Az életminőségről

Jankovics Marcell, cs, 08/10/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

Visszatérve néhány mondat erejéig előző témánkhoz, hadd emlékeztessek arra, hogy az Igazságosságról szóló konferencia felszólalói főleg az anyagi gondok felül vizsgálva a kérdést már a következő témára, jelesül az életminőségre figyelmezve fogalmazták meg a gondolataikat. Ez önmagában nem lenne baj, sőt. Csak el ne vesszen a látókörünkből az Igazságosság eredeti jelentése. Olyan időket élünk ugyanis, amikor a kormányzat népelnyomó céllal kézivezérli a rendőrséget, és nyomást gyakorol az Igazságszolgáltatásra, ahogy az október 23. után hozott első fokú ítéletek mutatják. Másfelől –ugyanilyen okból? – az Igazságszolgáltatás túlontúl elnéző a milliárdos nagyságrendű csalások, korrupciós ügyek megítélésében.

Ami jelen tárgyunkat illeti, égetően időszerű törődni vele. A teljesség igénye nélkül: az életszínvonal csökkenése, a magyar tulajdoni vállalkozások kiszorítása, a telekspekulációk, építkezések, útfelújítások, pályáztatások anomáliái, az egészségügy „reformnak” nevezett átalakítása, a vasúti szárnyvonalak fölszámolása, a kisközségi postahivatalok megszüntetése, a tanulási lehetőségek szűkítése, a bevásároló központokat elárasztó romlott külföldi élelmiszerek, a hazai vállalkozók és önkormányzati képviselők közreműködésével importált német szeméthalmok mind életminőség csökkentő tényezők.

Mi az életminőség? Meglehetősen egyéni tartalmú fogalomról lévén szó, tárgyilagosan, a mindenkori téridőtől függetlenül megfoghatatlan, ezért inkább lemondok a meghatározástól. Csak a példa kedvéért: vannak emberek, akik nem néznek televíziót, nincs autójuk, nem használnak számítógépet és nincs igényük ezekre, és vannak, akik tehetősek lévén, folyamatosan  a legújabbakra cserélik a ketyeréjüket, és mégis elégedetlenek. Az egyszerűség kedvéért elfogadom, amit az alelnök és frakcióvezető urak tartalom-megjelölésként felsoroltak.

Az életminőségnek alighanem nincs felsőfoka. Szüntelen javítása állhat a mögött, amit fejlődésnek szokás nevezni. Adott korban és helyen, a „körülményekhez képest”, másokkal való összehasonlításban, vagy éppen annak hiányában vonhatjuk meg csak a mérleget, elfogadható szintű-e életminőségünk.  Az összehasonlítás hiánya fontos szempont. Akár térben, akár időben gondolkodunk, nyilvánvaló, hogy aki a saját életét csak a hasonló helyzetben lévőkkel tudja összehasonlítani, csak ebben a viszonylatban érezheti szerencsésnek vagy szerencsétlennek magát. Standard szintje is csak ilyen viszonylatban állapítható meg. Ez persze a legtöbb honfitársunkat nem elégíti ki, hiszen emberi gyengeség, hogy saját életkörülményeit a nála jobb sorban élőkéhez méri. Nem a Szahel-övezetben élő, éhező afrikaiéhoz viszonyítja, de még csak nem is szabolcsi cigány, pláne nem moldvai csángó nemzettársáéhoz, hanem saját irigyelt milliárdosaiéhoz vagy a hasonlóképpen irigyelt fejlett nyugati országlakókéhoz. Életkörülményt írtam, mert az emberek annak a minőségét mérik.

Minden viszonylagossága és egyéni természete ellenére az életminőségnek létezik egy alapszintje, ami alapjogon, az igazságosság szellemében megillet mindenkit. Megilleti továbbá a jog és a lehetőség, hogy erről a szintről fölemelkedjék. A társadalmi haladás, fejlődés ezt jelenti.

Ami tehát az élet minőségét illeti, kijelenthetjük, hogy az anyagiaktól függ – és a kultúrától, teszem én hozzá. Anyagiaktól, aminek munka az alapja, kultúrától, amit értelmezhetek első körben világnézet, erkölcs, származás, szocializáció és sok minden egyéb, amúgy az életminőséghez sorolt fogalom összegzéseként. 

Anyagiak alatt nemcsak az egyén, hanem a közösség vagyoni állapotát értem. Leszámítva szélsőséges eseteket, például a milliárdosokét, a rendelkezésre álló állami és önkormányzati pénzeszközök határozzák meg, milyen mértékben részesülnek az érintett közösség egyedei általában a civilizáció, illetve a hétköznapi kultúra áldásaiból. Ismét a teljesség igénye nélkül: vezetékes víz, csatornázás, gáz- és villanyszolgáltatás, jó minőségű úthálózat, közbiztonság, köztisztaság, középületek karbantartása, fásítás – parkosítás, egészségügyi szolgáltatás, amennyiben ez utóbbit elsősorban állami, önkormányzati feladatnak tekintjük. Nem felejthetjük el ugyanakkor, hogy a közösséget érintő költségekből, tennivalókból az egyénre, családokra is hárul valamennyi. És ezek a tennivalók sem csak munkával, költségekkel járnak, hanem kultúrafüggők is.

Ma már sokak számára nevetségesen hangzó, de ettől még igaz jelszavak jutnak eszembe: „Tiszta udvar, rendes ház.”, „Ne szemetelj!”, „Törődjön többet egészségével!”, amelyeket meg kell töltenünk tartalommal, hogy elérjék céljukat. A középületek esztétikus megjelenése és karbantartásuk önmagában kevés ahhoz, hogy civilizált környezetben jól érezzük magunkat, a háztulajdonosoknak is jut tennivaló, ráadásul alkalmazkodniuk is kell a szomszédságukhoz. Nem elég, ha valaki csak a kerítésén belül törődik a környezetével. Rosszat tesz, ha felsózza a járdát, (de hát a rossz mintát az állami, önkormányzati közterületfenntartótól látja). Nem a köztisztasági vállalatok felelőssége csupán, hogy az utcákat, járdákat elborítja a kutyagumi és más szemét, hanem a kutyát sétáltatóké és a többi járókelőké is. Nincs elegendő fizetett állami és önkormányzati alkalmazott arra, hogy a természetkárosító, környezetromboló tevékenységet megakadályozzák, ha egyszer még az egyszerű kiránduló is magától értetődően hajítja el az erdőben a sörös dobozt, nejlonzacskót. De hát ugyanaz a gond ezzel, mint a sózással. Ha az állami hivatal és a nagyvállalat teheti, miért ne tenné ő is? Nem az egészségügyön múlik, hogy milyen életmódot folytatunk, és idejében megyünk-e orvoshoz, de ha egyszer a fő egészségkárosítók a nagy állami és magáncégek, bűntársuk pedig az állam, a laza, korrumpálható ellenőrzés okán – gondoljunk csak a milliókat mérgező, tartósított élelmiszerekre -, akkor mit várhatunk az egyszeri embertől?  

Az egyén és a köz összefonódásának lényegi eleme, hogy az állami szerepvállalás anyagi alapja az adóbevétel. Az adó az elvégzett munka utáni jövedelem bizonyos hányada. Végső soron tehát a köz boldogulása, ami az élet minőségének látványos mutatója – hasonlítsunk össze gondolatban egy határ menti osztrák és egy magyar falu képét! -,  az egyén boldogulásán, igyekezetén alapszik, és persze adófizetői tisztességén, de ez már kulturális kategória. 

Az egyénnek,  családnak ezenfelül is sokba kerül életminőségének szinten tartása. Ha még javítani is akar rajta, nettó jövedelmének meg kell haladnia a szinten tartásra fordított és a nem várt eseményekre tartalékolt összeget.

A dr. Vukovich Gabriella által bemutatott statisztikai adatok is világosan jelzik, hogy óriási különbségek vannak a népesség életének minőségében. Mind életkor (tanuló, foglalkoztatott, munkanélküli, gyesen, gyeden, gyeten lévő, nyugdíjas), mind település (Budapest, nagyváros, kisváros, község, kisközség, tanya) mind lakókörnyezet (Pasarét, Nyócker, Szabolcs megyei faluvége, híd alatt), mind egészségi állapot (ép, beteg, rokkant, fogyatékkal élő), mind pedig etnikai hovatartozás (magyar, roma) között. Életminőség tekintetében tehát kormányzati és önkormányzati feladat enyhíteni a társadalmi igazságtalanságon, ahogy Orbán Viktor mondta, a vállalkozó kedvűek számára megteremteni a siker lehetőségét, segíteni a rászorultakon. A tennivaló ebben a körben a gazdaság föllendítését és a törvényi szabályozás szigorítását jelenti, a hiánymutatók szerinti preferenciák szerint.

Ugyanakkor állítom, hogy a kultúra az életminőség szempontjából ugyanakkora szerepet játszik, mint a pénz. Régen kiveszett a szóhasználatból az a fogalom, hogy „tisztes szegénység”. Olyan életformát értettek alatta, amely anyagiakban szűkölködött ugyan, de gazdag volt erényekben, szellemi értékekben,  nem volt céltalan és boldogtalan.  Kultúrán most nem művelődést értek (olvasottságot, zeneértést és a többi hasonlót),  nem a magaskultúrához való hozzáférést értem, ami az életminőség része lehet, hanem öröklött és belénk nevelt hétköznapi kultúránkat, ami az erkölcs, a világnézet, a hagyomány, származás, neveltetetés örökségét teszi ki együttesen, azt tehát,  ami az életminőség oka, egyben feltétele, s amit vizsgálhatok alá- vagy éppen fölérendelő értelemben a népesség életminőségének összehasonlításakor, és vizsgálhatom mellérendelően, ha egymással egyenjogú és egyenértékű, mégis különböző kultúrákat, kulturális hátteret vetek össze.

E téren is beszélhetünk a köz (nemzet, vidék, főváros, tájegység, kistérség, község, és annál is szűkebb közösségek, másfelől a különböző etnikumok) valamint egyén (a család) saját kultúrájáról. Bár a kettő között is van oda-vissza kölcsönhatás, főleg kisközösségekben, a közösségi kultúra egyénre gyakorolt befolyása e téren is meghatározóbb.

Ha a közömbös kívülálló szemével nézem kulturális, életminőséget meghatározó közállapotainkat, akkor is azt mondom, drámai helyzetben van a nemzet. Ha viszont elfogult érintettként, hazafiként élem át, kétségbeejtőnek látom. Két-ségbe ejtőnek, szó szerint, ahelyett, hogy egységben lenne. A kétség azt jelenti, hogy válaszút előtt állunk. Megosztottan az előtt állunk. Ki erre menne, ki arra. Rosszabb esetben nem látjuk a kiutat. Látjuk? Visszavonhatatlanul tűnik el a történelem süllyesztőjében a legtöbbje annak, ami biztos alapja, megnyugtató közege volt az elmúlt nemzedékek sokaságának, hagyomány, erkölcs, tudás, szakértelem, miriádnyi megszokott dolog, sok minden apróság, ami mindennapjainkat élhetővé tette, s jön helyette más, amivel legtöbb kortársunk egyelőre nem tud mit kezdeni. Sem az idősebb, sem a fiatalabb korosztály. Az előbbinek könnyebb a dolga, mert csak veszteségtudata van, de hagyja magát összezavarodni. Koromnál fogva abban a (köztes) helyzetben vagyok, hogy meg tudom ítélni, mekkora veszteség ér bennünket, és látom azt is, hogy a helyére orkánként betörő „új” mekkora felfordulást, zavart okoz (a fejekben, szívekben, zsebekben egyaránt).

E paradigmatikus váltás két fő oka egymást erősíti. Az első a társadalomátalakító kommunizmus, mely „A múltat végképp eltörölni” jelszóval pusztított és pusztít még ma is, a második a globális üzleti érdekhálózat, mely az előző jelmondatra rímelő „Dobd el a régit, vegyél újat!” szlogennel üríti ki az elbolondított fogyasztó zsebeit. E „két úr szolgája” nálunk sajnálatosan egy és ugyanaz. A szovjet megszállás haszonélvezői és azok utódai zsebelik be a globális tőke kiszolgálásából származó hasznot. 

A változás önmagában nem lenne baj, de ez a „Dévénynél betörő új” voltaképpen űr csupán, nincs eszméje, világ- és jövőképe, tartalma, ami önbizalmat, bátorságot, nyugalmat, életminőséget adna. Összehasonlítva azzal a paradigmaváltással, ami a pogány magyarság keresztény Európába való beilleszkedésének a feltétele volt, elkeserítő eredményre jutunk. Kell-e magyaráznom, miért olyan nagy baj ez? Azért, mert nincs még „legkisebb közös többszörös sem”, ami ellensúlyozná a „legnagyobb közös megosztót”. Legyen elég akárcsak a 2004. december 5-i népszavazás eredményére gondolni. Hol vagyunk már attól, amit Tamási Áron Ábel nevű hősével mondat, és ami a minőségi élet lényege: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ezt az otthonosság érzést veszítjük el mi, magyarok, egyre gyorsuló ütemben. Mert mi is a kultúra szerepe, ha nem az otthonosság, (nemzeti és személyes) öntudat, közerkölcs és belső harmónia megteremtése, és hogy célt, értelmet adjon életünknek?

Egyenes arányú összefüggést látok az elmúlt évtizedek és a jelen rombolása valamint a nép érzelmi, értelmi állapota között. Honfitársainkat egyre nagyobb számban a birka türelme (átverhetőség), befelé fordulás, apátia, szélsőséges individualizmus, kisszerű önzés, közöny a közügyek iránt, a törvények kijátszása, a lumpenesedés, vagyis lezüllés, növekvő anarchia jellemzi. „Beteg társadalom” a miénk, amelyben szaporodnak a paraziták, törvénykerülők. Igen, ez is kádári örökség,  amit a hatalmon lévők folyamatosan élesztgetnek, rossz példával (ha ők lophatnak, akkor mi is, l. még a nemzeti vagyon végkiárusítását, a határon túli magyarok iránti közönyt), rossz ügyek liberális felkarolásával (könnyű drogok, grafittik és hasonlók), nemzeti jelképeink lefasisztázásával, búntudatunk élesztgetésével (antiszemita kártya), a közéletből való kiszorítással (bízzuk rájuk a közügyeket, mi törődjünk a magunk dolgával).

A közös kultúra hiányát az egyéni kulturálódás növekvő lehetőségei nem pótolják. Hogyan is pótolhatnák, amikor az egyéni kulturálódás csak alkalmi közösséget teremt (mondjuk, egy koncert vagy színházi előadás közönségét) és lehetőségek terén óriásiak a különbségek. A legtöbb vidéki embernek 3 televíziós csatorna jut csupán (mtv1, RTL Klub, TV2), ez kultúrálódás? A többi a nagyvárosok, de főleg Budapest lakóit szerencsélteti. (A Monet és barátai kiállításnak valamivel több, mint százezer látogatója volt. Olyan sok ez egy 10 milliós országban?)

Mi a teendő? Három területen kell előrelépnünk. Rangsor nélkül: a gazdaság terén, a törvényesség terén és a kultúra, szűkebb értelemben az oktatás, nevelés, képzés területén.

A nemzetgazdaság hullámzó teljesítménye, a látható alternatívák mutatják, hogy e téren viszonylag gyors váltás lehetséges. Ha a számunkra tanulságos külföldi példákra figyelünk, az írekére vagy a finnekére, figyelembe véve a magyar sajátosságokat – hanyatló népszaporulat, illetve nyersanyag, energia és szakképzettség hiánya – ez sem megy végbe néhány év alatt. Különösen nem, ha tudomásul vesszük, hogy a gazdaság kultúrafüggő. (És nem fordítva van, ahogy azok hiszik és szajkózzák, akik kultúrán mindig csak a magaskultúrát értik.)   A leggyorsabban a törvényi szabályozás terén érhetünk el eredményt. A törvénykezésnek, szabályozásnak a másik két területre egyaránt nagy hatása van. A szigorítás, kijátszhatatlan törvények és szigorú betartatásuk mind a gazdaság, mind pedig a kultúra területén.  Az évtizedeken át folyó esztelen rombolás nem állítható meg egyik napról a másikra, nemzedékek építkezését kívánja. Ezért van az oktatásnak, nevelésnek, szakképzésnek kiemelkedő jelentősége. Az országot a morális válságból csak a megtisztuló erkölcs tudja kihúzni. „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma megdől, s rabigába görbed.” (Berzsenyi. Ha Róma is, a kis Magyarország pláne. Fizikai, anyagi értelemben már régóta nem vagyunk a magunk urai, szellemileg csak az utóbbi évtizedekben kezdtünk rabigába görbedni.) Az erkölcsi megújulásnak, öntudatunk helyreállításának, kezdeményezőkészségünk visszaszerzésének egyetlen eszköze pedig a nevelés, amihez viszont idő kell, és amit szintén helyre kell állítani. És kit is neveljünk, ha nincs elég gyerek? Meg kell fordítani tehát népesség csökkenését.

 Felülről és alulról összhangban építkező társadalom nemzetet, öntudatos polgárt újrateremtő stratégiájára van szükség. Az országos összhangot, összehangolást a jó kormányzás, a megfelelő törvények alkalmazása és betartatása biztosítja, de csak akkor lehet sikeres, ha tekintettel van a helyi, nemzedéki, vagyoni, rétegi, etnikai sajátosságokra és értékekre. A zenekarban nem játszhatnak a hangszerek akármit, ugyanannak a darabnak a kottája áll nyitva minden zenész előtt, de minden hangszernek saját szólama van, és a saját hangján szólal meg.

A kormányzat koordinálja a témafelsorolásban külön említett területeket, mint a fizikai, lelki egészség és testkultúra, amelyek a kultúra részei, vagy a környezet és lakókörnyezet területét, illetve a demokrácia valamint az egyén és közösség ügyét. Kormányzati összehangolás része, hogy enyhítse a különbségeket főváros és vidék, nagyváros és község között. 

A törvények, szabályozás feladata, hogy korlátozzák a civilizált és természeti, valamint a szellemi környezetszennyezést, hogy visszanyessék a burjánzó korrupciót, a közvagyon megkárosítását, megteremtsék a feltételeit a szellemi és szakmai belső rendnek. Ne higgyük, hogy az ember elég öntudatos és fejlett lény ahhoz, hogy pusztán jó szóval észhez, jó útra lehet téríteni. A jól működő társadalmakban nélkülözhetetlen nevelő eszköz a büntetés.  Végre létre kellene hozni a közjogi státuszú szakmai kamarákat, nem leépíteni, hanem támogatni, népszerűsíteni kellene a szakképzést, hadd ne soroljam mindazt a lépést, a fentebb jelzett negatívumok megfelelő válaszai lehetnek.

Egy szó mint száz, teremtsünk rendet palacsintás király birodalmában, mert elfogy a palacsinta, elvész a királyság, és összedől még a birodalom hitvány maradéka is.

 

 

  Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap