Az együttlét 34/34

Jókai Anna, szo, 03/24/2012 - 00:06

 

 

 

 

Én meg, ha éppen jó állapotban voltál, akkor rühelltem hozzátok járni, úgy éreztem, elfecsérelt idő, mert nálatok, Argil, mindig zsúfolt ház volt, részben Jarmilla „rokonai”; Jarmilla első férje nénjének a lánya, Jarmilla volt anyósának a harmadik férje – ezek állandóan ott laktak; részben néhány alkalmankénti szállóvendég; fekete diák, a tanyákról ideszakadt ápolónőtanonc… meg a rengeteg, csak úgy be- és kihullámzó „ismerős”, korra, nemre és fajtára való tekintet nélkül… Beleszédültem. Az áradatba. Az ezeregy hangba, vitába. Én azt az Argilt szerettem legjobban, akivel eszmét cserélni (ez a kifejezés itt helyén van) négyszemközt lehetett. Ő is így volt ezzel, minden bizonnyal. Hogy a leglehetetlenebb időpontokban keresett fel: ez volt, ez a személyesség barátságunk megkülönböztető jele. Még Jarmilla se tudott róla, hogy ez a dolog, kettőnk között, ennyire komoly…

„Nézze el, hogy nem értesítettem rögtön… Hiszen annyi barátja volt…”

Lehet, Jarmilla! Ide nekem nem volt más. Senki, akinek a dolgaimról beszélni érdemes. És hogy lesz-e valaha…?! …Utazott itt… de hol is szállt le… Kőbányán… vagy még előbb… a „nagynéni”… a Kamillának becézett… barna kosztümben, lila blúzzal… de már nem képződik meg, nemhogy a vonásait, de a kontúrjait, az alakját se tudom felidézni, rögeszme vagy sugallat, hogy az ember, idestova már harminchárom éves fejjel is keresi… és egyáltalán:

„Ali, Ali, Te nagy gyerek…!”

„Ala, Ala, hát nem vagy te koravén?! Mit töprengsz feleslegesen?”

Szúr a pofám, meg kellett volna borotválkoznom, mégis.

„Te ezt megengedheted magadnak, barátom. A gyűrött inget, a rojtosodott gatyát. De én nem engedhetem meg. Mert én a többieket is képviselem.” – Sugárzó fehér ingben, fehér nadrágban, fehér cipőben állt az ajtó előtt, angol arcszesz a sima bőrén, a hóna alatt francia dezodor, hibátlan foga frissen mosva… Így ismertelek meg. Igen, Argil. A fajtádat jól képviselted. De nem ezekkel a külsőségekkel. Nem igazán ezekkel. Hanem mert ha egyetlenegy is lettél volna, közülük, ilyen, már a milliók is emelkedtek, pusztán általad. Aki téged ismert, fiú, nem tud többé téged megkerülve az itt kószáló, didergő, „vartyogó, habvakoló” gyapjasokra nézni… Lehet, hogy balek voltál te is. De a balekok mindig előkészítenek valamit. Higgyünk ebben, Argil. Valamit, aminek nincs még teljes aktualitása, mert zöld még és kemény az idő. Most még tegnapi hősnek lenni könnyebb; a jövőnek, úgy tetszik, a jelenben csak balekjai vannak. Nekem sincs, Argil, tehetségem. Ha csak az nem tehetség, hogy tehetséget magamról nem is képzelek. Eleinte sajnáltam. Ma már nem sajnálom annyira. A tehetség kísértés. Gyakran azért van, hogy ne kifejezze a lényeget, hanem hogy éppen a tehetséges ember figyelmét a lényegről elterelje. Csak a zseninek nincs kockázata. A zseni és Isten között még közvetlen vonal működik; félreértés kizárva. De azért ne hidd, hogy leragadok, Argil Dralla! Ne hidd, hogy ettől az „ablakmosó-szabadságomtól” meghatódtam. Tovább fogok lépni. Feljebb. A részleteket ne kérdezd. Megkaptam azt, amit te nem kaptál meg: az erőt és az időt, talán. Érdekes, meghaltál, de nem azért siratlak, én is meg fogok halni, önmagam elősiratása, gusztustalan. Nem is a hiányodért jajongok: számomra létezel. Hanem az fáj, de piszokul, barátom, hogy eleve áldozatra voltál kiszemelve. Látod, ez ellen lázadozom. Ha a korláttalan akarat működtetné a világot, nem pedig a korlátolt cselekvés: nagyot döccenthettél volna előre a világon. Lehettél volna gyógyító, a szó szoros értelmében. De te türelmetlenül elsietted: baleknek születtél, testet rossz sejtekből építve. De nekem erőm és időm van. Nem leszek mártír. Ha kell, az alapoktól kezdem újra. Ha álom – hát álom. Álomból lesz az ige. És az igéből a kenyér. Megvan a dolgok rendje. A rögeszme káoszt teremt – a sugallat a káoszt eloszlatja…………. Ez az utolsó megálló iszonyúan hosszú. Kévébe jöttek a gondolatok, valahogy… és milyen gyorsan… így még sose… talán az alkalom… Argil. A temetés. Egyszerre… rétegesen… az egymásutániság csapdája, ha le akarnám írni… ha valamelyik firkász venné a bátorságot és összerendezné… kikerekítgetné szépen… a vázlatot… a részleteket… öntelten kukorékolná, mint a kakas a szemétdombon, „nézzétek, emberek, ez az én művem, ezt mind én csináltam, egyes-egyedül, tőlem kelt fel az Isten napja…” A síró kakas… Cégtábla. A síró kakas. Mikor láttam? Hol láttam? Ma? Vagy régen?…………………….. Hosszú, hosszú megálló… Hosszú, hosszú út. Ennyi ember, lehet, hogy haszontalanul összezárva? Miközben látszatra nem történik semmi? Értelmetlen pocsékolása a drága időnek? Hiábavaló együttlét? Az együttlét feleslegessége ilyen laza és esetleges formában…?

„Az együttlét, barátom, sosem felesleges. Az együttlét nem hiábavaló, soha. Sürgés-forgás. Cserebere. Nem minden történet látszik, barátom.”

Talán nincs elpocsékolt idő. Ha a szellem működik.

Ladár majdnem jól érzi magát. Elmúltak a fizikai kellemetlenségek. Hátradől; még a fekete ruhás, barna cipős özvegyet is enyhülten nézegeti. Szelíden mulat a kekizekés férfi agyagbutaságán. A szánalmas anyót szeretné megsimítani. A nyomoréktól ezt-azt szívesen kérdezgetne. Egy kicsit megnyílik, lágyan a szája. Nem bántja a rá szegeződő csúfondáros tekintet. Mint annyi mást – a csúfondáros tekintet gazdáját sem veszi észre. Pedig az feltűnő jelenség. Kockás és csíkos. A legújabb hóbort szerint, ami derékon felül van, nagy és tömött rajta minden, a nadrág viszont szűk a repedésig. Az alak egy óriási T betű: a bal lator keresztje. A feje aránytalanul kicsi. A szájában ananászízű rágógumi. Bőszen rágja: se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Mint Ladár, annyi idős, de nem látszik a koránál fiatalabbnak.

NYITOTT SZÁJ

hamm, kapd be a legyet, faszikám, de nagyra vagy magaddal, de nagyra, hát én nem fogok előre köszönni, vagy azért a rongyos bartókér azt is elvárod? Mmmmm… senki se kéne, te ajánlottad fel, puszta hencegésből, naná, majd barátilag… aki ilyen hülye, hogy puszta hencegésből egy jóformán idegennek egy ezrest lenyálazzon, az megérdemli, hogy sose kapja vissza! Mert ha Jarmilla doktorkácska adta volna, a doktorkácska, mmmmmm… hát az igen, valamit valamiért, cipeltem a két karomban a suvickos fiúját eleget, a szerecsen apja nem markolhatta volna gyöngédebben, persze, az ápolóról azt hiszik, mechanikus munka, le lehet nézni, nem kell hozzá egyetem… az egyetem a suvickos fiúknak van fenntartva, mi etetjük őket, fürdetjük tejbe-vajba, és akkor kérek ezer forintot a doktorkácskától, nincsen, kedves Kazi, niiincsen, és akkor ez a faszi ugrik, mert ott mindig búcsújárás van, liheg, és egyből lenyálazza a bartókot… Valami piszkos maszek, de ezek nem válogatnak, császkálhatott náluk boldog-boldogtalan… Mmmmmmm… Nem mondom… néha lehetett jókat zabálni, ez a Jarmilla nem rossz teremtés, és a suvickos se volt rossz, tulajdonképpen, egészen muris manus volt, különb, mint a többi nigger… Mmmmm… néha egy kis hangulat, el lehetett viselni, rendesen, a flúgos szövegét is, a kultúrember megérti, idejön egy kicsit élvezkedni, mégis Európa, és akkor megcsavarja a tökit az a rohadt nyavalya, hát még bele se hülyüljön? Nem vagyunk barbárok. Kultúremberek vagyunk. De hát azért van a dolgoknak mértéke… Mmmmmmmm… Lehet valakit pártfogolni. Megsegíteni ezzel-azzal… de nem kell hozzá rögtön férjhez menni! Egy ilyen aránylag csinos spinkó. Egy ilyen aránylag jó eresztés! Diplomával, lakással. Azért van ebben egy kis perverzitás. Akárki akármit mond. Egy kis perverzitás… mmmmmm… nyilván tudott a suvickos valamit… nyilván megérte. Nincs ebbe kivetnivaló. Ebbe se. Csak hát most aztán nehéz lesz. Doktorkácska… Gyanús betegség! Az ilyen afrikai kórokról keveset tudni. Fertőz, nem fertőz…? Nekem, mint egészségügyinek, mindenesetre herótom van. A Jarmillácskától. Nem volna gusztusom megdönteni, a nigger után… Akit tulajdonképpen bírtam. Egy szerencsétlen flótás volt, na, és ha nem is használt, legalább nem ártott a sok hadovával, manapság ez is ritkaság, teli van az egészségügy sintérekkel, ez nekem csak ugródeszka, a kultúrember a körülményeibe nem nyugodhat bele, szegény suvickos, de szépen tudtál szavalni… hát sokra mentél, mondhatom. Mmmmmm… bezzeg ez a faszi, ennek semmi baja, él, mint hal a vízbon, az ezreseket csak úgy osztogatja… Mmmmm… jól van, faszikám, meresztgesd csak a szemedet, nehogy megismerj, nehogy köszönj, letörik a nyelved… Játsszál a pöcsöddel, de ne úgy, ahogy szoktál, hintsél rá porcukrot, és fogdosd rajt a legyeket… mmmmmm… illik kimenni a temetésre. Lássa az a Jarmilla, vagyunk még, kultúremberek. Ennyit a suvickos megérdemel. Tulajdonképpen lehet sajnálni, szegény flúgost. Tulajdonképpen bírtam. Tulajdonképpen……

A kocsiban hirtelen megélénkül minden. A kocsitest lassú rángásokkal fékez. A srácok a koszorúval már a lépcsőn lógnak. A nyomorék elsőnek áll fel, előrecsápol higgadtan; a dinnyét, mintha csecsemő lenne, a karjában úgy ringatja. A kekizekés kényelmesen halad a nyomában. Az özvegy a kosarát és a palántáit emelgeti, sóhajtva Ladárra néz. Ladár biccent, és a ládákat fölemeli a saját térdére. Vár a felállással az utolsó pillanatig. A mackószerű, szakállas férfinak se sietős, megérinti Ladár vállát, ahogy egymás mellé kerülnek a töredék időben:

– Tessék csak… a teherrel – mondja, s olyan baráti a szeme, hogy Ladárt meghökkentené, ha ráfigyelne, de Ladár továbbhalad, majd, mint akinek mulasztása van, a fejét hátracsavarva, a szánalmas anyót keresi. A szánalmas anyó a helyén marad. A táskájában kotorászik. Ujjai tapintásával keres valamit. Meg is találja. A villamosbérlet, piros bakelittokban. A szánalmas anyó a bérletet mechanikusan a levegőnek fölmutatja. Tartja maga előtt, mint léte utolsó igazolását, az egyetlen garanciát, hogy jussa van a visszaútra.

A peronon, a sarokban, három zsidó ember szorong. A leszállókat előzékenyen engedik el.

A szerelvény végre megáll.

 

 

– Új köztemető!

– a villamosvezető hangja megkönnyebbült, csaknem vidám: ez már, baj nélkül, majdnem a cél. Ladár is – a maga során – lekászálódik a ládákkal, a hálálkodó özvegyet útjára bocsátja. Mintha nem is egyfelé mennének, a tömeg úgy szétspriccel. Csak a feketék ballagnak egy tömbben, némán és súlyosan. Ladár mindenkit elveszít. Néhány perc, s hogy kikkel utazott együtt, talán örökre elfelejti. Ladár az elhagyott kocsira visszatekint, hirtelen nosztalgiával. Az arabot látja, amint a csaknem kiürült peronon a három széleskalapos mögé surran. A szerelvény indul; ők továbbmennek, egymás árnyékában. A látvány baljós. De hogy ez itt még nem a végállomás, sőt, a végállomásról is át lehet szállni, újabb irányba: ez a tény önmagában akár reményt is kelthet – és Ladár a reményt választja.

Nem is volt – végeredményben – ez az út olyan hosszú. És talán még el se késett. Bejárat.

…Zsibong, nyüzsög a temető. Ladárt ez meglepi: a közönséges, de egészséges életteliség. Festett bódék, rajzos plakátok. Hurka, kolbász, üdítő. Fagylalt meg nyalóka. Törökméz és vattacukor. Kerítés, rács, sírkő: egyedi tervek – minőségi kivitel. Szárazságkor tilos a gyertya, tilos a mécs, locsolni is tilos.

Ez bizony az élők birodalma.

Árad a virágillat az árusok placcán. Az illat oly tömény, hogy szinte szilárd; Ladárt mellbe löki. Rózsa, szegfű, kékliliom, frézia és viola, fenyő és bazsalikom, együtt, keveredve. Káprázatos színek, a sokféleség harmóniája.

Ladár előtt kitárul a temető, nem az egész, csak egy részlet, ebből is, megint. Ragyog szeptember napja. Valami ősi öröm jelen van.

Ameli Aladár Krisztián – ő – e rövid megtorpanás után, viszonylag jókedvűen megy beljebb; s egyelőre – jobb híján – a kézreeső bádog szeméttartót billenti a tótágasból vissza, újra a talpára.”

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap