Az élet diadala – Nándorfehérvár 2/2

Tusnády László, p, 08/11/2017 - 00:19

Szabad-e világra szóló eseményekről úgy beszélni, hogy közben az ember a saját esendő létével néz szembe, arra hivatkozik? Nem jobb-e az, hogyha egy arra hívatott ítész felhőoszlop magasságából nézi a földi jelenségeket, a lét-karaván utasait, és mint sakkfigurákat, ide-oda rakja őket, és elmondja a végeredményt? Például azt, hogy nem is úgy voltak azok a dolgok, ahogy bennünk élnek. Egész meggyőződésünk, magyarságtudatunk esendő semmiség az igazi nagysághoz, az igazi nagyokhoz képest. Nekünk a hagyomány mécsvilága pislákol az idő-erdő sűrűjéből, mások abban az idő-erdőben fényes pagonyt, luxusszállót tartanak, meseautón lehet oda robogni, fényes, aszfaltos úton. Mi, eltévedt királyfiként, hiába vágjuk át a szúrós rózsa-fonadékot, kusza rengeteget, egyesek szerint minket a múltban sem várhat Csipkerózsika. A mi reménytelenség-glóbuszunk nagy tanítása az, hogy minket a múltban, a jelenben és a jövőben is a puszta Semmi várt és vár. Ébredjünk fel végre buta, délibábos álmainkból!

Valóban ébredjünk fel, és valóban felébredünk.

Nézzük a Kárpát-medencét! A múlt homálya, egyre szebben derengő titka áll előttünk. Túl sok az nekünk! Mire az utolsó magyar elsírja a búcsúversét, akkorra előtte valóban megvilágosodik majd – a nyelvünk végső élet-lobbanásaként, hogy kik voltunk valójában.

De ne legyünk borúlátók! Az élet értelme nem a világ vége, hanem ami azelőtt van. Huzatos helyen állt a mi egykori hazánk, és huzatban van most is összezsugorított, kicsinyke maradéka. De ha a múlt feneketlen kútjába nézünk, akkor látnunk kell némi igazságot még akkor is, ha sötét történelmi éjszakák leszoktatták nemzetünket a fény látásáról.

Nem, nem beszélek nyelvünk őstitok mezejéről. Hadd tárják fel azt a tudomány idegen, merész utazói! Hadd nevessenek a butaságunkon, hogy látva láthatnánk, de inkább kiszúrjuk a szemünket, mintsem az igazra tekintenénk. Nyelvünk egyedüli, ősi voltát Arany János is hirdette, de a későbbi korok léggömb-emberei túl magasra szálltak, túl keveset látnak ők meg Nagyszalonta legnagyobb fiából…

Ne merüljek el most a végtelen idő-árban! Legyen elég pillanatnyilag ez a „röpke” 1117 év! Valamiért ez is kerek szám, de Isten ments, hogy önkényesen azzá avassam, mert sok bába közt elvész a gyermek! Nehogy tűzijáték legyen megint! Őseink a sírból is kikelnek az ész nélküli pazarlás láttán, az értelmetlen és durva jövő-pusztítás, a környezetszennyezés miatt.

Elég nekünk, ha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Mint tiszteletre méltó múzeumba, áhítattal lépjünk bűvkörébe! Beszéljünk szelíden a nagy magyar éjszakában a múltunkról!

Tehát nem mások bosszantására, nem meddő vitaként, nem is azért, hogy a megszólaló bizonyos intézményektől a főszamárság érdemrendjét kapja meg, csak a pontosság kedvéért, mindenki véleményét tisztelve, az agyonhallgatás ördögét utálva, jegyzem meg, hogy a mi ősi gyökereink, lét-folytonosságunknak, értékmegőrzésünknek külföldi kutatói, igazi és jó szándékú tudósai és csodálói is vannak. Tehát kezünket tördelve, szégyenlősen (mint a megesett lány) büszke ellenfeleink előtt annyit bevallhatunk, hogy bizonyos tények szerint már ezeregyszáztizenhét évnél régebbi időben is itt valánk, és nem vétek az, ha ilyesmi a mi hagyományainkban is jelen van, hiszen a múltba költött nagy álmokat mások gőgös tényként, létbizonyítékként emlegetik, még akkor is, ha valóban feltűnő átvételről – mi több, modern kölcsönzésről vagy mesterkélt elorzásról van szó.

Szó, ami szó, lehet, hogy sokak előtt vétek erről beszélni, de bizonyos itteni létünk a honfoglalás előtt is volt, akár a hunokkal együtt, akár nélkülük is. Ám most nem ez a lényeges, hanem az, hogy a latinok, gótok, gepidák, longobárdok, kelták avarok hatalmas seregléséből itt egyetlen állam emelkedett ki hosszú időre, és ez pedig Magyarország!

Ez világtörténelmi adat. Ilyen huzatos helyen mások nem is akartak, vagy ha akartak, nem tudtak tartózkodni hosszan, mert nem kötötte őket semmi ehhez a veszélyes röghöz. Nekünk, minden átvonulótól eltérően, valami óriási és kockázatos kötődésünk van ehhez a földhöz: itt van a mi köldökzsinórunk, itt van a mi létezésünk alapja. Ezt nem érezték maguk kapcsán, ezt nem tudták, ezt nem hitték az időszakos vándorok.

Ezt a hazát a Szent Korona fogta össze, és annak a sugárzása hatotta át szent királyainkat ugyanúgy, mint Hunyadi Jánost.

Érdekes és szép dolog a származás kutatása, de annak a csapongó és változatos ténye nem homályosíthatja el ennek az igazságnak a fényét.

 

1962 nyarán az öcsémmel zarándokoltam el Hunyadi János sírjához. Gyulafehérvár utcáit járva, kérdéseinkre többször ráhussant a „Nustu unguresti” nyílvesszője, de mi tántoríthatatlanul haladtunk a székesegyház felé. Azt kopott, lehangoló állapotban találtuk, és a külső hatástól még a nándorfehérvári hős sírja mellett sem szabadultunk. Pedig ott már velünk volt Hajdó István kispap, Márton Áron ministránsa. Szelíd szavai megnyugtattak minket. Ne legyünk túl érzékenyek, különösen annak a közelében ne, aki itt, Hunyadi János sírja mellett nap mint nap vállára veszi keresztjét, de nem fitogtatja; úgy tesz, mintha az nem is létezne. Szinte örül annak, hogy az van, és ő azt hordozhatja. Nyári szünet van. Hazamehetne, de ő fát vág. Segít a konyhán, és örül, mert ministránsként Márton Áron közelében lehet, a majdnem vértanúvá lett erdélyi püspök életszentségében részesülhet.

Más tér és más idő világába kerültem. Épp így, épp ilyen körülmények miatt lett teljesen egyedüli ez a találkozásom Hunyadi Jánossal. Julius Caesar oltára mellett és több más történelmi helyen voltam, de ez az érzésem csak ott volt, egyedülien ott, Hunyadi sírja mellett. A mi történelmünk szólt hozzánk az elhanyagolt templomban. A miénk még akkor is, hogyha Hajdó István elfogulatlanul, minden előjel nélkül szólt arról, hogy mekkora ünnepet rendeztek a románok az ötszázadik évfordulón.

Nem mondta, hogy jó felrakni az idegenek ékszereit; lehet velük páváskodni, de vannak olyan kincsek, amelyeknek szellemi sugárzásuk van, és azt csak olyan ember érzi, akinek nemcsak a tárgy anyagi értéke a fontos, hanem a szellemi is. Leginkább az. Mindent el lehet venni, de szellemi sugárzás-átömlesztés nincs.

Vendéglátónk a templom tornyából megmutatta a környéket. Megemlékezett a magyarigeni vérontásról, magyarirtásról is. Nem fűzött hozzá semmit, de az egész látogatás a számomra olyan volt, mintha „Az ember tragédiájá”-nak valamelyik megrázó részét láttam volna. Nagyság és kicsinység – égi magasság és pokoli mélység!

Az ember és a történelem – tűnődtem korábban, és mintha messze kalandoztam volna. Valójában nem volt kedvem az ítészről beszélni, a ködoszlop magasságából méricskélő tudósról. Hitem szerint a történelemből annyi él, amennyi bennünk van, és hatóerővé válik.

Aki ítél, az megítéltetik. Tudom, lehet a rosszat is választani, de ott, Hunyadi János sírja mellett Szent István és Szent László koronájának a fénysugara is megjelent előttem. Hunyadi János is ezt látta, ezt szolgálta, ezért élt, és ezért halt, és ez a ragyogás veszi őt körül immáron az idők végezetéig.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap