Az együttlét 7/34

Jókai Anna, szo, 02/25/2012 - 00:51

 

 

 

 

– Koltói Anna utca

Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi megigazítja a kalapot izzadó homlokán. Markolja a demizsont, s mielőtt leszáll, köszön illendően. Ladár arra gondol, talán jobb egy ilyen ember fiának. Talán őriz még a falu valami őstisztaságot. Talán jobb lett volna parasztcsaládban születni. A szüntelen kapcsolat a természettel megóv a mesterkéltségtől. Ladár hirtelen vágyat érez egy fehérre meszelt szoba után, az ablakban muskátli, a tetőn nádfödél. Kakas jelzi a hajnalt. A kerítésnek támasztva áll egy ócska bicaj. A határ harmatos. Ilyen kedves, egyszerű bácsira vágyik, mint a demizsonos. De a demizsonos eltűnik, s Ladár elfelejti, egy perc alatt. Lassú ez az utazás, nagyon lassú. Túl hosszú ez az út, azért, hogy az ember a köztemetőbe elérjen. A Kerepesi bezzeg itt van, a központban. Halott temető. Mohás, csúszós kőangyalok. Gyom a kőpárnák repedéseiben. Értelmetlenné csonkult nevek. Láncok. Védőrácsok. Egy lélek az ajtón se be, se ki… Hamar elül a forgalom, ha vége a dísztemetésnek. A hivatal nem ér rá a folyamatos gyászra. Csupaszak a sírok, évfordulótól évfordulóig, a kampók üresek és hidegek az újkeletű kolumbárium falában. A „hálás utókor” pedig nem jár temetőbe. Az utókor tudniillik sohasem hálás. Csak a jövő hálás a jelennek, azért, hogy ha van miből megképződnie. Ladár a villamos ablakából az óriáskeresztek hátát látja csupán; a keresztek befelé néznek. Rajta kívül senki sem kíváncsi erre a tájra. A kövér öregasszony védekezően karba teszi a kezét. Padszomszédjának nem örül. Egészen fiatal nő telepszik mellé, viharos könnyedséggel. Tárt térdekkel ül, a combfix harisnya fölött vé alakban vezet a meztelen hús az árnyékos völgybe. Nem kihívó, inkább pihenő póz ez. Jobb kezével bal keze ujjairól a hiányos körömlakkot pattintgatja. A pofacsontján sok a festék, a szeme körben mályvaszínűre mázolva, de a szája natúr s egy kissé cserepes. A haja, mintha mocskos volna, csimbókokba ragasztva mered körbe-körbe; a kifelé szúró tövisekkel silány korona. Nincs több ez a nő húszévesnél. Szürke lemberdzseket, szürke szoknyát visel és szűzies, csipkés fehér blúzt. Két fukszialila műanyag tallér lóg a füléből. A cimpája gennyes és gyulladt. A táskája is fukszialila, és a cipő is. Ez a nő fáradt, álmos. Hátradől, s ahogy a szemét lehunyja, pillantása Ladár sliccére esik. Lecsúszott egy-két centit a cipzár húzókája.

A CIPZÁR

a mocskos disznóknak nyitva… Ennyi tisztelet nem sok. A legritkább eset, a moslék istenüket, hogy az ember a tiszteletet megkaphassa. Allergiám van erre. Hát a lánnyal mindent lehet? Hát miért? Én nem adom meg a tiszteletet? Nem tekintem kuncsaftnak a nyúltökű Kelement? Hát cikizem én, vagy akár a Lajost, aki merő egy pigmentfoltos, nem csoda, ha hozzám visszatérnek, a modor is számít, nem mintha az az egy gimnázium, erre születni kell, van olyan, hogy született intelligensség. Az osztályfőnök is megmondta. Az aranyos Gizi néni. Az a cuki pofa. A nyakába is ugranék, ha véletlenül… Gizi néni tisztelte bennem az Embert. Nagy E-vel. De ez valahogy kiveszett. Az Ember tisztelete. Nagy E-vel. Amit én hajtok, az nem normális. És akkor az a kis méltánylás. Teljesen ki van a szakmából spórolva. Mert persze leadják magukat minden stricivel. Mert kell nekik a farok. Túróst a védelemért! Mert kell nekik. Lavsztoriznak. Aztán az utolsó kilóból is kiforgassák a hülye kurváját. Csak hülye kurvákkal ne kezdjen az ember. De teli van velük a placc. Az ember már nem tudja, hol szobrozzon, hogy egy kis nyugta legyen. Ráfázni azért nem szeretnék, nem bírom, ha pofoznak, az arc az szent, Gizi néni is megmondta, a fatertól se bírtam, majd most szokom meg, önálló kereső létemre, hogy pofozzon egy moslék pasas, s még le is gombolja, amit összematracoltam keservesen… Mindenesetre a Rigóban már pancsos. Majré van. Nagyon úgy néz ki, hogy a kacskakezű Gyula a terepet behappolta. Nagyon úgy néz ki, hogy az önállóságnak lőttek. Azt én pedig nem bírom, hogy egy kani rángasson. Azt a fatertól se bírtam. Csak szedte ki a muter bukszájából, még a bélást is. A hülye muter meg melózott a Ruggyantában. Hát tudja, ki fog nekik melózni. Ma már ezt egy nővel nem lehet. Ma már megvan az egyenjogúságunk. És a tisztességes üzleti hangnemet ki kéne harcolni. Az nincs a tarifában, hogy lebüdöskurvázhassanak. Sértegessék az önérzetem közepét. Gizi néni megmondta: lányok, az életben legfontosabb az ambíció! Akarjátok valamire vinni!!! Én ezt meg tudom szívlelni. Invidualista vagyok, na és? Úgysincs ebben az országban igazi demokrácia. A Hájettbe be se engednek, pedig csak az üvegliftet akartam megnézni… meg a szökőkutat… Mér különb az a kettő, aki vihogva bement előttem? Az emeletre fel, egyenesen… mert az tök, hogy kurvák voltak, szagról megismerem. Fehér nerc keppjük volt, bár lehet, hogy csak vadmacska, meg tömjénkölni, mint a templomban. Szeretném tudni, hol szerzik az engedélyt a Hájettbe meg a többi luxushelyre. Hogy csak úgy besétálhatnak, és nem kell a bunkó zsernyákokat kukkolni. Túrós ez, nem demokrácia. Esküszöm, még papírjuk is van! Talán még nyelveket is beszélnek. Isten bizony, én is megtanulok, csak egy kicsit keveredjek ki, nekem volt nyelvérzékem, oroszból négyest kaptam, de ehhez társaság is kéne, összeköttetés, az összeköttetés itt minden, de egy menő ürgét még nem sikerült leakasztanom, persze, be vannak szarva, édszbetegség… pedig azoktól kaphatják be, elsősorban, sokkal inkább, akik mindenféle külföldi pasassal üzletelnek, de a fantáziájuk erre nem hat ki, csak a bundát látják meg a brill fülbevalót, pedig az nem is szexis, ez szexis, ez a lógó, csak a fület begyullasztja, nekem érzékeny a szervezetem, a bizsut nem bírja, de meg fogom szokni. Az akaraterő minden. A kitartás. Ami a legtöbbnek egyáltalán nincsen, és leadják magukat, egy adiért rábuknak a janira, fuj, megvan a véleményem, Nyugaton ez sincs, például a török lányok térdelve csinálják és alma a mellüket fogdosni! Vagy ha igen, külön tarifa. A mell is szent. Ezek meg csöcsörésznek ész nélkül, erre is allergiás vagyok, nekem érzékeny a szervezetem. De ezzel nem törődik senki. Egyáltalán, a mi érdekeinket senki se képviseli. Nyugaton kivonulnak és tüntetnek, külön táblákkal és napszemüvegben, mert az arc az szent. Itt egy nagy túrós, az első bunyerák bevihet, nekem ez havi két lepedő, hogy a tükeres igazolja a munkaviszonyomat. Csak kizsákmányolják az embert. És akkor még a forgalom is egyre kevesebb. Gazdaságilag meg lehet érteni. Nekem az a lakás mégis meglesz. Nem Rózsadomb, egy kicsit kiesik, de önálló. Fogok a tulajdonossal tárgyalni. Az első felét kápé megkapja, és törlesztek havonta. Bennem van tisztesség. Csak kezest ne kérjenek. Esetleg a tükeres, de az nekem külön adó. Meg fogom mutatni, hogy egyedül is boldogulok. Nem járhatok örökké szobára. Kezd ciki lenni. A Róbert Károly körútnál, aki egy király volt, leszállok, az az utca mögötte van, remélem, lakótelep, és nincs körfolyosó, a forgalmazás könnyebb. Nyugaton masszíroz az ember, vagy manikűröz, de ez itt kisipar, és ha engedély nélkül, azért is ugyanúgy besittelnek. Semmi szabadság. De ma lefekszek időben, megnézem a Kisértethajó-t, negyedik folytatás, és aztán lefekszek időben, esküszöm, a csontjaim ropognak, talán reuma. Nincs ez megfizetve. Ha valami valutás, nem mondom! De arra már felhajtó kell. De én önerőből. Erre büszke vagyok. Csak ez a lakás sikerüljön. A tükeresek jól keresnek, hihető… ki se festettem a szám, bár ugyanolyan jogom van lakást venni, jogállamban élünk, legalábbis látszólag… Hapikám, ne mutogasd magad, nem vagyok én tinédzser, azoknak mutogasd, ezek a maiak, csak szórakoznak, egy kóláért, esküszöm, ledöntheted bármelyiket…

 

Ladár megérzi a tapadó pillantást. Zavar nélkül, akadásig húzza a cipzárat. Úgyis visszaszalad. Ez egy ilyen cipzár. Ki kéne cserélni. De akkor már egyszerűbb eldobni a nadrágot. Ez bizonyára pazarlás. De Ladár többek között azért vállalja az ablakpucolást, hogy kényelmesen élhessen: megkímélhesse magát olyan bonyolultan aprólékos dolgoktól, mint a megfelelő szakember kinyomozása, a nadrág oda-vissza cipelése, és tárgyalás, tárgyalás egy nyomorult cipzárról, holott beszélni csak a leglényegesebb kérdésekről volna szabad.

Ladárnak a fiatal nő nem ellenszenves. Kurva, ezt rögtön megállapítja. Vele ugyan hiába szemez. Se ideje, se kedve. De azért nem kell durván megalázni. Az arckifejezésből is megérti, hogy nem. Azt a típust, akinek készpénzzel és rögtön fizetni kell, Ladár különben is csak regényből ismeri. A férfiakat, akik erre fanyalodnak, nem érti. Még a gnómok is kapnak nőt, manapság, duma kell hozzá, némi sváda. A nők nemcsak anyagi előnyökért kamatyolnak, nemcsak gazdasági érdekből mennek olykor elképesztő figurákhoz férjhez. A nők sznobok. Imádják az ilyen-olyan, többnyire kétes hírességeket. Ha púpos az ipse, esetleg impotens vagy homokos, az se baj. Van, aki sportból szeretkezik, a legolcsóbb sport, nem kell hozzá felszerelés, pálya… A rendesebbje meg lefekszik csupa romantikából. A nők nem szeretnek egyedül lenni. A csóró is megszerezheti tőlük a napi adagját, ha a „beetetést” nem spórolja el. De úgy látszik – Ladár tudomásul veszi –, mégiscsak járnak a kurvákhoz is. Talán mert „illegális tevékenység”. Az egyetlen „illegális tevékenység”, amit meg mernek kockáztatni. Az elcsökevényesedett virtus.

Ladár nem haragszik a kurvákra. Amíg megélnek, jelenlétük bizonyára szükségszerű. S működésük tartalmaz valami – egyébként annyira hiányzó – nyers őszinteséget. Nem burkolják az üzletet hamis ideológiákba. Ez a szemben ülő, fáradt kis kurva, csüggedten széttárt lábaival, alszik már; nem tolakodó. Nincs is híján a jóízlésnek egészen. A szürke szoknya és a dzseki harmonizál a fukszialilával. A fukszialila divatszín. A cipő is jó. Lapos, keskenyedő orrú, puha bőr. Majdnem balettcipő.

A FUKSZIALILA BALETTCIPŐ

talán valamivel világosabb árnyalatban, Nedda örökké izgő-mozgó lábán… Nedda! Már az gyanús volt, ha valakit egyébként úgy hívnak: Edit. A Ladár az más. Egy csúfolódás visszacsúfolása. Aladár, reád szarik a madár! De az Edit viselhető név. A Nedda feltűnési viszketegség, persze, fel kellett neki valahogy tűnnie, bár a hajával is próbálkozott, ami igaz, az igaz, gyönyörű haja volt, hosszabb, mint Arinak, no nem is fonta copfba, hagyta, hogy zuhogjon, és a hatás kedvéért folyton rázta a fejét, nyavalyatörősen, és a lábával is folyton toporgott, mintha civilben is táncolna, az embernek kedve szottyant megnyomni valahol, hogy álljon le végre, még nézni is idegesítő volt azt az örök mozgást, ezt az örökös önérvényesítést: itt vagyok, csodáljatok… Már az irodába is úgy robbant be, mintha ő lenne a Nebántsvirágban a sztár, hozta a szerződését.

„Te egy értelmes fej vagy, kérlek, ha nem is te vagy itt a góré, de egy értelmes fej, velem ezt nem lehet megcsinálni, háromszázért esténként nem táncolhatok, nem a mani, hanem a művészi hiúság, ki értse meg, ha nem te, látom a szemedből, te is meg vagy a kultúrával fertőzve. Most besüllyesztettek a karba, de én nyolc évig tanultam a Puci néninél, a záróvizsgán én voltam a Barbara Streisand a Kabaré-ban, no nem küllemileg, olyan rondára még sminkelni se hagyom magamat… Javítsátok ki, kérlek, négyre, a kollektív megengedi, és igazságos is, mert én az első sorban keringőzök, és a második felvonásban velem, kiemelten velem tesz néhány lépést a bonviván, ez felfogható szólónak, te egy értelmes fej vagy, te, mint a Kultúra, javítsd már ki négyre…”

Meg is evett volna a Krasznai. Nem engedett az egy tollvonásnyi önállóságot. Előadó a kultúrházban. Ugyanolyan segédmunka, mint a nyomdai. Csak nem annyira büdös. Ha az ember a pálinka- és dohányszagot megszokja. Sükér. Álváros. Még kisebb, mint Szaláncka. Szolgálati lakással. Szolgálati disznóóllal, de végre anyáék nélkül. Senki se sápítozott, ha hajnalban ruhástul döglöttem az ágyra. Vagy ha úri kedvem úgy tartotta, és belehugyoztam a mosdókagylóba. Mivel a budi kint volt az udvaron. De hatáskör…!? Különösen pénzügyekben!

Krasznai utálta a művészeket. Nemcsak a ripacsokat: a valódiakat is.

„Zsebre vágnak ezerötszáz-kétezer forintot húsz percért, amíg az én havi fizetésem cugehőrrel, levonás nélkül, jó ha a hatot kiteszi! Milyen jogon?!”

Ott fúrta őket, ahol tudta. Mindent szívesebben rendezett, csak műsort ne! Mint a személyes kegyet, úgy utalta ki a gázsikat.

„Ráadásul ezek mind adócsalók. A fennkölt lelkek. Mint a villám, úgy osztanak, szoroznak, Próbáld meg csak öt forinttal átrázni őket. Köpik a százalékokat.”

Én háromezret… háromezer-kettőt? kaptam akkoriban.

Nagyon rossz éhesnek lenni. A hideg, préselt töpörtyű penészíze. De eszembe se jutott, hogy a színészektől irigyeljem. Fél ház előtt játszottak, s minél komolyabban, annál gyérebb taps mellett. Bezzeg a malackodás, az ugrabugra, a csinnadratta, az ilyesmivel Krasznai is engedékenyebb volt, az ilyesmi nem olyan hajmeresztően ráfizetéses. A takarítónő – a körbeszart vécéket is ő mosta – kettőkettőt keresett. Mégis bűvölten gyűjtögette az unokájának az autogrammokat. A takarítónő Krasznai bérét sokallta.

„Bizalmasan, csak magának, Aladárka, mert maga derék fiú, mindig elhúzza nekem ezeket á francos mázsás foteleket, én ezt a Krasznait szívemből be tudnám fojtani a vödörbe. Bármikor mernék vele helyet cserélni, Aladárka, bármikor. Senki se venné észre a cserét, csak a koszról, ami mindent megenne…”

  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap