Az együttlét 24/34

Jókai Anna, k, 03/13/2012 - 00:04

 

 

 

– Éles-sarok

– mondja a vezetőnő komoran, s ránt egyet a villamoson. Az utasok megint megdőlnek.

– Nincs a hivatása magaslatán – szól a felékszerezett hölgy –, ami azt illeti…

– Valami gyorstalpaló tanfolyam, mi más? – biccent a fekete ruhás, barna cipős asszony.

Ladár ismét sodródik, a régi helye felé, az újabb örvénylésben.

– Legalább mi nők, tartanánk össze! – A kövér öregasszony mindkét padszomszédját megfeddi. – Ne járassuk le egymást furton-furt!

Az arab – mintha hirtelen megpillantotta volna egy üldözőjét vagy áldozatát – az utolsó pillanatban a kocsiról letépi magát, odalenn körülnéz, forog a kobrafeje, azután félresodorva a felszállókat, újra fenn terem a peronon.

– Én az egyenjogúságnak híve vagyok – mondja a felékszerezett hölgy. – Nem a vezető női mivoltára céloztam. Hanem általában a mai vezetőkre. Úgy értem, itt, helyben… – Belezavarodik.

– Nem szabad általánosítani!

Ladár ezt a mondatot a kövér öregasszony szájából hallja. Ladárt ez meglepi; elhatározza, odafigyel az öregasszonyra, majd – de egyelőre zakatol benne a megálló neve, Éles-sarok, Éles-sarok,

ÉLES-SAROK

már nem lehetünk messze, éppen ez az öregasszony mondta, az előbb, nem oly régen, hogy fele út, éppen, akkor most már túl a felén, de bizonyára a végcéltól távol, még mindig… Egy író mi mindent tudna ebből kihozni, de hát ebben is van valami kezdetleges: a mohóság, rögzíteni, rögtön, mindent, jaj, talán így nem semmisül meg, jaj, nem múlik el véglegesen, és aztán a szánalmas eredmény, a szándékhoz képest talán még a remekművek is szánalmasak… Mint a levelek. Ezért nem írok levelet, egyszerűen görcsöt kapok, amit gondolok és amit leírok, még csak nem is hasonlít egymáshoz, pedig kamaszkoromban eljátszogattam, aztán az egész bedugult… Bizonyára nem vagyok elég szerény sem… Az író nem markol, kiválogat… Ezt az utat is, ha megírná, ami egyébként zseniális ötlet, bár vannak világirodalmi előzményei, mi mindent volna kirekeszteni kénytelen, például akiket meg se látott, s például akik őt meg sem látták, vagy mit tudom én, milyen trükkel szűkítene, bővítene… De akárhogy is, hány és hány gazdag viszonylat sorvadna el, mégis, fel sem fedezve, csak azért, mert tőle függetlenül zajlott éppen; hány új és új összefüggésről kéne pusztán szerénységből lemondani, stílus ürügyén megalkudni, szerkesztés címén szegényíteni az anyagon, olyan önfegyelemmel, ami egyúttal a korlátok beismerése… És a vázlatosság, a vázlatosság is zavaró, engem legalábbis zavar, a tudat, hogy előttem, mögöttem, egy másik kocsiban, egy másik városban, egy másik országban mi minden van jelen, egyidejűleg, és ebből a roppant egyidejűségből még egy teljes másodpercet sem lehet maradéktalanul kikapni, amiben benne lenne minden, ami abban a megcédulázott másodpercben történt – s nemcsak a fizikai cselekvés síkján, hanem szellemi értelemben csakúgy. Minden csak vázlat, ehhez a vágyhoz képest. S ehhez a totalitásvágyhoz képest minden csak kísérlet, lásd világirodalmi példák, de nem kell olyan messzire menni, ragyogó magyar vállalkozások, s mégis, az eredmény csodálatosan csalóka, mert erősebb a torzóképzet, ha az egész van megmintázva, körös-körül némi hiánnyal, mintha csak egy rész, de az kiszakítottságában is befejezve… Én nem írok. Én olvasok. Tudok olvasni. Szeretek olvasni. Az irodalom szenzációs részleteket közöl. Minden nagy mű csak egy részlet, de ilyen értelemben sokat lehet az íróktól tanulni. A részletekben fantasztikusan bölcsek. Már a java! A külön-külön feldolgozott részletekből kéne egy újabb, valami összesítő könyvet írni… de nem a leltárok nyelvén, hanem egy új keverésű kötőanyaggal, hogy létrejöjjön egy még erősebb kohézió… Így, ilyen kétségekkel nincs írás, a kamaszkori állapot valószínűleg nem tér már vissza. Megint a kérdés, ez bezzeg visszatér: rögeszme vagy sugallat, ugyan mi volt? Ki dönti el és mikor?… Nem vagyok elég szerény és ugyanakkor elég mohó sem. Tudom, hogy elmúlik minden – ha rögzítem, ha nem. De ha mégis megpróbálnám, hát szeretném befogni a végtelent. A dilettánsok is ezt akarják. Tehát dilettáns lennék, legalábbis igyekezetemben. És kitalálni történeteket, csakhogy engem igazoljanak, figurák sorsát formálgatni a nekem tetsző fikció törvényei szerint, legyünk őszinték, hát nem egy kissé ízléstelen, s akkor még el is hinni, sőt, elhitetni a világgal is, hogy illetékesek vagyunk az általános megváltás ügyében, mi, szegény kis szentjánosbogarak, fényhordozók…! Nem tudnék belenyugodni, ha író lennék, a korlátaimba. Valóban fényhordozó szeretnék lenni. Minél kevesebb segédeszközzel, minél kevesebb fikcióval, minél kevesebb önmutogatással. Nem kiárasztani, kiterjeszteni azt a fortyogó, sistergő, gomolygó valamit, ami én vagyok, állítólag, hanem legalább átmenetileg megszüntetni, mint a nagyműtétek alatt, amikor a szívműködést rákapcsolják az okosabb gépre; megszüntetni a szubjektumot, és hagyni, hogy a világ, a világ sokfélesége hasson, hogy ne én legyek a fontos egyszer a keserves büdös életben végre, ne az én még oly jól álcázott nyüszítésem, ha én író lennék, hanem a többiek kerüljenek középpontba, s együtt, így közeledni, mindannyian… a Logoszhoz, az okok világához… a dikéhez, az igazsághoz… De hát ez már talán nem is az író dolga. Hatásköri túlkapás. Az ilyen talán már nem is író: kevesebb vagy több, de nem író, mindenesetre. Dilettáns vagy szent. Igen, igen. Rögeszme vagy sugallat? Sose leszek író. Nem tudnék megelégedni a kevéssel. Savanyú a szőlő…? De hát a sok penészes fürtöt lezabálni, csak azért, hogy bebizonyítsuk, mi aztán tudunk ám magasra is ugrani, kérem…?! Ebben a kocsiban legalább ötvenen szorongunk. S mind az ötvennek önmaga a legfontosabb. Ha bevallja, ha nem. Minden – az őszi nap, a temető, az atomhalál – csak önmaguk tükrében látszik. Egy egészen kicsiny, vastag keretű, kopott foncsorú tükörben. Ötven kis világegyetem, ötven megrendíthetetlen magabiztosság, összességében idestova ötmilliárd kis célközéppont, ez valami röhejes, fatális tévedés, annyira átlátszó, és mégis mindenki lihegve beugrik, és pörög, a csillogóvillogó tükörgömb ötmilliárd törékeny darabkából mesterien összetapasztva, tudatlanul pörög egy fel nem ismert középpont körül… mert valódi középpont csak egy lehetséges. És akkor káprázat a többi. Ha író lennék, valaha is, elsősorban magamra nyújtanék nyelvet. Mert én is csak egy vagyok az ötmilliárdból. Ebből az ötvenből, itt. Szeptember akárhányadikán, a huszonnyolcas villamoson, közel a peronhoz. Nekem önmagamon kívül más is fontos: csak ennyi a differencia. Ez az is. De hogy jövök ahhoz, hogy vájkáljak bennük? Ki hatalmazott fel rá? Honnan a „jog”, hogy a legmagánabb magánlakokba behatoljak? Ebből a ronda tulajdonságból, hogy a hibát a másikban keressük, első reflexünk szerint, mindig a másikban, szabad-e erényt kovácsolni? Írói erényt? Dolgozz magaddal, nyomorult, vesézd ki, lúgozd át, ne mást, magadat, meg fogsz magadban, ne félj, sajnos, mindent találni, és nem lesz aztán az a ragacsos, nyálas siránkozás, mártírtudat, hanem lesz az enyhe undor, mert nincs borzasztóbb látvány, mint amit mutat az az önismeret… Akkor pofázz bele mások életébe, ha ezt kibírod! Azt hiszem, így tisztességes. Így volna tisztességes. Ha író lennék, valaha még. S ha hiszem a mérleg nyelvét – csak a mércére figyelnék, azt hiszem. Igazándiból csak a mérce érdekelne. S ez néha – törpeperspektívából úgy tetszik – embertelen. A könyörületességet is be kéne kalkulálni. De a könyörületesség, mint írói eszköz, nem működik… Nem is szeretnék író lenni. Végül is. Sokkal többre vágyom, épp ezért a kevesebbel is beérem. Argil képessége is csak a műfordításhoz volt elég. Hűségesen fordított, beleélve. Franciát, angolt magyarra – s mindent, csak úgy passzióból arra a becézett honi afrikai nyelvére… Amit keresett műfordítással, el is költötte műfordításra, gyanítom. De nem volt ingyenélő. Amikor éppen lábon volt, szakértői munkát végzett téeszeknek. Segédkezett a mentőknél. S bár Jarmilla, mint osztályos orvos, némi mellékeshez is jutott, nem szerette Jarmilla jövedelmét költeni. De hát a legtöbb „nekem kell megoldani” munkájáért egy fillért sem kapott. Írásból megélni amúgy is csak véletlenül lehet. Az már nem erkölcsös, ha tervszerű akció következménye. Az öreg Kölcsey is mondotta volt: Ki kenyérén írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál… De az írók nagyon szeretik a pénzt. Volt módomban látni. A kiadónál. Persze, ez is csak előítélet. Talán inkább a megbecsülést szeretik. Amit a pénz mennyisége kifejez. Lám, megint csak ott tartok, mit csinál egy „másik”? Az egyetlen méltó magatartás: önmagamat bírálni, persze szenvelgés nélkül, tárgyilagosan… az önigazság hangoztatása saját esetünkben gyakran csak önkényeztetés. Felmentés a bűntudat alól. Önigazsága a másiknak legyen. Nekem rohadt kis tévelygéseim vannak, s csak nagyon-nagyon ritkán a saját önző érdekeimtől mentes tiszta igazam. Ez is egy alapállás. De a felismerés még nem megcselekvés. A következetesség erősen hibádzik… mint már ezt… valamikor… éppen ezen a hosszú úton…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap