Az együttlét 26/34

Jókai Anna, p, 03/16/2012 - 00:04

 

 

 

 

– Maglódi út

– szól a fekete ruhás, barna cipős asszony, s gyorsan áttelepszik ahogy megüresedett helyére. A palántáit, csomagjait átrendezi. A papírzsebkendőket, melyeken a hölgy ült ezidáig, összehajtogatja, és kosarába csúsztatja.

Ladár – némi habozás után – a régi helyére, az ablak mellé visszazöttyen. A gyomra – a változatosság kedvéért – most görcsöl. Ecetes lesz a nyelve – böffenteni képtelen.

Itt sokan leszállnak. A bőr nyakkendős, oldalt választott hajú fiatalember előzékenyen megérinti, már a lépcsőnél, az ékszerezett hölgy könyökét.

– Millpardon, szépasszony, segíthetek?

– Vannak még úriemberek – mormolja a hölgy, a bőr nyakkendős kísértésbe esik, kövesse-e, de azután nem hagyja magát eltéríteni, indul előre kitervelt célja felé.

A nyájas, kék szemű férfi maga elé enged mindenkit, sportosan ugrik le a már megránduló kocsiról. Nincs messze a Növényolajgyár. Két sötét öltönyös már várja a kapuban: a stílus új, a meghajlás szöge régi. A környék egyébként kizöldül. Serdülő fácskák és ápolt rózsabokrok. Akár egy üdülőkert. Az évszakok a bélyegzőórákig kísérnek. Az illat az illúziót az utolsó percig fenntartja. Talán könnyebb így, talán nehezebb.

A kövér öregasszony szuszog a sarokban. A szánalmas anyó súlytalanul dől Ladár oldalához. A szeme nyitva, a pillája nem rebben: a lélek gyakorlatozik, szakaszosan odahagyja.

– Szabad kérem, szabad? – Energikus férfi, oldatterpeszben a négyes ülést az állóktól elbástyázza. Tölténytárhoz hasonló nyersbőr táska a vállára akasztva, a feje búbján egy számmal kisebb, keskeny karimájú, hetyke nappakalap, négy-öt jelvénnyel telitűzdelve. Vastag talpú túracipő, begyűrt nadrágszárral. Kekiszínű zeke, keményített, hangsúlyos váll-lappal. A váll-lapon három díszítő fémgomb. Ladár ösztönösen behúzza a nyakát.

KATONASZABÁS

ez valami levitézlett, mundérjafosztott katona, de talán korengedménnyel nyugdíjba vonult, unatkozó vadász. A vadászat nem sport. Argil az ilyenfajta vadászokat megvetette. A sport… ha jó futó lettem volna. Vagy jó bunyós. És alkatomnál fogva izmosabb. A focira kellett volna rámennem. Talán. Sráckoromban nem ment rosszul. Sráckoromban szerettem. Az ordítást. Goooól… És csimpaszkodtunk egymás nyakába. Már nem is tudom, kikkel. Vadidegenekkel, akár. Nem voltam egyedül. A „csapat”. Lerágott csont… a százszor megénekelt nosztalgia! Rohadás a tévé előtt, vacak kis meccs, lusta játék, a jobb lábam megrándul mégis, és rángatózik az egész meccs alatt, végig. Komikus ez a mímelt részvétel, de kellemes mégis, a motyogás is kellemes, diadalüvöltés helyett a falaknak motyogom: goooól… elszégyellem, a fujokat is, a hajrákat is, csak a hülye beszél magában, apa magabiztos intelmei, ez is egy infantilis csökevény, ahogy anya mondaná, mégis hajrá, mi magyarok, az egyetlen küzdőtér, ahol szabad a zászlót lengetni, ahol ki lehet a sérelmeket üvölteni, nagyon fontos, bár afféle villámhárító, olcsó levezetés… Franc tudja, miért nem léceltem le, kallódni kint is lehet, illetve tudom, miért nem, mert nem akarok kallódni, se itt, se ott, s ha ide születtem, nem lehet véletlen, ideköt a dolgom, amiről még el sem döntöttem, rögeszme vagy sugallat… Nem megszökni, de nem is beleolvadni! Lásd: Erdély. Ahogy kitartanak. S ahova vágynék, gyanítom, nincs az az eszményi birodalom. Ahogy a jelek mutatják. Erőszak kontra erőszak. Viszonylagosságok vannak. Viszonylagos szabadság. Mászkálni igen! De mindig visszatérni…

„Az ördög elszakította Argilt, barátom. Argil hontalan. Egy hontalan családos… egy magyar néger.”

Egy amerikai magyar. Valószínűleg bediliznék. Megvan rá a hajlamom. Bármennyire félek erre emlékezni. De a menekülés nem segít. Éppen én pofáztam Argilnak… Katonazubbony. Váll-lapok. Lövészet. Kúszás. Körlet. Parancsszó. „Értettem.” Az egyetlen válasz minden badarságra. Huszonnyolc éves koromig rettegtem. Hátha mégis… Pedig huszonhárom éves koromban az alkalmatlanságit – piszok nagy áron – megkaptam. Nem ám protekcióval. Anya csak hüppögött. Apa volt az ellendrukker.

„Legalább egy kis móresre tanítanak. Némi rendszert bevisznek a zaklatott életedbe. A katonaságba még senki nem halt bele.”

Én belehaltam volna. Megrohadtam volna a fogdában, vagy leköptem volna a parancsnokomat. A hadbíróságon kötöttem volna ki. Tuti. A „hivatal” se segített. A „népgazdaság szempontjából” teljesen mindegy volt, behívnak-e vagy sem, sehol sem jelentettem „pótolhatatlan kiesést”. Gyerekkorom óta gyűlölöm a katonásdit, egyszer a téren betemettek a homokba, a fejemet kaviccsal lőtték, s amikor – a játékban szerepcsere! – én lettem a „győztes”, nem voltam képes a kölcsönt visszaadni, nem működött a bosszú bennem, túl rossz volt az élményem ahhoz, hogy én legyek az, aki egy másiknak ugyanezt okozza…

„Gyáva, beszari nyúl… gyáva, beszari nyúl…”

Az irgalom gyakran látszik gyávaságnak. Lidérces álmaim: vagy én vagyok egy oszlophoz kikötve, és késekkel vallatnak – vagy nekem kell késekkel vallatni egy oszlophoz kikötözöttet. Az utóbbi volt lidércesebb. Még az áldozat is biztatott az álmaimban. Mi lesz már? Meg kell tenned… meg kell tenned… Hideg verejték. Húgyfolt a lepedőn.

„Egy ekkora fiú… egy ekkora fiú!” – anya reggeli sopánkodásai.

Irtózom attól, hogy célpontlegyek. De attól még jobban irtózom, hogy célba én vegyek másokat.

„Beteges vonás, Ala. Majd ha jól megrugdossák a vesédet, visszarúgsz te is… Támadásra támadás!”

De hiszen van bennem védelmi ösztön. Gyilkos ösztön is. Hirtelen indulat. De a tervszerűség, a személytelenség, az elidegenített gyilkolás, a paranccsal felhígított egyéni felelősség… nem bírom. Velem született ez a szorongás. Sose hagy el. S akkor, azon a nyáron – ennek már tíz éve! – átvette az uralmat. Ősszel behívnak, a sorozás megtörtént. Ősszel behívnak… hetekig nem aludtam. Nem egyszerű álmatlanság: hanem az a valami. Az a szóval ki nem fejezhető rémület. Mintha kinyílt volna a hasam. Megsemmisültség. Megszűnt a kontroll. Vonyítás. Altatók. Hirtelen zuhanás, hirtelen ébredés. Arra a szörnyűségre. Valaki kiült belőlem az ágyam szélére, és érzéketlenül szemlélt. S én képtelen voltam azonosulni ezzel a tárgyilagos szemlélővel, csak az tudtam lenni, az a nyomorult, az a vinnyogó, az a véresre kapart herezacskójú… Mint valami kínvallatás… egészen kis szünetekkel újra és újra fölcsigáztak, és nem láttam sem a kínvallatás eszközét, sem a kínvallatót, csak magát az eredményt éreztem, erre mondják, „becsavarodott”, de nemigen sajnálják, mert nem látszik, nem definiálható az ilyen mérvű fájdalom oka, s még csak el sem panaszolható értelmesen.

„Uralkodj magadon, Ala… Miféle férfi az, aki nem tud az idegein uralkodni?”

 „Tornázzál, Alikám, fogyassz vitamint, Alikám, jaj istenem, mit csináljak veled, Alikám?”

Akinek kitörik a keze, lába, sínbe teszik. Aki lázas, kap antibiotikumot. Van, ahol az operáció segít. Kivágják, ami felesleges. De erre nincs igazán orvosság. Tűrni kell. És semmi kísérő glória. Ez nem rák. Ez nem szív. Nem övezi részvéttel vegyes tisztelet. Anya legalább megpróbálta. Írjuk javára.

„Ali… beszélj… de hát milyen”?

Nem tudtam megmagyarázni. Most sem tudnám. Szerencsére nem lehet felidézni. Csak ha újra beleesnék. Márpedig mindent inkább: a lábamat tőből, sorvadó halált, bármily természetes fizikai fájdalmat, csak azt ne. Jaj csak azt ne még egyszer…

Megpróbáltam úrrá lenni. Visszajöttem a szalánckai szabadságomról Pestre. Hiába. Az utcasarkon kuporogtam és remegtem és bőgtem, amikor a mentők összeszedtek… nagy csődület… szerencsére Pesten, itt legalább nem ismertek. Valami klinika. Nap és felhő. Gyors váltakozás. Ábrák. Tesztek. Tizenkét bogyó naponta. Intravénás döfködések. Aztán a flepni. Kéretlenül. Alkalmatlan. Bár nem elmebetegség. Zárójelentés. Kívülről megtanultam. Kézujj- és pillatremor. Dermographizmus. Alakilag megtartott gondolkodás, orientált tiszta tudat, tartalmilag mikromán túlértékelések, izolatiótól való anxietas, tanatophobiával járó vegetatív rosszullétek, Charcot – s tünetképzésre való hajlam, hypobulia. Suicidum lehetősége. Élénk mimika, pantomimika, sensitiv alapszemélyiség, conflictus szituáció, melynek hatására… Psychosis maniaco-depressiva… neurosis depressiva…”

„Maga szenved. Az őrült nem szenved – a professzor tárgyilagos nyugtatása –, ez a legbiztosabb jel: ez a határvonal.”

Váratlan gyorsasággal könyörült meg rajtam, ez az… ez az… az. Fél év, vagy annyi sem. Mondják, rekordidő. Mondják, a veszélyhelyzet váltotta ki, így robbant a személyiség elfojtott tiltakozása. A tehetetlenség.

„Nem szimuláltál, te Ala?” – apa hümmögése. És anya, a kis praktikus:

„Végül is, Ali… most már, hogy túl vagy, végül is megérte…”

Hát katona nem lettem. És nem is tért a dolog vissza. Mintha kidühöngte volna magát. Argil így fogalmazna: mintha kidühöngte volna magát az ördög. Néha-néha még olyan furcsán elapad a világ. Jeges síkba, szín nélkül beszárad. Az a bizonyos „semmi ágán ül szívem… De aztán újra melegen és fényesen kidomborul. Már szelíd ez a hullámgörbe. Egyre szelídebb.

„Nyugodjon meg, fiatalember. Ez nem betegség. Csak alkat. Csak színező elem. Még nagy hasznát veszi.

Hát… nem hagy közönyben, mindenesetre. A szerencsétlenségemen múlott, hogy nem kellett bevonulnom. Meg tudom érteni, például a bulányistákat. Következetesek. Nem fognak fegyvert, ha egyszer meg van írva: ne ölj. Inkább mennek a dutyiba. Nem akarok katona lenni. De igenis dúl bennem védelmi ösztön… és sajnos, gyilkos indulat… gyilkos… gyilkos…

 

Ladár ráharap az alsó ajkára. A kezét összekulcsolja, az ujjak ropognak. Ideges taktust ver a lábával, nem veszi észre, azt sem, hogy a katonaszabású férfira bámul, holott már nem is őt látja. Az egy darabig farkasszemet néz, majd a tekintetét ingerülten elkapja. Ellenszenvét alig bírja leplezni.

FOGAK AZ ALSÓ AJKON

mindig kidugja, mint a patkány, mielőtt harap, aztán mint a levegőnek, kiadja az ukázt, egy ősbarom, nevelőtiszt… persze, a felesége veri, otthon olyan kicsi, mint jeges vízben a dákója, de itt pattog, mint a nikkelbolha, naponta újít, a cuncimókus, nem buzi, legyünk igazságosak, csak úgy néz ki, ilyeneket régen be se vettek, a pap mellett lóbálta a füstölőt, esküszöm, úgy néz ki, a csúcsos valagával, hogy maradt volna a jobb sorsra méltó anyjában, én viszem a bőrömet a vásárra, engem ütnek le egy óvatlan pillanatban, betör a nyugat, börtönlázadás, mér ne vennénk át, persze, mindig csak a rosszat… Egy nehéz gyerek fejbe kólint, és akkor még atyala-patyala, mit szeretnél, drága gyilkoskám, te édes, aranyos, hétpróbás gazember, mi nyomja a te szűzi lelkecskédet, gügyögd el a te jóságos őriződnek, aki apád helyett apád, ha már az elmulasztott, te patkány, a szülővízbe belefojtani… Aztán persze szaporodnak. A bűnesetek. Hát csuda? Ha én volnék a bíró… Azt a sok ravasz, alamuszi ügyvédet is lecsukatnám. Szerecsenmosdatás. Kutyából nem lesz szalonna. Tőlünk kérdezzék meg. Akik nap mint nap helytállunk. A sűrűjében. Hogy mit érdemelnek. Elássák a lóvét, aztán négy év múlva kijönnek a sittről, fölmarkolják. Élnek, mint Marci Hevesen. Kondicionáló torna, pszichológiai tanácsadás… Van, aki marlborót kap csomagban. Én örülök, ha telik a szimfóniára. A doktor bácsi egy sóhajtásra ágyba dugja őket. Harminckilenc fokos lázzal vettem át a szolgálatot. Minapában. Mert már alig kapnak madarat erre a munkára. A társadalmi presztízs nulla. A markukba röhögnek. A gazemberek. Még a fegyveremet, az én jó kis fegyveremet se vihetem be a csurmába. Spré és gumibot… vicc! Jogaik vannak. Jogaik, a koszosoknak! Amíg a tisztességes ember nyomorog. A citerás Berci a pofámba is vágta:

„Amit maga kap, hapsikám, egy hónapra, annál én a Napoletánában borravalónak is többet adtam, egyetlen este!”

Hát nem mondom. A citerás Berci is kapott tőlem. Rendesen. Borravalót. Nyoma nincs. Mehet a csúcsosvalagúhoz panaszra. Jelentem, elesett… Jól néznék ki, ha az ember gyereke nem találná fel magát. Ha folyton futnék eligazításra. Kussoljanak. Hulljon a férgese. Humánus bánásmód! Naná! És velem ki humánus? Amikor nyakra-főre beosztanak? Ennyi pénzért birkát se őriznek. Jobb tájakon. Nemhogy ezeket a villamosszékbe valókat. Ámbár az áram is kár rájuk. Egyik-másikra biztosan. Lecsapni a kisbaltával. Slussz. El van boronálva. Nem szennyezi többé az egészségeseket. Én még nem láttam megtért bárányt. Legalábbis a kezem alól nem került ki olyan. Engem nem tudnak átverni. Nyista vaker. Nekem aztán jöhettek az óhéber-dumával. Mindenkinek, amit érdemel. A német is megmondta. Ez nem leánykazárda. Hallod, csúcsosvalagú! Egyszer még te is ráfázol. Láttam én már karón varjút. Főfő fejest a cellában. Nem mind ott tanult meg franciául. De nem ám…! Ámbár egyet s mást megtanultak. Beletöltöttük a „tudást” a kemény koponyájukba. Kistölcsérrel. Na nem reklamálom. Voltak túlzások. Állítólag. De hát ez… ez a fertő. Én mondom. A Kovács Bandi! Itt mindent lehet.

„Nincs kézügyességem… értsék meg, nem tudok hajtogatni.”

De sikkasztani tudtál, szarházi… Háromszázötvenezret, csak amennyit rád lehetett bizonyítani… Ennyit mikor keresek meg?! A tisztességes ember? Aki mégis a többség… Ámbár kételkedem. Hányan futnak szabadon! De hányan! Hála az ügyvédeknek. Meg a titkos összeköttetések… És akik még nem buktak le. Majd ezután. Szép sorjában. Kell lenni rendnek. Igazságnak. Majd csak megunják a tisztességes emberek. Az a kevés. Nem kéne, csak egy kis összefogás. Raboltál, piszok strici?! Hol a szajré? Zacskót a fejére, dumm-dumm, egyévi állami koszt-kvartélynál többet ér, nem kell azért egészen a lincselésig elmenni, azt azért senki se kívánja, tévedés ne essék, a lincselést, bár ami igaz, az igaz, azok legalább férfiak… Mindjárt nem rabolnának! A lakásbetörés mindjárt kevesebb lenne! Ámbár akinek félmilliója van, csak úgy, parlagon, az se tisztességes… megeszem a fejem! Szőröstül-bőröstül megeszem. Csak meg kéne őket egy kicsit simogatni… mindjárt kiderülne. Elkobozni. Hivatalosan. Aztán vinni a két rablót, összebilincselve… Tudnám, mit csináljak. Azon a poszton. A tisztességes emberek védelmében. De el is megyek innen. Megteszem a lépéseket. Még ma. Még a mundért is utálom. Rondább, mint a raboké. A serifben van férfiasság. A kalap, a csizma, a pisztoly az övben. Nyíltan. És az egész valahogy elegáns. Nem ilyen kopott. Ilyen… polgári. Nem csuda, ha lazul a fegyelem. Ahol nincs félelem, ott fegyelem sincs. Aki jóhiszemű, csak tápot ad a bűnnek. Gyanakodni kell. Egészséges gyanakvás. Mindig – mindenütt. Esküszöm, itt is utazik néhány jövendő páciens, ez a patkányfogú, simapofájú, van rá fogadásom, téged még egyszer megkenegetlek, a szeme se áll jól, nekem aztán mesélhetnek… Még egy-két hónap, aztán itt hagylak, csúcsos valagú… elmehetnél a forró Suki Lajoshoz a hetesbe, köcsögnek… szép pár lennétek, egész nap agitálhatnád, ugyan ne szúrja az anyját legközelebb hasba, egy kis csöndes rugdosás is megteszi. Elvégre humanizmus is van a világon… Megállj, kicsinállak, mielőtt te csinálsz ki engem, azt még tudom, kinek kell a taplót a fülibe betenni! Én innen elmegyek, reménykedjünk, vannak még jobb helyek ebben a lezüllött országban, vannak még tisztességes emberek, nem ez a tingli-tangli tánctanoda, hanem egy normális fegyintézet, egy minta…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap