Az együttlét 20/34

Jókai Anna, p, 03/09/2012 - 00:04

 

Jó tanácsok. Döncikém tanácsai. Még a ruháit is eladtam. Hogy meg ne bolonduljak, ha a fogasra nézek. Csak a kamatokban tévedett. Annyira Dönci sem volt okos, hogy ezt a mizériát előre lássa. Az a kis pénzecske percről percre értéktelenedik. Az állam hetet vall be. De van az infláció huszonegy is. Hárommal kell beszorozni, mindig, amit mondanak. Mint a háború után… Aztán fel a csillagos égig! Időben ment el az én Döncikém. Akárcsak Mariska lelkem meg a hóhányó Nándija. Nem mintha kívánkoznék utánuk. Annyira nem lehet ronda az élet, mint a halál. Süt a nap. Még szeptemberben is. És igenis meg kell találni az előrevezető utat. Tátén nagyon jó volt. Ott volt a legjobb. Lánykoromban. Az a hatalmas kert. A virágok. Imádtam a virágaimat. Nem sajnáltam a szomszéd gyereket bottal elveretni. Nem én, amikor a tátikáimat lelopta. Vagy azok a vandál tyúkok. Kővel ütöttem agyon, ahányat eltaláltam. Mindig ott kapirgáltak, a porcsinrózsa körül. Szegény ártatlan virágok. A gonosz ember utazik rájuk, egyenest. Meg lehet figyelni. Minimális jóérzést nem tanúsítanak. Pedig a közmondás is mondja. Aki a virágot! Tátét el kellett adni. Felzabálta Döncikém betegsége. Ha még soká tart, a maradék is ráment volna. Így meg magától értéktelenedik el. Ha Döncikém nem olyan szívós, Táté még ma is megvan. Kiadtam volna bérbe, feles művelésre. Én csak a virágokkal bíbelődtem volna. De nem lehetett. Vonatozni kétszáz kilométert és ott ülni Döncikém ágya mellett, ez a kettő nem jön össze. Tömni az orvosokat, ápolónőket pénzzel, narancsot, csokoládéparfét hordani a nyugdíjból… Nem mintha hánytorgatnám. Vagy megbántam volna, így utólag. Az élet a legdrágább kincs! Az a koszos liba, valami segédszemélyzet, megyek be, sose felejtem, ott áll a pedálos szemetesláda mellett, a talpa a pedálon, „meghalt a bácsi…”, és már emelkedik is a fedél, a nemesített törpeszegfűimet, tegnapról, a sárkányzölddel, elnyeli… Volt pofája a csokrot kidobni, mit tudnak ezek, részvét az nulla… Ha az a három sír nem volna, már elvesztettem volna a minimális életkedvemet, régen… De milyen kellemes, pláne ilyen csöndes szeptemberben, kiballagni, hetenként akár kétszer, az időmbe belefér, és lehet tervezgetni, mit ültetek, hova… És a drágáim milyen jól fejlődnek. A talajviszonyok kedvezők. Valóságos kis virágoskert. Eltelik az ember szíve gyönyörűséggel. Különösen rügyfakadáskor, tavasszal. Amikor egy-egy kis zöld hajtás kibújik. Persze törődni kell. A fagy ellen védeni, szakszerűen. A rózsa kezdett tetvesedni, a sprét nem feledtem otthon, csak befújom, négy ág is egy tőről… klívlandi frész, sajátos színárnyalat, föl lehet úgy fogni, mint saját kikísérletezést. A törpefenyőt csak októberben hozom ki, nagy földlabdával persze, azt még meg kéne oldani, hogy a három terület ne legyen annyira szétparcellázva, pénzkérdés ez is, de a befektetés megtérül, nem egy halva született ötlet, nagyon is megfontolandó, ha ilyen szépen, dúsan fejlődnek a virágok, meg is lehet őket szedni, hébe-hóba, halottak napján, ünnepeken… Kedvezményes áron, a gyászolóknak. Végül is a sajátom! Döncikém, büszke lennél rám, ha látnál. Nem hagyom magam. Bálint gazda a rádióban hosszú őszt ígér, ki kell minden száraz napot használni, egy kicsit a földet lazítgatni, a kút nincs messze, ebből a szempontból jó helyen vagyok, illetve vannak a drágák, és micsoda egészséges levegő! „Hol tetszett lebarnulni, Tusi néni?” Nem hinnék el. Csak az a tél, az a tél, az a tél… A minimális testmozgás se, tétlenségre kárhoztatva, néhány cserepes kaktusszal egy szobában…

 

– Tessék. Ide csücsüljön le, édesanyám! – A derűsen kopaszodó férfi felkel, Ladárhoz súrlódik, előkapar egy szánalmas anyókát a tömegből, és két kézzel az ülésre lenyomja. – Én még tudok egy kicsit ácsorogni. Szégyen, gyalázat…

Nem derül ki, mire céloz ezzel. A szánalmas anyó gyengeségét kárhoztatja, vagy a társadalmi lelkiismeretre utal, amely hagyja, hogy egy szinte magatehetetlen tagja létét önképességére bízva így tartsa fenn, csúszva-mászva, araszolva.

A szánalmas anyó a tömegben lapult, már egy fél megállónyit, bizonyára. A derűs férfiú kétségtelen érdeme, hogy észrevette és onnan kikanalazta. A derűs férfiú a sarokbéli öregasszony elismerő pillantását szerény hunyorgással elhárítja, Ladárhoz még egyszer-kétszer odadörzsölődik, majd tervszerűen, helycserével a másik oldalra átcselezi magát. Öt megállót fél lábon is kibír. Hacsak – s miért ne? egy hely közben meg nem ürül újra.

A szánalmas anyó, mintha összehajtották volna, ül zsugorodva. Nem mond köszönetet. Számára már nem válik egyedekre a világ. A „szánalmas” jelző nem csupán öregsége miatt jogos. S nem csupán szedett-vedett külseje miatt. Külön-külön az öregség és a szegénység nem oly hatásos. Nyomorog, de legalább fiatal! Vén, de legalább pénze van! A felmentést a tehetetlen részvét alól a szemlélő könnyedén megtalálja. De a kétféle „semmi sincs”, így együtt, már nem hagy kibúvót. Hogy az anyó milyen öreg, azt az arckifejezése mutatja. Azzal, hogy már nem fejez ki semmit. Már nem telik néki sem kétségbeesésre, sem haragra. Nem bizonyos, hogy hall, nem bizonyos, hogy lát, s nem bizonyos, hogy egyáltalán törődik-e még mindezzel. A lélek csak hálni jár belé – egyébként másutt kószál, szabad tereken, az elhasznált porhüvelyt hanyagolja. A nyomorról pedig az össze nem illő gönc vall – éppen a „jobb” darabokkal. Semmi sem az övé, amit az anyó magára akasztott, bugyolált, biggyesztett, húzkodott. Nem a saját pénzéből vette, ha még kevésből is, nem rendes eladótól, még ha alkalmiban is. Csupa „kapott” holmi. A bordó kalaptok, közepén a merev filcfarokkal. Szürke halszálkás, igen jó anyagú férfi gyapjúkabát. A strasszal díszített estélyi cipő – és egy első osztályú minőségű és fazonú bőrretikül, szakadt vállakasztóval és rontott zárral. A harisnya harmonikázik, s csak diszkréten lyukas, egy-két helyen. Jószívű adakozók reklámja. A hamis irgalom majommá alázott tárgya. De az anyónak nincs véleménye. Ami van, van. Ül, mint ahogy állt, ezidáig.

Ladár megint émelyeg. Szagot érez, pedig az anyónak még szaga sincs. A szag a látvány nyomán, Ladárban támad.

ÁZOTT EGÉRSZAG

nem testi, nem penetráns, nem kellemetlen. Ugyan… ázott egérszag, miért éppen…? Hiszen sose szagoltam még ázott egeret. Így megöregedni… hát ez az, amit nem szeretnék. Ugyanakkor, mint már kifejtettem, kinek másnak, magam magamnak, a leghosszabb élet is kevés, hogy mindent tisztázzunk… De földolgozhat-e bármit is az elme, már ilyen állapotban? A nyilvánvaló vegetáció állapotában. Talán mégis csak akkor kell innen eltakarodni, amikor még önmagával azonos az ember. Amikor, hogy mi történik vele, még érzékeli. Ha fájdalmas is, de így érdekes. Felfedezés. Bátorság kell hozzá; s ez a bátorság nem vész el, csak besűrűsödik, egyetlen forró magba. Át lehet vinni. Persze, nem előírható, hogyan és mikor… Persze, egyelőre el sem tudom képzelni, a konkrétumban, milyen is lehet, amikor majd én kerülök sorra. Amikor minden általánossá emelt elmélkedés helyett én leszek a tét, egyszerűen… Anya ül a tévé előtt, sopánkodik.

„Harminchatezer halott! Harminchatezer halott, egyszerre!”

„Nem az a lényeg. Harminchatezer nem több, mint egyetlenegy. Csak egy halállal halt mindegyikük. Anya, nem érted?”

„A cinizmusod. A részvétlenség.”

Úgysem értik. Az ittmaradóknak tűnik csak borzalmasabbnak. De akik átmentek, azoknak édesmindegy: ők egyedül, vagy még harmincötezer-kilencszázkilencvenkilenc… legfeljebb a sorsközösség enyhít odaát. S talán áldozati ereje van az „egy ügyben tömegességnek”. Odaát. Ha pontos lenne ez a szó; odaát. De az út a térből nem térbe vezet, legalábbis nem azonnal, mégha az újjászületést feltételezzük is. „Lélekvándorlás…” Élc tárgya, gúny. Primitív leegyszerűsítések. Pedig a Bibliában is vannak utalások. A szélről, mely nem tudni, honnan jön, és hová megy. Kelj fel és járj…

 „A mód az, ami megrettent, anya. Nem a puszta mennyiség. A módon borzadozzál! Földrengés, hurrikán, vulkán, szörnyű, de még szörnyűbb a háború, a fajirtás… Amit mi magunk csinálunk mi magunkkal…!”

„Mi magunk…? Ki? Talán apád vagy én?”

„Egy bolygón élünk, anya. Ember. Közös gyűjtőnévvel.”

„Nekem ugyan semmi közöm. Terrorista állatokhoz.”

Teljesen felesleges beszélni. Csak megzavarom. Apával még rosszabb. Azt hiszi néha, hogy érti, amit mondok, és ilyenkor a modernségével henceg.

„Ki kell a szentimentalizmust kapcsolni. Túl sokan vagyunk a planétán, igazad van, Ala… Egyszer már volt vízözön, egy egész korszakot elsöpört, hát most majd jön az atom… aki megmarad, azé az új világ. Szükségszerű. No nem most. Majd az ükunokánk unokája… Nem is baj, sokszor azt gondolom, nem is baj, Ala, hogy a nemzetségünknek magva szakad.”

A „nemzetségünknek”! A csóró kis Amelik! A vér szava. Amely megkülönböztet rokont és idegent. No nem. Az atomháborúra azért nem szavazok. Szükségszerű – ezt én nem tudom elfogadni. Argil még az öklét is rázta:

„Az is bűnös, aki azt mondja, az atomháború lehetetlen, és az is bűnös, aki azt mondja, minden hiába, ez lesz a vége, úgyis. Kidolgoztam a védekezést, az egész világra kiterjedően: öt percre kéne csak az egész világon egyszerre a mozgásnak megállni… Mint a mesétekben. Csipkerózsa. Nem kell száz év, csak öt perc tiltakozás. Ahogy már annyiszor javasoltam. Ide most le is fektettem, ebbe a kockás füzetbe…”

A kockás füzet tetején matrica: indián fiúcska, tollas harci díszben, szétterpesztett lábbal, nyilával az eget célozza.

„Ez giccs, Argil. Már meg ne haragudj. S az elképzelésed a legjobb esetben is gyermekszínvonal.”

„Hát igen – Argil vicsorított, a fogíny vad rózsaszínje fenyegetően kivillant. – Ti aztán nagyon is felnőttetek…”

„Ti éppúgy gyilkoljátok egymást!”

„Nem éppúgy. Jobban. De nem ilyen… eltervelten.”

„Ne veszekedjünk. Legalább mi ketten ne!”

„Ki veszekszik? Csak nem nyugszom bele, barátom…”

Én sem nyugszom bele, Argil. De harminchárom éves vagyok, és füzetkékbe írogatásra képtelen. Hogy kellőképpen belehülyüljek az életbe, csak azt kéne fegyelmezetten kivárni. Ennek a szánalmas anyónak jó. Úgy fog elmúlni, hogy észre sem veszi. Fantasztikus a kalapja. Az a végződés a kalap tetején. Az öregasszonyok kalapja sosem sima. Szalag, bojt, mütyür. Kell nekik az a kiálló valami, ehhez ragaszkodnak. Radar. Üzen egy titkos adó. Ezt a cipőt nem szabadna hordania. Mamusz. A lábára az való. Drapp mamusz, barna hajtókával. Puha talp… csoszog a két mamusz mellettem… Már Budapesten… Siettem valahova. Nem emlékszem, hova, csak arra, hogy átkozottul siettem. És akkor karon ragadott. Belecsimpaszkodott a karomba. Az a bolyongó néni. Hajadonfőtt. Az ősz haja féloldalt az arcába lógott, a hullámcsatok kihullottak. Tél volt. Dermesztő hideg. A néni nem viselt harisnyát. Kék-lila lábán csak a mamusz. Különben elég tisztességes télikabát.

„Kísérjen haza, fiatalember. Az Isten is megáldja, nagyon szépen kérem. Félek, hogy elcsúszom…”

„Hol tetszik lakni?”

„Három sarok.” – A néni bizonytalan kézmozdulata. – „Vagy erre, vagy arra…”

Már akkor tudtam, hogy ott kéne hagynom. Vagy szólni a „hivatalos közegnek”. De csak hagytam, hogy hurcoljon. Minden kapu alá benézett. A fejét rázta.

„Honnan tetszett jönni?

Nem felelt. Haragosan cibált, mellékutcából mellékutcába. Mintha én lennék az oka, hogy amit keres, nem találja. Akkor éppen volt órám. Percenként, fölrántottam a pulóvert a csuklómon. Valahonnan – már nem tudom, honnan – jóvátehetetlenül elkéstem.

„Milyen ház volt, mégis…?”

„Én honnan tudjam, fiatalember? Ha maga se tudja?”

Mintha órák teltek volna el. Az emberek gyanakodva megálltak, mit akar ettől a szegény öregtől a büdös huligánja… Fogalmam sem volt, hol tudom letenni, értelmetlenül vánszorogtunk innen oda, mégsem voltam képes a kezét kifejteni a karomból, és otthagyni a járdaszélen.

„Balek vagy, Ala… ez is csak veled történhet… – Apa röhögése. – Miért nem vitted legközelebbi közkórházba, azonnal?”

Baleknek is kell lenni, apa. Minden kornak megvannak a maga balekjai. És minden korosztálynak… Végül is ott kötöttünk ki, a Balassa klinika portáján. De véletlenül. A néni fölismerte. Onnan szökött el. A portás még le is szidott. Nem láttam az ingén a kórházi pecsétet? Hogy lehet ilyen málé egy felnőtt fiú? A néni bevádolt: én kényszerítettem tévutakra, szándékosan… Ez a rossz a jó cselekedetben. Hogy meg se köszönik. Sőt. De talán éppen ettől jó cselekedet. Az ember vigyáz, hogy bele ne keveredjék, de ha mégis belekeveredik, csak úgy ukmukfukk nem léphet ki belőle. Szánalmas anyóka, légy szíves, ma rám ne számíts. Légy szíves…

 

– Aki nem akar megöregedni – mondja a kövér öregasszony a sarokban, maga elé, hirtelen indulattal –, az idejekorán akassza fel magát!

Az ékszerezett hölgy finom, udvarias félmosollyal, mint szellemességet nyugtázza.

– Minden kornak megvan a maga szépsége – közli a fekete ruhás, barna cipős nő –, erről tanulmányok szólnak. Nem is egy. Ha nem csalódom, ez már a

– Pataki István tér

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

  

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap