Az elvesztett barát

Fehér József, k, 12/19/2017 - 00:03

Enyhe volt az ősz. Az almafa még virágot is hozott. „Meglátjátok, kemény telünk lesz…” – mondogatta apám, s igaza lett. Már november végén olyan kövér jégvirágok nyíltak a konyha ablakán, hogy öröm volt nézni. A kerítésre meg a fákra zúzmarát aggatott a december, és elkezdett havazni. Mikulás napjáig meg sem állt. Örültünk is neki, hogy annyi hó leesett, mert járhatatlanná váltak a tanyai utak.

Várhatott bennünket a csicsatéri tanító; otthon kuksoltunk mi a jó meleg szobában. Régi könyveket lapozgattunk, diót törtünk, vagy elnéztük a lángok játékát a kemence szája előtt álldogálva. Esténként apám behozott egy nagy takarmánytököt, kettévágta, a magját tepsibe tette és betolta a forró kemencébe. Ott toporogtunk körülötte, alig tudtuk kivárni, hogy megpiruljon a finom csemege. Aztán együtt törögettük a petróleumlámpa hunyorgó fényénél, míg anyánk meséin el nem szenderített bennünket az álom.

A jó meleg dunyha alatt már az igazak álmát aludtuk, amikor egy éjszaka apám költögető szavaira riadtunk. – Nézzétek, mit hoztam!.. – mutatta elénk a nagy fűzfakast, amiben a lovaknak szokta bevinni a szénát. Az alján, szalmafészekben valami furcsa szerzet feketéllett. Ijedten rántottuk vissza kezünket nedves kis bundájáról, ami érintésünkre azonnal megmoccant. S nem csak megmoccant, de fel is emelte a fejét és gyenge lábaira akart állni. Aztán erőtlenül visszahanyatlott, majd egy elnyújtott segélykérő hangot hallatott.

- Bemutatom neketek családunk új tagját – mondotta apám –, Mancinak a gyermekét.

Manci a kecskénk volt. S olyan szelíd jószág, hogy még mi is megfejhettük, ha kedvünk szottyant habos tejet inni. Szeretettel simogattuk meg hát a kicsi kecske fejét.

- Árva a lelkem … - szólalt meg fátyolos hangon anyám – ; az ellésbe belehalt az anyja.

Üveget kerítettek, megtöltötték langyos tejjel és ráhúzták öcsém régi cumiját. A cumit aztán a csöpp jószág szájába eröltették, s ahogy a nyelvére csurrant az éltető folyadék, azonnal elkezdte szívni. Ezen jót derültünk, s olyan szeretettel vettük körül a kis apróságot, mintha a testvérünk lett volna. „Kislány” lévén, hogy, hogy nem: a Sári nevet kapta.

Amikor már kinőtte a kast, és meg tudott állni vékonyka lábain, apám a szobában, a kemence és a fal közötti zugban készített neki fekvőhelyet. Sári láthatóan jól érezte magát; hisz körülötte forgott a világ. Úgy etettük, hogy az ölünkbe ültettük, s miután jóllakott, sokat játszottunk vele. Otthonosan mozgott a szobában, a konyhában, és utánunk merészkedett még a kamrába is. Cirmos már félt tőle és messziről figyelte, hogyan issza ki a tányérjából a kiskecske a tejet. De Sárinak ez sem volt elég: feldöntötte a virágállványt, belekóstolt a muskátliba, és elűzte kotlóst a fészkéről.

Aztán eljött a tavasz, és kitettük a kiskecskét a házból. Vidáman ugrándozott a tanya friss gyepén, és elégedettsége jeléül mekegett néhányat, majd elindult felfedező útra. Nevének hallatán máris futott oda hozzánk, és úgy követett bennünket, mintha kiskutya lenne. Időnként benézett anyánkhoz a konyhára, elkísérte őt a kútra, a malacok óljáig, a baromfiudvarba – ahová csak ment. Aztán ismét hozzánk szegődött, vagy egyedül csatangolt. Ha játékainkba mélyedve, megfeledkeztünk róla, szelíden belénk döfött fejecskéjével. Utána olyan bűnbánóan hallgatta szemrehányó szavainkat, hogy mindig megsajnáltuk, és engesztelésül megsimogattuk a nyakát vagy a hátát. Párás tekintetében volt valami emberi melegség, valami, ami csak az emberrel együttélő állatokra jellemző. Néha olyan okosan tudott nézni, mintha értené, mit is mondunk neki. Gyakran el is panaszoltuk neki bánatunkat. Mekegett hozzá néhányat, majd toppantott egyet mellső lábacskájával, hogy játszani kíván velünk. Elkezdtünk vele kergetőzni, s a játék végén átöleltük a nyakát, gyengéden magunkhoz szorítottuk, s amikor mindezt megunta, kiszabadította magát a karjainkból, megöklelte a drótkerítést, nekiment a nagy akácnak, mintha csak nekünk bohóckodna. Mi meg a gyepen ülve jókat nevettünk rajta.

Forró napokat hozott a nyár, s alig termett valami. A fű lesárgult, kiégett, az állatok lesoványodtak. Apám úgy döntött, túl kell adni rajtuk a vásáron. Nem maradt más a háznál csak két ló, a tehén, és – a mi könyörgésünkre – a Sári. Árva lett a baromfiudvar is; lakóit egy reggelre lefojtotta valami. Így hát hús és tojás nélkül maradt a család. Bimbó teje meg épphogy csordogált. Mitől adott volna elegendő tejet szegény pára, amikor jóformán jól sem tudott lakni. Mi ettük meg azt a kevéske kukoricát is.  Hol málét, hol meg puliszkát főzött belőle anyám.

Lassan levetették tarka ruhájukat a fák és a bokrok, a föld sápadt arcát ezüst fátyollal takarta be a korai tél. Apám ledarabolta az akácfa ágait, a vékonyabbját kévébe kötötte és eladta a városban, hogy legyen ennivalónk. Így aztán mi, gyerekek alig éreztünk meg valamit is abból a nagy szegénységből, ami őket nyomasztotta. Mindig valami játékon törtük a fejünket. Sárit is bevontuk, pedig alaposan kinőtt már gyerekkorból.  Amikor katonásdit játszottunk, ő volt a hadseregünk. Papírból csákót csináltunk neki, felraktuk a fejére, a fakardot zsineggel az oldalára erősítettük és hadba küdtük a képzeletbeli ellenség ellen. Máskor zenekart alakítottunk: én a csutka hegedűt vinnyogtattam, öcsém a két lábas fedelét ütötte össze; ilyenkor Sári volt a nézőközönségünk. De alig várta, hogy valaki kinyissa a folyosóra nyíló ajtót, máris menekült az éktelen lárma elől.

A téli szünidő előtti napon finom pörkölt illatára érkeztünk haza az iskolából. Ott főtt a tűzhelyen a mennyei étel. Apámék kolbászt töltöttek a konyhaasztalon. Nem győztünk ámuldozni a sok finomság láttán. Még Sáriról is megfeledkeztünk, pedig első gondolatunk az volt, hogy beszámolunk neki a látványról. Csak ültünk és néztük nagy gyönyörűséggel, ahogy a húsdarálóra szerelt töltőhengerről alátekeredik egy-egy szál kolbász. Másnap már hiába vártuk játszótársunkat, nem jött elő sehonnan sem. Bizonyára neheztel ránk, gondoltuk, amiért előző délután magára hagytuk. No, majd megbékül… De Sári csak nem került elő. Erre elkezdtük keresni, de sehol nem találtuk.

- Lehet, hogy elcsatangolt… - mondotta apám. – Megkérdezem majd a szomszédokat, látták-e arrafelé.

Mi azonban meg sem vártuk, hogy anyámék megtudakolják; szaladtunk egyik szomszédtól a másikig, de mindenhonnan csalódottan kellett hazatérnünk.Egy hét múltán szőrnyű sejtelmem támadt, de nem mertem én azzal előhozakodni. S attól kezdve a tányéromon mindig ott maradt az az étel, amit húsból készített anyám. Még a kolbászt is eltoltam magamtól, pedig igen szerettem ám. Amikor már néma tüntetésem kivívta a nadrágszíj haragját, kibuggyant belőlem a sírhatnék: - Nem eszek én a Sáriból!.. Még ha agyonvertek, akkor sem!

Apám szíjat tartó keze nyomban lehanyatlott. A hirtelen haragú, kemény embert egy pillanat alatt megtörte a leleplezés; csak állt mögöttem, és nem tudta, mit tegyen.

Aztán anyám lépett hozzám és engesztelően magához akart vonni. De én kitéptem magamat a karjaiból és zokogva kifutottam a téli éjszakába. Úgy megcsalva és becsapva még nem éreztem magamat, mint akkor. Az istállóban Bundás kutyám nyakán sírtam ki magamat. S amikor már megnyugodtam, akkor kezdtem megéretni, milyen kegyetlen is tud lenni a szegénység.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap