Az égbolt magyar csillagai

Kárpátalja-szer..., v, 07/08/2018 - 00:02

  Valamikor nagyon rég – középiskolás koromban – szeget ütött a fejemben egy gondolat: hogyan lehet az, hogy nekem a II. világháborúból a hőst a Panfilov-század vagy az ifjú gárda kell hogy jelentse.

Jó, jó, hogy mi, magyarok minden tekintetben pórul jártunk, de lehetséges-e, hogy nem voltak hőseink? E gondolatokhoz persze hozzájárult, hogy akkor már tudtam Erich Hartmannról, a német ászok ászáról (352 légi győzelem Bf 109-cel, minden idők legeredményesebb pilótája) vagy Günther Prienről, akit a tengeralattjárósok csak a „Scapa Flow Bikája” néven emlegettek. Fura, gondoltam, hiszen a németek is vesztettek, de érdekes módon a vesztesnek is voltak hőseik, akik nemcsak zseniálisan kezelték halálosztó gépeiket, hanem ugyanakkor megmaradtak embernek, becsületesnek.

Egyszer aztán kezembe került egy akkoriban szamiz­datként terjedő füzetecske, amit bizonyos Tobak „Cica” Tibor világháborús veterán pilóta jegyzett. Ebből megtudtam, igenis voltak hőseink. Ők voltak a Puma vadászrepülők, akik a kor „Top Gun”-jain, Bf 109. vadászrepülőkön harcolva védték a hazát.  Az égbolt csillagai voltak. Közülük is kiragyogott fényével, tudásával és emberségével Szentgyörgyi Dezső, minden idők legjobb magyar égi vadásza. Érthető tehát, hogy a minap igen megilletődötten kezdtem beszélgetésbe a légi ász fiával, ifjabb Szentgyörgyi Dezsővel, aki nem mellesleg maga is repült majd 3 évtizedet a mára „megboldogult” MALÉV-nál.

–  Elsősorban el kell oszlatni azt a tévhitet – kezdte a ma már nyugalmazott repülőkapitány –, hogy a Horthy-korszakban a társadalom átjárhatatlan kasztokból állt, és csak az uram-bátyám rendszer adott lehetőséget az előmenetelre.  A legjobb példa erre édesapám, aki igen szegény sorból küzdötte fel magát. Ha akkoriban nincs a Horthy István Alapítvány, ami a tehetséges fiatalok repülős képzését finanszírozta, soha nem repül, hiszen a repülőgép-üzemórák akkoriban is sokba kerültek.

Hogyan kezdődött édesapja repülős pályafutása?

– 1938-ban elvégezte a pilótaiskolát, majd a Ludas Matyi ezred kötelékében részt vett Kárpátalja visszacsatolásában.  Ekkor még csak a kétfedelű Fiat Cr-42 volt a gépe, de hamarosan megkezdődtek a Szovjetunió elleni hadműveletek, és apámat átképezték a rosszemlékű, szerencsétlen repülőtulajdonságokkal rendelkező Héja vadászgépre. Ekkor már a legendás Dongó század pilótája volt. A szó szoros értelmében vállvetve harcolt Horthy István kormányzó-helyettessel, mivel parancsnokuk egy párba osztotta őket.

Édesapja nyilván közelebbről ismerte Horthy Istvánt. Miket mesélt róla?

–  Jó pilótának és kiváló műszaki embernek tartotta. Elmondása szerint a kor­mányzóhelyettes rendkívüli kötelességtudattal látta el feladatait. Nagyon fegyelmezett ember volt, aki nem mellesleg kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, és briliáns sportrepülő volt. Mint embert, mint katonát és mint Magyarország második közjogi méltóságát egyaránt sokra tartotta. Horthy István tragikus halála, amit a Héja rossz repülőtulajdonságai okoztak, apámat is megrázta, de háború volt. Újra fel kellett szállni, mert a harcok nem szüneteltek.

Úgy tudom, az első légi győzelme igencsak kétesre sikeredett…

– Őrjáratból tért visszafelé, amikor egy német He-111 bombázó lövésze „ratának” (Polikarpov-1) azonosította a Héját, és tüzet nyitott. Apám visszalőtt, a bombázó kényszerleszállt, aztán jött a parancsnoki megrovás. Szerencsére felettese nem volt elvakult náci. Sokkal inkább gondolhatta, ha ez a Szent­györgyi le tudta lőni a He-111-et, a 7 géppuskával védett, komolyan páncélozott bombázót, akkor érdemes kibontakoztatni tehetségét. Átképzést kapott a legendás „messzer”-re, vagyis a Messerschmitt  Bf 109-re.

Egyik első valódi győzelméről sok legenda kering.

– Bizony. 1942 késő őszén már Bf 109-en repülve a német vonalak fölött leszedett egy orosz gépet. A pilóta ki tudott ugrani, de odalentről a nekivadult németek tüzet nyitottak az ejtőernyősre. Apám ekkor spirálfordulóba vitte a gépét és a földig kísérte, mintegy a gépével fedezte az ereszkedő oroszt.  Kollégája túlélte a háborút, és ennek az epizódnak majd a hatvanas évek elején lett jelentősége.

Addig viszont édesapja szorgalmasan gyűjtögette a légi győzelmeket.

– Igen, hiszen 1943–44 során 16 légi győzelmet aratott, de aztán Magyarország felett rettenetesen beborult az ég. A szövetségesek olasz légi bázisokról megkezdték Magyarország totális tönkrebombázását. Volt viszont egy ember, vitéz Heppes Aladár, aki napok alatt összeszedett egy elit csapatot, akik haláltmegvető bátorsággal és elképesztő szakértelemmel vették fel a harcot az emberanyagban gyakran 200-szoros, fegyverzetben 300-szoros fölényben lévő angol–amerikai erőkkel. Ők voltak a 101. vadászrepülő osztály, a legendás „Puma” vadászrepülők, akik a magyar hadtörténelem egyik legfényesebb lapját írták. A 70 „Puma” ’44–’45 során 288 szovjet vadászt és bombázót, 64 angol–amerikai bombázót és 47 szövetséges vadászgépet lőtt le.

És az édesapja volt a „Pumák” ásza…

– Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de az volt. 29 igazolt és 6 valószínűsíthető légi győzelmével minden idők legeredményesebb magyar vadászpilótája. Utoljára 1945. április 16-án szólaltak meg a „messzere” gépágyúi. Mindemellett sosem tört össze gépet pilótahibából, és volt egy nagyon ritka tulajdonsága. A repülősök úgy mondják, „nem fogta a golyó”, mivel 220 harci bevetése során egyszer sem lőtték le. Sosem kellett ejtőernyővel ugrania.

Volt viszont egy érdekes esete a Balaton körzetében, amikor vértelen párbajt vívott egy angollal. Hogyan történt?

– ’44 nyarán Székesfehérvár közelében apám arra lett figyelmes, hogy egy angol gép repül a nyomában. Minden tudását bevetette, de a „messzer” inkább sebességéről és brutálisan erős fegyverzetéről volt híres, nem fordulékonyságáról. Az angol tapadt, mint a pióca, de nem lőtt. Apám ezt észlelve levette a gázt, maga mellé engedte az ellenséget és átintett, hogy mi van? Miért nem küldtél belém egy sorozatot?  Az angol visszaintegetett, hogy hiába nyomja az elsütő billentyűket, nincs lőszere. Apám ekkor tisztelgett, majd intett az angolnak, hogy menj délre, mert én megyek északra. A jelenetnek sajnos tanúja is volt, és apám ellen eljárás indult „az ellenséggel való fraternizálás” jogcímén. Ő azzal védekezett, hogy nem hóhérnak, hanem katonának esküdött fel. Neki csak addig ellenség az ellenség, amíg vissza tud lőni. Parancsnokai felmentették. Később, polgári pilótaként első londoni útján ez az angol pilóta fogadta katonai tiszteletadással.

A háború után hogyan alakult a sorsa?

– ’47-ben – az amerikai hadifogság után – jelentkezett az akkor alakult MA-SZOV-LET légitársaságnál (a MALÉV őse) pilótának. Önéletrajzát olvasva a párttitkár üvöltözni kezdett, hogy ezt a náci disznót fel kellene akasztani, nem munkát adni neki, hiszen hány jó szovjet elvtárssal végzett. Az ordibálást szerencsére meghallotta a cég orosz társ-vezérigazgatója, aki az adatokat átnézve azonnal alkalmazta apámat, mert neki pilóta kellett és nem pártmunkás. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jön a Rákosi-éra, amikor az ÁVH apámat is megvádolta egy kémkedési üggyel. A vád abszurditására jellemző, hogy azt kellett volna aláírnia, egy olyan angol hírszerzőnek továbbított adatokat, aki mellesleg 1938 óta halott volt. Apám tagadott, de amikor a szomszéd kihallgató-szobából meghallotta anyám sírását, mindent aláírt. 1951-ben 16 évre ítélték.  1956-ban a Nagy Imre-kormány idején szabadult. A 90 kilós makkegészséges, kiváló fizikumú férfi 45 kilóra lefogyott emberroncsként tért haza. De hamar összeszedte magát, és a forradalom után ismét repült, immár a MALÉV kötelékében. Ekkor történt, hogy az Il-18-as átképzése során a Szovjetunióban ismét találkozott azzal a pilótával, akit 43-ban nem engedett a német egységeknek cafatokra lőni.

Hogyan történt?

– Apámnak a szimulátoros Il-18 kiképzés során majdnem megoldhatatlan feladatot adott az oktatója. Kettős motorleállás mellett erős oldalszélben kellett kényszer leszállnia. A dolog nehézségét illusztrálja, hogy élesben addig ezt a feladatot két orosz pilóta tudta csak megoldani, és mindketten megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Apám gyöngyöző homlokkal, de végrehajtotta a feladatot, amire a kiképzőstáb persze összeröffent, hogy ki ez a „vengr”. Szó szót követett, apám mesélt a múltjáról, amikor pedig szóba került a Nagy Háború, az egyik vezető-instruktor elordította magát: „Deziderij, hát Te voltál az, aki nem engedted, hogy azok a szemét fasiszták szitává lőjenek az ejtőernyőmön lógva!!!” Szóval, kicsi a világ, és még kisebb a repülősök világa. A két egykori ellenfél akkor bizony minden ellenérzést belefojtott egy nagy adag vodkába.

Mesélne az utolsó repüléséről?

– 1971. augusztus 28-án Koppenhágába kellett repülnie. Néhány napja maradt a nyugdíjig, és mint a MALÉV nyugalmazott főpilótája, már csak a családjának kellett volna szentelnie életét. A sors azonban másképp rendelkezett. Koppenhága felett kis kiterjedésű, de roppant erős szélörvény csapott le a gépére, az időjárási adatokat pedig hibásan közölte a koppenhágai torony.  Apám ennek ellenére jó döntéseket hozott, és túl is éli, ha van még 100 méter magassági előnye és némi plusz sebessége. Sajnos, nem volt. 12 230 repült óra után lezuhant. Hamvai ma a Kerepesi temetőben nyugszanak.

De azért a vére nem vált vízzé.

– Nem bizony! Én 28 évig repültem a MALÉV-nál, a fiam meg végképp a nagyapjára ütött. Gyerekkora óta a repülés a mindene, és ez néha fura szituációkhoz vezetett. 1990-ben, amikor a legifjabb Szentgyörgyi Dezső még csak 11 éves volt, elvittem Varsóba, ahol az utolsókat rúgó Varsói Szerződés és a NATO fejesei tartottak reprezentációs találkozót a békülés jegyében. A repülőtérre nyugatról leszállt egy amerikai F-16 „Fighting Falcon”, keletről egy szovjet MiG-29 „Fulcrum”. A két gép a kifutón szembeállt, a tábornok urak és elvtársak meg ott a gépek között kezdtek kötetlen beszélgetésbe. Mint mondtam, én „becsempésztem” a fiamat, mert Tom Cruise meg a Top Gun után mindenáron látni akart egy valódi F-16-ost. Épp kiszállt a jenki pilóta a kabinból, amikor odalép hozzá az én drága csemetém, és az amerikai felségjelre mutatva megjegyzi: „Tetszik tudni, az én nagypapám 6 ilyen jelű gépet lőtt le, mint amilyenen a bácsi repül.”  Meghűlt a vér mindenkiben, hiszen ez a szegény amcsi idejön békülni, és valami vásott kölök rögtön az orra alá dörzsöli, hogy az ő nagyapja úgy vadászott az amerikai gépekre, mint fecske a légyre! Szerencsére a pilóta jól tolerálta a furcsa köszöntőt, és csak annyit válaszolt: „Akkor te nyilván nagyon büszke lehetsz a nagyapádra”. Jól sült el a dolog, de biztos ami biztos alapon azért a vörös csillagos MiG-29-hez nem engedték közel a drága fiamat. Később aztán ő is megszerezte a pilóta-jogosítványát, és ma is repül. Jelenleg a WizAir kuvaiti járatának Jumbó Jet-jét (Boeing 747, Repülő Elefánt) vezeti. Egyike annak a három magyar pilótának, akik jogosítvánnyal rendelkeznek erre a legendás óriásgépre. És lehet, hogy most, amikor beszélgetünk, vagy amikor az olvasók ezeket a sorokat böngészik, épp ismét van egy Szentgyörgyi a levegőben. Szóval a vér tényleg nem vált vízzé.

 

(Forrás: Kárpáti Igaz Szó 2013. július 20.) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap