Az emmauszi vacsora

Czakó Gábor, sze, 04/19/2017 - 00:06

 

 

 

 

 

Annak a bizonyos Húsvétnak a vasárnapján néhány tanítvány a Jeruzsálemhez közeli Emmauszba ment.  (Luk 24,13 skk.) Jézus csatlakozott hozzájuk, de nem ismerték föl. Holott a bibliatudósok szerint közülük Kleofás, vagy más kiejtéssel Alfeus, Jakab apostolnak, Jézus „fivérének” apja, tehát az Üdvözítő nagybátyja volt, s velük tartott a tizenkettő egyike, a zelóta Simon. Miért? Először azért, mert hitetlenek lettek. Csalódtak abban az elképzelésben, amit ők a Messiásról magunknak kialakítottak, meg persze kortársaiktól átvettek. A názáreti Jézus (…) szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt.” – Mindössze „nagyhatású próféta”, és nem a Krisztus. Hiába nyilvánította ki magát nekik, ők egyre próbálták lehúzni a maguk szintjére. „Főpapjaink és elöljáróink halálra ítélték, és keresztre feszítették. Mi viszont azt reméltük, hogy ő fogja megszabadítani Izraelt.” A tanítványok, lám, egyetértenek a főpapokkal abban, hogy a megváltás nem az emberiséget szolgálja, hanem Izrael politikai érdekeit. Még imáinkban is hányszor gondolunk Istenre úgy, mintha a mi kisebb-nagyobb céljaink ügynöke volna.

*

Az emmauszi tanítványok beszédbe elegyednek az ismeretlennel. Érzik, hogy nem helyes, hogy elhagyták társaikat, ezért most kóvályognak a világban. Megpróbálják kibeszélni magukból zavarukat: „Már harmadnapja annak, hogy ez történt. Igaz, hogy néhány közénk tartozó asszony megzavart minket”. – Miben zavarták meg őket az asszonyok? A hitetlenségükben. Jézus világosan megmondta nekik, hogy föl fog támadni, de hát ez képtelenség! „Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták a testét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él.” – Nem hisznek sem a nőknek, sem az angyaloknak – Isten hírnökeinek. – „Társaink közül néhányan a sírhoz mentek és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták. Őt magát azonban nem látták.” – A társak – tudjuk, félelmükben bezárkóztak, az emmausziak velük együtt féltek a boldogságtól, nehogy „üldöztetést szenvedjenek az igazságért …”

*

Mi lehetett a másik ok, ami miatt az emmauszi tanítványok nem ismerték föl az Urat? Talán az, hogy a föltámadott test talán látszatra sem egészen azonos a földivel. Amikor Jézus Jeruzsálemben megjelent az apostoloknak, először ők sem akartak hinni a szemüknek. „Nézzétek kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok!” Mivel még mindig kételkedtek, enni kért tőlük. „Adtak neki egy darab sült halat (és lépesmézet). Fogta, szemük láttára evett belőle (és a maradékot odaadta nekik)”. (Luk 24, 39-43) Gondoskodott a hitelenkedőkről… A Negyedik Evangélium utolsó fejezetében is idő kell ahhoz, hogy a halászó apostolok közül János fölismerje.

Jézus roppant türelemmel tanítja az emmausziakat: "Ti oktalanok, milyen nehezen hiszitek mindazt, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az Írásokban róla szól.” – Miért magyarázgat, miért nem nyitja meg a szemüket, és kész? Mert nem kész. Isten tapintata ilyen. Tökéletesen szabaddá tett bennünket. Megadja a hit kegyelmét, aztán ránk bízza hogy élünk-e vele, vagy elsorvasztjuk.

*

Amikor a faluhoz értek, Jézus „úgy tett, mintha tovább akarna menni.” S bár a tanítványok esze még hitetlenkedett, szemlátomást a próféták sem győzték meg őket, de az a valami, ami mélyebben és magasabban van az észnél, megszólalt: Maradj velünk, kérték, mert esteledik, és már lemenőben van a Nap.” – Ezt a valamit szívnek nevezzük. Mondhatnánk léleknek is, de a szív képe elevenebb. Jézus „betért hát, hogy velük maradjon. Mikor asztalhoz ültek, kenyeret vett kezébe” – Itt szakítsuk meg elbeszélésünket. Milyen különös, hogy neki adják a kenyértörés jogát, ami rendszerint a családfőt, vagy a legtekintélyesebbet szokta illetni. Kleofás bácsi nyilván korosabb volt nála, sőt, mintegy a vendégük lévén, nekik kellett volna kínálni, mégis ekkora tisztelettel viseltettek iránta?

Micsoda üdvtörténeti pillanat!

*

Ez a pillant az emmauszit, a mait, s a végítéletig az összes napot magába foglalja. Benne a fizikai és az azon túli egy. Innen a fölismerés lélekizzító lobbanása.

Jézus a kenyeret „megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt szemük és fölismerték.” Kit ismertek föl? József fia Jézust a „nagyhatású prófétát”? Nem, az Oltáriszentséget! A megváltott világ a középpontját, melyben állandóan egyek lehetünk vele, mert a Kenyér Ő maga. Milyen szépen szól Lukács: „odanyújtotta nekik." A kenyeret? Önmagát. Jézus „ekkor eltűnt előlük”, de ők már meglátták az Urat elevenen és a Kenyérben. A mindennapi csodát. Barsi Balázs szerint a Miatyánkban ezért az Oltáriszentség, vagyis Jézus a "mindennapi kenyér".

Ezért kiáltanak föl rögtön a jelenet után, kicsit színezve visszafelé a történetet: Ugye lángolt a szívünk, mondták egymásnak, mikor útközben beszélt hozzánk…" nem útközben lángolt, mégsem hazudtak, mert a Föltámadott ettől kezdve örökre égett, ég a szívükben.

316. Beavatás

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap