Az együttlét 6/34

Jókai Anna, p, 02/24/2012 - 02:41

 

 

 

 

Ezek az egy-egy tapasztalattal megtámogatott falvédőbölcsességek! Ez a szüntelen, piti reálpolitika! Semmit se kockáztatni, soha!

„Arany középút, régi latinok!”

„De a langyosokat Isten kiköpi a száján!”

Erre csak pislognak. Apa megkérdi:

„Mióta lettél, mint egy vénasszony, szentes?!”

…Azt hiszem, tél volt. Anya elvette a demizsont, hurcolta, hangosan beszélt, utánunk néztek.

„Ha hazavinnénk, megszokott környezetéből kiszakítva, nagyapádnak se lenne jó… Nagyapa világéletében világfi volt, a nagyvárosi közeghez szokott, különben is, ki ápolja, itt legalább állandó orvosi ügyelet, én pedagógus vagyok, nem hagyhatom a tanítványaimat cserben, szegény apád egy lepedőt megforgatni se képes, nem hogy emelgetni egy súlyos testet, amellett nem is az ő apja, az enyém, ha nem is volt soha igazi apa, bárénekes, amíg ki nem kopott, édes jó anyám, te már, Ali, nem ismerted, az Isten nyugosztalja, a lelkét kisírta, te ezt meg sem értheted, sose volt családcentrikus, nélkülöztük a legelemibb gondoskodást… jobban érdekelték a csokornyakkendői, mint hogy én szültem neki egy aranyos unokát… a csokornyakkendőit babusgatta, legalább nyolcvan csokornyakkendője volt. Ápolót se tudok mellé fogadni, az ápoló egy vagyon, és hely sincs, hiába nagy a lakás, nem lehet elszeparálni… Elfekvő, csak a neve csúnya. Ez a legjobb megoldás, csak tartsák itt, amíg… Anya oldalra nézett, finoman rebegett a szempillája – …amíg az állapotában változás nem történik.”

Nekem magyarázkodott? Vagy csak önmagának? Na, engem akkor az ügy vajmi keveset érdekelt. Otthon akartam maradni, csúszkálni a jégen a haverokkal, Aladár, reád szarik a madár, mindig ezt kiabálták, de én sem maradtam adós… helyette taposhattam a latyakos havat a kényelmetlen, új csizmacipőmben, rám erőszakolták, hogy meg ne fázzak. Mindig rám erőszakoltak valamit: ha nem sapkát, hát sálat vagy azt az undorító angórapulóvert, azt a buzi pulóvert, amelyiknek az alsó ajkamig ért a nyaka, és a szőrön a lehelet kicsapódott, és a szám is undorító, nyálas szálakkal lett tele…

„Ne köpködj, te neveletlen!”

Kit érdekelt akkor a szakállas nagypapa, akit életemben hatszor-hétszer ha láttam, akkor is úgy fogta meg a fejemet, az állam alatt feltámasztva, mintha mikrofon lenne, és vég nélkül traktált a bécsi sikereivel, és kacsintott hozzá. Az ajándékot mindig csak ígérte, de már az ígéretet is meg kellett köszönni…

„Milyen szép biciklit küldök majd neked, kaptál már olyan szépet, mint amit tőlem fogsz kapni? Őszintén valld be, öcsi.”

Apa szülei korán meghaltak. Már anya sem találkozott velük.

„Egy árvagyerekhez mentem férjhez… egy árvagyerekhez, bizony…

„Korai árvaságomban az élet megtanított, hogy…”

Az árvagyerek ötvenhét éves. Meg kell a szívnek szakadni!… Nagyanyó, nagyapó, fehér hajú, jóságos, ráncos! Biztosan remek dolog. Befőtt, házi puszedli, faragás az öreg bicskával, ölben lovaglás, mese, mese, mátka… De egy idegen ember feküdt az ágyon, egy mérges, kedélyes kicsi ember, kénsárga szakállal. A szobában sötét volt. Az ablak. Mint a börtönablak. Szűk és rácsos. Magasan a mennyezet alatt. Az a kicsi ember nem is hasonlított a szakállas nagypapára.

„Adj pacsit, öcsi… Intézkedjen, szólj tubarózsaanyádnak. Ki akarok menni a lakásomba. Nem hozzátok, ott én nem szeretek, a központi fűtés köhögtet, szárítja a hangszálakat. Otthon kifeszíthetnénk egy kötelet az ágytól a legfontosabb helyekig. Abba belekapaszkodom, és haladok a kötél mentén, előre… Saját ötlet! Az egyik nővér itt nagyon kedves, ambicionálja, nem csak a lakásért, remélem, hogy költözzünk össze. Egy kicsit kövér, de az én helyzetemben az ember ne legyen annyira válogatós…”

„Papa, nem röstelled, még most is…?!” – Anya komolyan felháborodott.

Az öreg ráordított:

„Unintelligens liba! Pedagógus!! Tucatjával futkos a Körúton. Nyárspolgár… gyógyíthatatlan nyárspolgárok! Öcsi, a művészember számára más a norma…”

Hadonászott. Viszolyogtam tőle, de anyától is. Az ápolónőt szerettem volna látni, de sohase láttam meg, mert a szakállas nagypapa néhány nap múlva újabb agyvérzést kapott, és meghalt. Anya kétségbeesett zokogása:

„Legalább ne haraggal váltunk volna el… legalább egy jó szót szóltunk volna egymásnak… De ki hitte volna, hogy máris? Mint pedagógus több türelemmel lehettem volna…”

Pedagógus! Nem tanár, nem tanító, nem nevelő! Pedagógus. Nagyon elromlott ennek a szónak az akusztikája. Öntelt, beszűkült gárda. Az örök szervilisek. A körülmények hű szövetségesei. Tisztelet a kivételnek. A gimnáziumban Bak Elemér. Akárhogy is, nem kellett volna hagyni, hogy az öreg az elfekvőben haljon meg. Ez nem érdem kérdése, de nem is a vérségi kötelék a döntő… Senkit sem szabadna hagyni, ha módunkban van, ha a legcsekélyebb mód nyílik rá, senkit sem, ilyen kirekesztve, ilyen… ridegen. Nem azért, mert „rokon”. Mindannyian rokonok vagyunk, nincs „idegen” ezekben a kérdésekben. Aki éppen segítségre szorul, az a testvérem… Hajaj. A homlokomat tapogatják.

„Nem vagy te lázas, haver? – Szakics Előd is kiröhög. – Már benőhetett volna a fejed lágya, egy harmincéves férfinak! Ingyen pucolsz ablakot, ha egy kicsit sírnak? A mai világban?! Hát hülye vagy te, koma?”

Befizettette az a tetű a különbözetet.

„A géemká nem apácazárda…” –

mintha gitáron kísérné, ujjaival pengeti a levegőt. Pedig ez semmi. Egy nagy nulla, ahhoz képest, mekkora a szükség. Argil ezt tudta. Mint egy lángoló kard, mint az eleven lelkiismeret, a nap huszonnégy órájából tizenhatot rohangált ide-oda, nem lehetett tőle olyat kérni, amit ne akart volna teljesíteni, persze, alig sikerült valami, alig-alig, s Argil képes volt akkor sírni, leült a földre, a lábát maga alá húzta, lehajtotta a fejét, és programszerűen, a cselekvést helyettesítve, sírt legalább.

„Barátom. Negyvenezer forinton múlik, és megmenthetném őket. Két repülőjegy ára, s ki tudom őket a halálból hozni.”

Különböző, számomra áttekinthetetlen históriák. Üldözöttekről, megkínzottakról, politikai gyanúsítottakról, titokzatos betegségben sorvadókról, akik mind-mind Argilra bízták a sorsukat, ámbár valószínűbb, hogy Argil kérés nélkül avatkozott bele, szinte kereste a bajokat, kereste a legkilátástalanabb gubancot, aztán, már ő maga is belegabalyodva, a szerencsétlenekkel együtt jajgatott. Nála jobban csak Jarmilla kínlódott. Ez a Jarmilla, valami lengyelmagyar keverék, a szőke hajú Jarmilla doktorasszony, Argilnál hat évvel idősebb.

„Mindig mászkál, mindig bolyong. Pedig csak én tudom, milyen beteg, pedig csak én tudom, hogy egy kortyot sem szabadna innia, pedig csak én tudom, mikor és milyen injekció…”

Argil bűntudatosan hallgatta, mozgott a füle, mint a zabolázott paripának, kezet csókolt és duruzsolt szerelmesen, Jarmilla elolvadt.

„Legalább egyszer-egyszer boldog voltam, ráírhatják a síromra.”

Argil bevallotta – mellészegődtem, kísértem egy-két sarkot, rohant a Honvéd kórházba, friss betegek érkeztek, gyerekek, az övéi, mármint az ő népe közül. Az utolsó filléreit is elköltötte valami sípoló fújókákra – bevallotta:

„Én Jarmillát tönkretettem. Nem lett volna szabad engednem, nem lett volna szabad feleségül vennem. Lusakából anyám is megírta. Anyám és az egész család az angol mellett perfekt franszia. Nem helyes angazsálni magam. Jarmilla csak engem szeret. Én az Ügyet szeretem. Jarmilla küzdött, hogy vegyem el. Mondtam neki: Jarmilla, királynőm, én vagyok egy fekete fickó, ráadásul beteg. A viccek kezdődnek így: megy egy beteg, sánta néger a sivatagban… nem a házasságok! De a magyar nők makacsok. Makacsok, mondhatom. Most aztán látod. Jarmilla jó. De nem szül nekem gyereket. És nem szalad velem. Jarmilla nem igazán szereti a fekete embereket. Jarmilla csak engem szeret.”

„A fekete ember többségében nem túl szeretetreméltó, Argil. Ezt tudnod kell. Te igazában nem vagy már afrikai. Talán már néger sem vagy.”

„Tudod, mi vagyok én?!” – Argil megtépte nyakán a halványkék inget, a zakót ledobta. A bőre színe szürkére váltott, apró grízes pattanások szeplőzték, szépségéből kifordult, kesernyés füstszag kísérte:

„Én vagyok a magyar néger. Szégyen, gyalázat. Sose kerülök vissza. Sose tudok rajtuk segíteni. Sose csinálok nekik termőföldet, virágzó kerteket. Nyomorult népem. Jaj, de borzasztóak. De ha most negyvenezer forintot kapnék…”

Csak ötezret tudtam adni.

„Sose kapod vissza – mondta –, Jarmilla már eladta a rókabundát, a családom küld táviratilag, gyógyszerelésre, a családom gazdag, ajaj, elbújhatnának mögötte az itteni gazdagok, de én nem szeretném őket fejni, nyolc testvérem eszi az anyám szívét, a Dralla egy gazdag és befolyásos család, talán ezért nem örültek, az őseink miatt se, hogy én egy szegényke magyar lányt, egy kis doktort, pedig nem szabad előítélettel lenni, hiába első az én törzsem, odahaza, de hát borzasztóak az emberek, barátom, akár feketék, akár fehérek.”

A magyar néger. Mint egy morbid vicc, igen. Két fajta között, lebegve. S hová térsz vissza – ha hited szerint, visszatérsz –, milyen bőrbe kötve? Szabadító akartál lenni, Argil, de magad sem voltál szabad. Orvul elgáncsolt a tested. Egy négyzetmétert se tudtál a homoktól elperelni, s még csak nem is gyógyíthattál közöttük, téged gyógyítgattak, a véget halogatva, magabiztos európaiak.

A demizson megzöttyen. Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi odakap, könyökével Ladár térdét véletlenül megböki. A feje tetején döccen a kalap.

– Már elnézést – mondja – a fiatalúrtól.

– Oké – Ladár mechanikusan ránevet. Nem veszi észre a mechanizmust, csak félig van jelen. A foga kivillan, s aztán még arra sincs gondja, hogy a száját becsukja. Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi a demizsonra támaszkodik.

A FOGSOR

esztékából is megteszi. Mér kő verekennyi. Mér kő. E nagy cula legénnek. Most tessék. Dolugidőben. És minggyá kórház. Minggyá Pestre. A kés rossz helyre szaladt. Mér ilyen tehetetlen. Teszetosza. Mér kocsmázik. Otthun is van. Most bezzeg csak szeszt ne, tata. Majd a drága traubit! A betétes üveggel. A bodza kiadósabb. Vízzel. Ebbü kínálhat is. Az éhenkórászoknak. Hát egy foga nem sok, elül annyi sincs. Hát azt kibokszúta a büdös olajos cigán. Mer leáll ilyennel. Mer nem kapott tűlem ezér eleget. Ne állj le szarrágóval, kecskeszopóval. De leáll. Pedig még a pumpával is ütöttem. Rám nem mondhatni, hogy kíméltem vóna. Kirojtuztam még a kocsimentő kötelet is rajta… Ki én. Most meg a kocsi is. Tán a generátorfa nem tölt nekije. A baj nem gyün egyedül. Koszos villanyoson, mindenféle népekkel. Ez is egy huligán, a fehér fogival. Ki kéne a belüket taposni. Istenesen. Dógoznyi nem. Kicsinyáni a heverést, dolugidőben. Négykor kelni büdös. Este meg a dajdaj. A rossebes tévé. Az idén nem hozott a paprika. Dohánt kéne, szóluk az elnöknek, nem kő az újtól fényi… A szőlő kifagyott. Elhullott három kokas, a disznyó, na, szépen hízik, mind az öt, gyarapodásra nem vóna panasz, ha rendes dógos kéz vóna, az asszony szűkületes, alig tudja a lábát vonszulnyi, még má bebukik az ólba, a doktornak megmondom, fódozza má a gyereket gyorsan össze. Nekem ezt a tragacsot kő megreparánnyi, még má beoxidálódott a kábelsaru, képes a megszakító beégnyi, de nem csudánám, ha az osztófejdekli megrepedt vóna, a szerelő egy-kettő legombulja az ezrest, ha az ember házilag nem tunná megreparánnyi… Otthun, esküszök, a fiú is lábra kapott vóna hamarabb, de most má… Csak egyen. Azt, ami van. Kórházi koszt, hát nem hazai. Majd vasárnap kap levest. Ződséggel. A kórházit se lehet bennhagyni az államba! Mi annyit dógozunk ezét a pénzér, hogy na! Akkor a gyarapudás megvan. Büdös éhenkórászok. Ezek itt mind. Nincs egynek se böcsülete. Előttem. Ezek nem mennek egyről kettűre. Aztán csak főfordúnak. Mer azt hiszik, a magamfajta nem gondúkozik, pedig gondúkozik. Nagyon is. Csak a tragacsot indíjjam meg. Kedden beviszem az asszont a halasi piacra. Mit kő egy orvosnak adni? Én ezt nehéz munkával kerestem. Nem mint egyesek, csak szónokúnak, meg dirigálnak, meg kitanálnak annyi marhaságot, hogy abbú a rendes ember meg nem ért egy bötűt se. Összefogdosnám őket, istenesen, egy ketrecbe… akkó kapnának enni, ha meg is dóguznak érte a két kezükkel. Nem mondom, orvos az néha kő… attul nem sajnálom, általánosságban… De porculán fogsor! Arra engem nem lehet apailag köteleznyi. Mer ezeknek minden kőne. Ingyiben. Hát hogy a kocsi is! A baj nem jár magába. Mit villogtassa itt a foga fehérit…? Az annya taknyusa. Mind. Ketrecbe, istenesen…

 

A kocsi megint döccen. Talán a sinek rosszak, talán a vezető ügyetlen. Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi ide-oda kapkod; gyámoltalan. Ladár – ezt is mechanizmusból – megsajnálja.

– Leül…?

– Nekem szótt? Hát itt má leszállok, mer ha igaz, ez a Koltóji…

A hang felbúg a mikrofonban. Sejtelmesen, fojtottan, mintha rég elfeledett parfümös szépasszonyt idézne, romantikus regények hősét, valami izgalmas kokottot.

  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap