Az élet diadala – Nándorfehérvár 1/2

Tusnády László, p, 08/11/2017 - 00:20

Először ötvenhét évvel ezelőtt éltem át azt, hogy az a hajdani nagy esemény az élet diadala volt. Eszmélésem hajnala óta tudtam, ismertem a déli harangszó üzenetét. Szerettem a harangokat, az adventi énekek boldogságot repeső hangvirágait, lélek-fakadásait, remény-repeséseit. Mentünk a rorátéra. Hullott a ruhánkra a hó. Szerettem magamon látni a nagy fehérséget. Úgy éreztem, hogy ezzel a fehérbe öltözéssel szabadul meg a lelkem minden rossztól, bűntől. Hamarosan boldog és ragyogó leszek, mint az az ének, amely a gyönyörű szép, titokzatos éj örömét hirdeti.

Kevés fogalmam volt akkor a bűnről, de rosszat épp eleget láttam eszmélésem hajnalán, hiszen a halál iszonyú lovasai vágtattak végig minálunk is. Nyargalásztak fenn az égi magasokban is. Többször láttam Szatmárt a bombázások után. Míg odáig jutottunk Csegöldről, füstölgő kazlak mutatatták a rombolás démonainak tobzódás-jeleit.

Az uradalmi magtárt, a malmot, a gazdasági épületeket a menekülő katonák felgyújtották, felrobbantották. Míg szólt az adventi harangszó, egész családunk vonult a béke hajléka – a templom felé, a közelünkben ott komorlott az egy-két hónappal korábban felgyújtott magtár, benne még javában füstölgött a jövő számára megtermelt, Isten által megadatott drága élet.

A szállongó hó nem takarhatta el a füstöt, de egyre nagyobb pelyhekben hullva, különös függönyt varázsolt közénk és a még mindig égő, halálra ítélt élet közé. Hittem töretlen hittel a megtisztulásban. Nem fogadtam el, hogy az emberi munka legszebb gyümölcsét csak úgy el lehet pusztítani.

Hullott a hó. Zengtek a harangok, és a hangjuk áhítatos repesése közben is éreztem a hiányt, hallottam azt a puffanást, amely az egyik társuk lezuhanásakor döbbent a fülembe: egy harangot Csegöldről is elvittek a háborúba. Tank lett belőle? Olyan teherautó, mint amilyen az otthonunk előtt, a virágoskertet övező úton roncsaiban hevert hosszú ideig?

A számomra, ettől fogva hosszú ideig a déli harangszót is kísérte ez a puffanás. Ez a végtelen kizökkenés volt maga a háború, annak valamilyen sűrített, feledhetetlen, zaklatott jele. Majd a fegyverek elhallgattak, de szüleim sorsa, az események azt mutatták, hogy valami nem ért véget, az élet ellen mocskos és megszállott erők dolgoznak szüntelen. Kisgyermekként hallottam én a hazugság-gép zakatolását? Hogyha meggyőződéssel, határozottan ezt állítanám, akkor bárki vaskos füllentést láthatna visszaemlékezésemben, de ha teljes mértékben tagadó választ adnék erre a kérdésre, szerintem ez lenne a hamis állítás, mégpedig a javából.

Kiváló gyermekgyógyászok vallomásaiból, megdöbbentő nyilatkozataiból tudom, hogy az egészen piciny gyermek is tisztában van sorsával – súlyos betegségében nem lehet áltatni. Ezt megérzésnek nevezhetjük, világos, hogy nem szakszerű tudásnak. Így érzik meg a halálukat is nagyon korán…

Szólt az adventi ének. Az üszkös romokat befedte a hó, de valami kizökkent, valami folytatódott. A szennyes ár végighömpölygött a világon. Most földalatti utakat talált. A betegség külső tünetei lassan-lassan elmúltak. De mi zajlott belül, lent a mélyben? Folytatódott a kór. Lehet-e áttétel belőle? Gyermekkoromban ezen nem tűnődhettem, de sportot űztem abból, hogy az ünnepségekről megszöktem. Ennek leginkább édesapám örült. Ma sem tudom, hogy tanítóim, tanáraim annyira nem hitték el rólam, hogy én ezt megtehetem, ezért nem vették észre, hogy már nem vagyok az osztállyal, vagy valami másról lehetett szó. Csendes, jó tanuló voltam. Irigyeim is lehettek. Mai emberismeretem alapján nehezen tudom elképzelni, hogy senki sem súgott be. Ha ez megtörtént, akkor épp olyan osztályfőnököm lehetett, aki talán örült is ennek a tettemnek, hiszen tisztában lehetett azzal, hogy nem fegyelmezetlenségről van szó. „Ha elment, biztosan megvolt rá az oka” – gondolhatta magában.

Az ünnep nekem a templomban és a családban volt. Igaz az iskolát is szerettem, de az előírásos lelkesedés nagy ünnepei idegenek voltak a számomra. Semmi közük sem volt ahhoz a múlthoz, hagyományhoz, amelyet szüleimtől tanultam.

A nándorfehérvári győzelmet a világtörténelem rendkívüli, a maga nemében máshoz nem hasonlítható eseményének tekintettem. Ezért az ötszázadik évfordulót valami adventi várakozás töltötte be a lelkemben. Hallgattam a harangszót új otthonunkban, Sátoraljaújhelyen, és annak a hajdani és végzetes puffanásnak az emléke egyre inkább tudatom mélyére süllyedt. Zengett az újhelyi nagy harang, és én ebben éreztem az ünnep lényegét. Valami titkos üzenetet, olyan csoda-szavakat, -mondatokat, amelyek azt hirdették, hogy nem lesz ez mindig így. A Tanácsháza rikácsoló hangszórójának a hangja a Ronyva partján is áradt: „Dalolva szép az élet” – zengte, és magában ez még szép is lett volna, de mindez engem nem hatott meg. Minden zajon, minden lármán átszüremlett hozzánk Borsi templomának a harangszava. Hívott magához, akár a tornácon voltam, vagy a kertünkben, de menni nem lehetett. Előttünk a vasútvonal Kassa felé tér el, így az ablakainkból, a tornácról jól láthattuk a hatalmas, hosszú tehervonatokat, amelyek Csehszlovákiába mentek. Óvatos, éber határőrök figyeltek minden mozdulatra, minden rezdülésre. Különösen a kertünk végéről volt érdekes szemlélni ezt a nagy készenlétet, hiszen közvetlen a közelünkben kattogtak a kerekek; jól láthattuk; a határőrök izgatott arcát.

A háztetőnkről, a Ronyva-partról, a Csemetekertből gyakran tűnődve figyeltem Borsi házait, és elsősorban templomának a tornyát – a fák között, különösen télen felsejlett a vár, az a szent hely, ahol II. Rákóczi Ferenc megszületett. Az elérkezett „jobb jövőnek”, a „szabadságnak” a megszállottai azt sohasem árulták el, hogy azonos társadalmi rendszeren belül miért ez az iszonyú elzárkózás.

„Va, pensiero…”(Szállj, gondolat…) játszottam egyre többet édesanyám zongoráján Verdi csodálatos szabadságkórusát, és úgy gondoltam, hogy nincsenek határok; az emberi lélek szabad, nem lehet ketrecbe zárni.

Egyetlen egyszer léptem fel közönség előtt, mint zongorista. Egykori osztálytársammal, Asztalos Lóránddal a „Meghalt a cselszövő” négykezes változatát adtuk elő 1954. szeptember 19-én – Kossuth Lajos születésnapján. Ezzel zárult a filmszínházban megrendezett nagy ünnepség. Lám, erről nem szöktem meg. Mindezt nem a szereplésem miatt mondom el, hanem csak azért, hogy igazságos legyek: a hamu alatt parázs izzott, és ezt rengetegen éreztük.

Ezt csilingelték nekem az elzárt, az idegenség elérhetetlen messzeségébe taszított borsi templom harangjai. Ezt zengték az itteniek is. Úgy éreztem, hogy a múltba olvasztott harangjainknak szellem-hangja titok-szavakat üzen. „A világ nem állhat örökké a feje tetején” – hirdette édesapám (a szatmári püspök helynökét idézve), és én teljes mértékben igazat adtam neki.

Valamikor a rajz, a festészet izgatott, majd évekig elsősorban a zongorázás. Ezután nyűgözött le a nyelvek „tárulj, szezám” világa, de tanulásuk mellett folyamatosan írtam. Először is naplót, mindenféle történetet.

A harangszó, a madarak átjöttek a határon. Az én lelkem messze múltba röpült. Egyszer csak megvilágosult előttem, hogy életünk diadala zeng a déli harangszóban. Mikor ezt felismertem, természetes lett a számomra, hogy egy olyan drámának a szemtanúja vagyok, amelynek a főszereplője Hunyadi János.

Néhány sort kezdtem leírni ebben a bennem élő drámából, de oly nyilvánvaló volt a számomra, hogy ezt oly sok igazi magyar ember átéli – így érzi, magában hordozza, hogy a rögzítést fölöslegesnek tartottam. Bevallom őszintén, hogy az ötszázadik évforduló hivatalos rendezvényeiből jóformán semmire sem figyeltem. Csak megkésve értesültem arról, hogy igazi remekműveket is világra hozott ez a hajdani üstökös-lobogás.

Amire igazán emlékszem, az független az ünneptől, az a sátán műve volt. Egy este izgatottan és szomorúan tértek haza a szüleim Homér Gyula apát úrtól. Tőle hallották a döbbenetes hírt: bevezetik az abortuszt! Mégpedig azért, mert az emberiség túlnépesedik. Az apát úr szerint az abortusz nagy megszállottai arra hivatkoztak, hogy Kína és India túlnépesedése katasztrófába sodorja az emberiséget. Ezek a nagy tájékoztatók és áltudás éllovasai azt nem vették figyelembe, hogy nem minden nép azonos szinten gondoskodik a gyermekáldásról. Az „egyke” már korábban is veszedelmes jelenség volt nálunk, és Európa szívében a két világháború során annyi szívtelen esemény zajlott, hogy mi a vérveszteséget is nehezen hevertük ki – ha kihevertük egyáltalában. „Ez az új terv - jólétünk érdekében – képtelenség” - mondták szüleim – „A betlehemi gyermekgyilkosság sem tartott folyamatosan. Egy életidegen rendszer haláltusájának a jele ez, végvonaglása, de már a változás jelei mutatkoznak.”

Valóban mutatkoztak. 1950 februárjában édesapámat nem engedték át Nagymajtényba az édesanyja temetésére, és lám, mekkora változás következett be! Igazi öröm volt, hogy 1956. szeptember végén a Felvidékre mehettünk – mégpedig osztálykirándulásra. Kassa – Rákóczi sírja a dóm kriptájában. Szabadidőmben elmentem a temetőbe. Kassa hajdani lakóival akartam találkozni. Magyar nevek – a múlt néma, de mély és őszinte vallomásai. Édesapám a kassai kiképzés után került az olasz frontra. Krasznahorka büszke vára! Késmárk: Thököly Imre sírja. A branyiszkói szoros – köd borította, de képzeletemben megjelentek a vörössipkások. Bizony mondom, az én tudatomban azok azóta is ott vívják dicső csatájukat. Nagyon, de nagyon jól teszik!

Október 1-jén érkeztünk Miskolcra. A tanáraink úgy tervezték, hogy az autóbuszból vonatra szállunk át, és hamar hazaérkezünk. Az állomáson értesültünk arról, hogy aznap már nem megy vonat Sátoraljaújhelyre. Csak másodikán tudunk elutazni. Furcsa volt, hogy nem szálltunk villamosra – talán túl ritkán ment? Nem tudom, hogy mi oka lehetett annak, hogy gyalog mentünk az állomásról a Földes Gimnáziumig. Annak a tornatermében aludtunk.

Útközben a tanáraink rejtelmes beszélgetése zökkentette ki elmélkedésemet. Volt kit hallgatni, hiszen a felvidéki utazás akkor oly nagy esemény volt, hogy ugyanannyi diák vett azon részt, mint ahány tanár. Beszélgetésük itt is, ott is az új fejleményeket érintette. Minden adatuk pontos volt-e? Egy részükről azóta sem tudom. „Igen nagy gazdasági bajok vannak. A vonatok felét leállították” – hangzott az egyik meglepő hír. Nem volt véletlen tehát, hogy Miskolcon kellett aludnunk. A nagylengyeli olajmező „elvizesedése” azóta is többször szerepelt a magyarázatokban. Ekkor nagyon újszerű volt. Így szállt a szomorú hír szájról szájra.

Aztán elérkezett Kapisztrán Szent János napja: október 23. Szívünket valami láthatatlan áramlás áthatotta, és attól fogva tudjuk, tudnunk kell, hogy a nándorfehérvári győzelemhez hasonló, ahhoz fogható tettre népünk – szomorú, leépült, újkori történelmünkben is képes. Épp ezért hiszek abban, hogy minden meghasonlás, szakadék és útvesztő ellenére nem a halálra, nem a halálért, hanem az életre és az életért születtünk. Ezt tanítja nekem, ezt sugározza a nándorfehérvári győzelem, és ezt idézi fel október huszonharmadika.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap