, loptam magam is, elhagytak emberek, elhagytam embereket, a szüleink megöregedtek, rájöttünk sok mindenre, és ekkor történt. Mert addig tényleg, nem sírtam. Tudom, P. sem. Mert szólt volna. Néha közel álltam hozzá, de nem. Voltak pillanatok, amikor majdnem megtörtént, de nem. Nem és nem. Szóval teltek az évek, rohantak, mit tudom én, hogyan kell ezt szebben, okosabban mondani, szóval öregebb lettem, nyavalygós, a hajam ritkásabb, történt ez az, de sírni? Nem.

Tehát: Nem sírtunk.

És furcsa módon ugyanazon a napon sírtunk mégis. Nincsenek véletlenek? Ebben nem hiszek, szerintem vannak. A sors maga véletlen, a sors irányíthatatlan legvégül, hamu és szél egyben, teljes káosz, mert ha belegondolok, mindig csak a csapásokat nevezzük sorsnak. Szóval ugyanazon napon sírtunk P.-vel. Azon a napon éppen feleannyi idős lettem, mint amennyi ideig élni szerettem volna, már csak az anyám élt, nyár volt, forróság, a város szinte megolvadt, az utca bűzlött, igen, azon a napon autóban ültem. Mentem a pénz után a külvárosba, amikor megszólalt a telefonon. Anyám szomszédja hívott, az undok vénasszony, menjek az anyámhoz, baj van.

Az idő olyan, mint a gyerek, mindig elfut, mondta az anyám, ha megint nem jöttem, ha megint csak telefonáltam, kimentettem magam, bizony, az idő az erkölcs gyereke, mondtam erre mindig. És nevettünk. Nagy baj van, mondta a szomszédasszony a telefonba, jönnie kell. Most. És kanyarodtam, dudáltam, átvágtam a záróvonalon, áthajtottam a piros lámpán, átszáguldottam a folyó felett, és eszembe jutott, hogy randevúkra mennyit rohantam, az anyámhoz meg így soha. Az anyámhoz, ki feledékeny, nem zárja be a lakásajtót, a vízcsap folyik, a faliórában régen kimerült az elem, a lámpák éjjel-nappal égnek a lakásában, a rádió hónapok óta zümmög a hálószobában, igen, ez az Anyám. Végre megérkeztem, felrohantam a lépcsőn, benyitottam a fülledt lakásba, a homályos szobában ott ült. Az anyám.

És rögtön láttam-tudtam, megbolondult. Miért? Honnan vettem? Nem tudom. Megéreztem. Az anyám ült az asztalnál, csak nézett rám, és az apám nevén szólított:

– Tudom, Péter, tudom, nem szereted a gyerekeket. Nem tudsz bánni a gyerekekkel. Tudom. Péter, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább!
Persze, hogy letérdeltem anyám elé, és mondtam, én vagyok itt, a fia. Akit régen látott már, és ezért bocsánatot kér. Sőt, a fia hoz neki süteményt is, áfonyás táskát.
– Emlékszel, anyám? Szereted az áfonyás süteményt, igaz?
Ő mosolygott.
– A gesztenyéset szeretem jobban – mondta halkan. – Péter, beszélnünk kell – folytatta. – Törődnék veled, nem lenne semmire gondod, kedvesem. De van itt valami, Péter... – így folytatta anyám, én pedig megértettem, elmerült a múltban. Végleg.
- Örülök, hogy megértetted, nem tudok bánni a gyerekkel, idegesítenek – mondtam végül –, és meg kell mondanom, ezen a földön nem tud senki olyan jó húslevest főzni, mint te.
Anyám mosolygott. Anyám nevetett. Megsimította az arcomat. Megint mosolygott.
– Igen, de most beszélnem kell veled, Péter, fontos dologról. Szeretném tudni, elveszel-e feleségül? Mert szeretném tudni, mire számíthatok? Ezt magad mondtad a múltkor, kedvesem, hogy a nők ilyenek, nem tudnak várni. Szeretlek.
Ekkor megcsókoltam anyám hideg, ráncos homlokát, bementem a hálószobába, üldögéltem szüleim ágyán, néztem a falat, a megsárgult tapétát, közben anyám beszélt, motyogott a szobában.
– Péter? Itt vagy? Nem házasodunk össze? Nem akarok sírni előtted, Péter.

Van egy cipős doboz a szekrényben, apám régi öltönyei között. Fényképekkel, videokazettával. Az esküvőről. Ahogyan állnak a salétromos fal előtt. Aztán egy téren a pap mellett, a rokonok között. Odébb régies autók, poros Volgák, rozsdás Fiatok, az üzletek fölött cirkalmas, ósdi neonreklámok. Apám öltönyben, anyám szegényes virágcsokorral a kezében.

Ültem a szobában, az ágy szélén, a rádió egyre zümmögött, ez történt, az is történt a világban, néztem a szekrényt, amelyben a fényképes doboz volt, és arra gondoltam, ki kell vennem onnan, meg kell néznem, hogyan volt azon a napon? Milyen nyakkendőt viselt az apám? Milyen ruhát viselt az anyám? Milyen volt aznap az idő? Sütött a nap, meleg volt? Fújt a szél? Mi történt aznap a földön? Soha nem meséltek róla. Igaz, házasodni jó, nem házasodni jobb, mondja valahol a Biblia, de ezt nem mondhatom soha anyám előtt. Mélységes mély lélegzetet vettem, odakint anyám motyogott, felálltam, kimentem, hogy megint odaálljak elé, belenézzek az üres szemébe, és azt mondjam, minden jóra fordul.
– Gyereket várok, Péter. Ha nem veszel feleségül, akkor ezt a gyereket ki fogják venni belőlem, Péter. Nem akarok sírni.
– Persze, anyám – mondom.
– Nem akarom, hogy kivegyék belőlem a gyereket. Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket. De, most válaszolnod kell, Péter. Eleget vártam. Ígérem, több gyerek nem lesz, jó?

Szóval, ekkor történt, hogy elsírtam magam. Mert megláttam, hogy anyám a filcpapucsát fordítva viselte, a szomszédasszony adhatta rá így, mit tudom én, hogyan történhetett. Még soha nem láttam, hogy anyám bármit is fordítva viselt volna, egész életében ügyelt magára.
– Igen – mondtam, – ne félj!
Aztán kimentem a lakásból, ki az ég alá, felhívtam P.-t, elmondtam neki, hogy elveszítettem a fogadást, elmondtam neki, hogyan könyörgött anyám az életemért, és elmondtam azt is, hogy sírtam, mert láttam a papucsát.

P. hallgatott, aztán hallottam, hogy halkan sírni kezd, és ekkor egyszerre letettük a telefont. Én meg maradtam a parkban, a padon a nagy ég alatt, néztem anyám nyitott szobaablakát odaát, és arra gondoltam, fel kell mennem oda. Dolgom lesz odafent, és ekkor olyan békés öröm fogott el, mint még soha életemben.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap