Az együttlét 29/34

Jókai Anna, h, 03/19/2012 - 00:05

 

 

 

 

 

 

– Kada utca

– mondja a kövér öregasszony – Mi az? Miért nem mondja be?! Elaludt?

Valami „… globus”. Nem is egy, kettő. A felirat, az ablakon át szemlélve, hiányos. Ladár mélyeket lélegzik. Marja a gyomorsav, a csuklás nem szűnik. Papírzsebkendőt keres a farzsebében, hogy a verejtéket leitassa, s talál egy marék törött kekszet. Nem emlékszik, hogy került oda.

– Fogadjon el egy jótanácsot – a kövér öregasszony odahajol, diszkréten. – Emelje fel a bal kezét, és számoljon kilencig…

– Inkább az orrát fogja be, és tartsa vissza a lélegzetét – javasolja a fekete ruhás özvegy buzgón.

Ladár megköszöni.

– Anyám is ezt szokta mondani, valóban – közlékenységén maga is meglepődik, tétován az orrához nyúl, az orrcimpákat összecsippenti, vár a fulladásig. És a csuklás elmúlik…

– Köszönöm – mormolja.

A szegény ember fut a kocsi mellett; hogy az ajtót eléri, nem reméli. De a vezetőnő – jótékony kedvében – megvárja. A szegény ember hálálkodik, alázatosan és hangosan. A szegény ember – szegényember. Mint a mesékben. Nincs kora. Fakó micisapka, tizenöt éves vászonnadrág, lekopott sarkú nyári szandál, formáját vesztett, nyúló, körbe hullámos cvetter, két, üresen tátogó hatalmas zsebbel. Még a karjára akasztott nejlonszatyor is többször használt, agyonhajtogatott, a reklámbetűk is elmaszatolódtak. A szegényember nem piszkos, nem beteg, nem visszataszítóan ronda, nem is sovány kórosan – csak szegény. De van fejlődés. Már nem rongyos. Látványos rongyok híján szegénysége valahogy visszafogottabb; kevésbé lázít, kevésbé drámai. A szegényembernek édesmindegy Ladár figyelme. Arra koncentrál, hogy jegylyukasztás nélkül a megállót megússza.

Ladár a morzsalékkekszet majszolja.

SZEGÉNYEK

vannak vagy nincsenek, relatív kérdés: ki a szegény? Ma nem reggeliztem. Mégse vagyok szegény. Szabad akaratból döntöttem így. Még a teát sem ittam meg. Túl ideges voltam. A koplalás engem tönkretesz, a túlzabálás dettó. Normálisan kell táplálkoznom ahhoz, hogy a fizikai munkát bírjam. Hogy le ne szédüljek. Vitamindús ételek. Sok zöldség. Ha nem vigyázok, öregkoromra, mint apa, odajutok. Méricskélek a patikamérlegen, számolom a kalóriákat… No nem. Egyelőre a kaja nem téma.

„Reggeli, ebéd, vacsora… reggeli, ebéd, vacsora… aranyszabály! Ali szívem, el ne mulaszd!”

Sükéren csak a hasamon tudtam spórolni. Ha abból a népművelői fizetésből ki akartam jönni. Igen, Sükéren én is sokat voltam éhes. De valahogy az sem az igazi: ha az ember biztosan tudja, hogy ez hamarosan változik, s tulajdonképpen rajta múlik, hogy változtasson… Az igazi éhség kegyetlen. Éhen hal egy gyerek, minden másodpercben. Ázsiában, Afrikában. Indiát ellepik a koldusok. Itt bezzeg…

„Aki dolgozik, Ala, nem hal éhen. De azt senki ne kívánja tőlem, hogy az összes lógóst, csavargót én tartsam el!”

A szegénység sors is. Nem oka a szegénységének az igazi szegény. A labirintusban is megdöglik némely egérke, mielőtt elérné a szalonnát. Pedig ugyanúgy liheg, ugyanúgy igyekszik. Csak nem elég okos, vagy a szervezete gyenge. Talán bizony ő tehet róla?

„…nem hal éhen…”

A létminimum is szegénység. A tengődés. Az örökké redukált vágyak. Akinek nincs, azt erkölcstelen arra rábeszélni, hogy neki ne is legyen, soha… Lemondani annak kell – kéne! –, akinek már van miről… Miért ne ehetne meg minden nyugdíjas naponta két narancsot? Miért ne ülhetne le trécselni egy órácskát, habos kávét kavargatva, kuglófot csipegetve? Miért ne fűthetne, világíthatna kedve szerint, ahelyett, hogy a villanyóra, gázóra állása szabja meg: havonta hány nap a meleg, hány nap a fény…? Minden nyugdíjas. Kivétel nélkül. Oka talán a betanított munkás, oka talán, mondjuk, a postás, hogy az ő saját képességéhez viszonyítottan kemény munkáját annyival rosszabbul fizetik, mint a szerencsésebb, erőben vagy észben „tehetségesebb” többiét? Tehet-e az ember minden esetben a körülményeiről? A képességeiről? Igazságos-e valamiért, ami szerencse vagy kegyelem, nagyobb számlát benyújtani? Pedig még idáig se sikerült maradéktalanul eljutni, „mindenkinek a képessége szerint”, még ez a labilis, nagyon is a körülményekhez kötött „alacsonyabb igazság” se valósult még teljesen, szélhámosok aratnak, s nemcsak az a szélhámos, aki sikkaszt, kihasznál, és a fogható dolgokban becsap, hanem aki eszmékkel üzletel, árfolyamon alul, ahogy a piac diktálja. Aki híg szappanléből fúj gyémántbuborékot… A szellem szélhámosai a legveszélyesebbek. Kivételezettségre a legérdemtelenebb banda… Képessége szerint, igen, a „kis ökörnek” egyelőre így tisztességes. De Jupiter szégyellheti magát, ha jupiteri munkájáért jupiteri bért is igényel. Nem mind igazságos, ami jogos. Simone Weiltől tanultam. Mester és vitapartner, Simone Weil. Én meg? Én meg… néha azt hiszem, csak egy szellemi zsebhokis vagyok. Egy ágaskodó törpe. Ott kéne élni nekem is, nem is alatta, csak ott, a „létminimumon”. Kétezer-négyet havonta a bukszámba betenni, s a többit tervszerűen szétosztani. Nem csak úgy találomra, esetenként, nagyvonalúan, hogy jut is, marad is… Nemcsak így szórni, kölcsönbe, taxira, lemezre, könyvre, olykor egy márkás pia, gavalléria „kis női csukákra”… Számomra nincs értéke a pénznek, de talán ez nem is érdem, én nem gyűjtögetek, de költögetek, ez talán épp olyan etikátlan. Ha sok pénz van a zsebemben, kellemetlen… viszket valami belül, szabályosan viszket. Homályos, bizonytalan rosszullét. Kényelmetlen közérzet. De még nem fáj eléggé. Még nem fáj annyira, hogy nekem van és másnak nincs, nem fáj annyira, mint például egy gennyes fog lüktetése, olyan… fizikailag. Majd ha úgy fog fájni. Egyetemlegesen. Mindenkinek. Az lesz a szép világ. Addig csak tömögetjük a rést a saját lelkiismeretünkön. Kiadványok és összejövetelek. Kollektív kassza. Nem véletlen, hogy Argilt is így ismertem meg. Azon a felolvasóesten. Még a fürdőszobában is ültek. Szétnyitottuk az ajtókat. Egy kistányér állt a fogas alatt. Senki se számolta, de mindenki adott, a képessége szerint, így adni igazság. Adni igen. De kapni nem. Argil fantasztikusan sokat tett a tányérba, a teljes kosztpénzüket, Jarmilla később panaszolta. Ebben a módszerben az a nagyszerű, hogy az adakozó személyességét kikapcsolja. De ez talán baj is. Megfoszt, nem a hálától – a primitív hálasóvárgás mindig is elundorított –, hanem megfoszt az eredmény látványától, attól a bűntudatlohasztó gyógyflastromtól, hogy sikerült enyhítenem… Nekem szükségem van a személyes, a konkrét kapcsolatra: nem arra, hogy a másik tudjon rólam, hanem hogy én tudjak őróla. Intézményesítve nem olyan mérhető. Nem tudom követni. S amellett mindenfajta intézményesítés, még az ilyen kollektív magánakció is, bármily lassan, de kitermeli az önérvényesítőket. Túl sok pelyva keveredik a búzába. De az is igaz, hogy egyben nagy kockázatot is vállalnak. Azt a kis egzisztenciájukat kockáztatják. A biztonságukat, gyakran. Hiszen mindenkinek gyanús, aki más. És az is lehet, hogy én vagyok a „rendszeres” csatlakozáshoz – még mindig! – egoista. S burkolt egoizmus, ahogy „különműködéseimhez” ragaszkodom. Az utolsó fillérig képes vagyok kiforgatni a zsebemet. De ez nem nagy ügy. Mert tudom, hogy másnap újra lesz pénzem. Az volna nagy ügy: bármennyim van, a létminimumon felül, azt mint ami nem az enyém, mint amire nincs jussom, úgy kezelni…

 

A kövér öregasszony cihelődik. Mintha vonaton ülne, még biccent is a fent maradóknak. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap