Az én Trianonom

Bodor Miklós László, szo, 09/05/2015 - 00:20

Apám aznap nagyon korán ébresztett.

     Sebtiben öltöztünk. Úti csomagunkat már este összeállította, felkapta, futtában elköszönt nővérétől, és az első villamosok egyikével érkeztünk a Nyugati pályaudvarra.

     Két bátyja már megvette jegyünket. A vonat már benn állt az induló vágányon. Elhelyezkedtünk a sárga-barna csíkosra festett üléseken. Nyűgös voltam. Szerettem volna megnézni a mozdonyt, de kérésem nem teljesült.

 

A vonat nem hasonlított a mai, az időjárásnak megfelelően hűtött – vagy fűtött – kényelmes kocsikhoz. A mozdonyt szénnel fűtötték kormosnak látszó, fekete ruhás vasutasok. A kalauznak viszont piros zsinóron lógó sípja volt, és csillogó szerszámmal lyukasztotta ki jegyeinket. Nekem megengedte, hogy megpróbáljam apám sötét rózsaszín menetjegyét érvényesíteni. A vastag kartont nem tudtam „kezelni” (nemrég előkerült távoli gyermekkorom megőrzött emlékei közül…) . Erős markával átfogta kezeimet, és közös erővel sikerült szép kerek lyukat varázsolni rá.

 

A füstös kéményű, sistergő mozdony minden állomás előtt és tovaindulása alkalmából hatalmasat füttyentett. Sok állomáson állt meg, és sajnáltam, amikor az egyiknél leszálltunk.

     A faluból gyorsan befordultunk az erdőbe.

 

*

 

Apám bátyjai otthonosan mozogtak a fák között kanyargó ösvényeken.  Ahol szélesebb út keresztezte a gyalogösvényt, ott egyikük előre ment, hallgatózva, figyelmesen körüllesett, majd intett nekünk.

     Hamar elfáradtam. Négyéves, pipaszár lábú, madárcsontú kiskölyökként nem győztem a három katonaviselt felnőtt által meghatározott iramot.

     Egy-két helyen, a bozótosban várni kellett, míg két-háromtagú, egyenruhás „arra járó” csoport el nem ment. Egy helyütt megállást vezényelt legidősebb nagybátyám.

    Órájára nézve, bólintott, amikor egy újabb kéttagú járőr érkezett. Őket ismerhette, mert egyszerűen odament hozzájuk. Hátizsákjából kis csomagot nyújtott át nekik, és őket pár lépésről követve érkeztünk egy – számomra akkor még szélesnek látott – folyóhoz .

 

A túlparton egyszerre szétnyílt egy bokor, és fekete sokszoknyás, fekete kendős öregasszony lépett elő.

     Néven szólította apám testvéreit:

– Te pedig a Laci vagy? Te még „itthon” születtél. Kisbaba voltál, kétéves, amikor menekülnötök kellett –  csapta össze kezeit, apámat látva.

– És a kisfiú, csak nem a kisfiad? Úgy-e Miklós a neve, mint a bátyámnak, nagyapjának. Isten nyugosztalja szegényt… – csuklott el a hangja. Megtörölgette a szemét, és mikor erőre kapott, beszámolt életükről.

  • Úgy meg ölelgetnélek, hogy szuszt is kipréselném belőled! – ujjongott
  • Át tudnék lábalni vele. – ajánlkozott keresztapám a két katonára nézve, rám mutatva
  • Még csak az kéne! Ennyit tehettem, ez is veszélyes, ha beárulnak! – szörnyedt el a zöld parolis tizedes

     Beszélgetésükből nem sokat értettem.

     Megtudtam, hogy a visszatért csehek Józsiékat elvitték messze, Prága mellé valahová.

     Náci tótnak vallotta magát, ő ott maradhatott, de házába azért idegen szavú, sose látott új embereket telepítettek.

     Ez meghalt, amannak ugyancsak mennie kell.

− Másodszor kell megélnem ezt a szörnyűséget! − jajdult fel. − A faluban most Kubó az úr, ő lett a titkár, és akire rábök, vagy amelyik kaput megjelöli, azért jön a teherautó azonnal, vagy pár nap múlva.

 

*

 

Kicsi voltam. Messzire nem kószálhattam. Rányílt a szemem a part menti sás levelein tornázó acélkék−sötétzöld karcsú szitakötőkre. Az átlátszó vízben ezüstös halacskák fickándoztak. A bokrok ágain poszáták repkedtek. A nyárfák tetején láthatatlan sárgarigók fuvoláztak.

     Szívesen maradtam volna napestig, de a két katona a visszaindulásra nógatott bennünket.

− Lebukunk, magukkal együtt! – mordult ránk a kétcsillagos járőrparancsnok.

 

Elbúcsúztunk.

 

Mindkét nagybátyám végigharcolta a háborút.

     Egyiküket röviddel az eset után internálták. Apám harcolt az Ipoly-Garam környéki hadeseményekben. Később Németországban esett amerikai hadifogságba. Óriási szerencsének mondta, hogy nem orosz vagy francia csapatok előtt kellett letenniük a fegyvert.

     Mindkét bácsikámat megfosztották rendfokozatától, nyugdíj nélkül ki kellett bújnia egyenruhájából.

 

Apám soha nem látta újra szülőhelyét. 1918-ban született Nagytapolcsányban. Kétéves volt, amikor a családot elüldözték, mert házuk, földjeik kellettek az újdonsült állam polgárainak… Halála után én járhattam „otthon” (bár én már nem születhettem ott…), és hoztam egy marék földet sírjára.

A két "zöld-ávós" sorkatona (a Határőrség az ÁHV egyik alakulata volt...), azzal, hogy segítséget nyújtott elszakított idős rokonunkkal való találkozásunkhoz, és bántatlanul elengedett, sőt visszakísért a határsáv vonaláig, ugyanakkora veszélynek tette ki magát, mint apámék,és bátyjai! Az írás kereteibe nem fért bele, hogy a tizedes édesapja keresztapám alakulatának katonája volt, akit sebesülése után bátyám a saját lován küldött hátra a tábori segélyhelyre. A besorozott kiskatona pedig - sebesülését túlélt katonatársának fia -,  ministráns volt Vácott, a fehérek templomában.

Ez az eset,és amelyek akkoriban, azóta értek, mindhalálig meghatározták/befolyásolják  ellenszenvemet  mindentől, ami a Haza,az  Egyház, a Család töretlen egységének megbontásának gyanúját hordozza. 

Nem értettem akkor még: MIÉRT? Sok volt a „miért”.

Szegénységben éltek, éltünk mindannyian.

Fájdalmukat, honvágyukat hagyták csak rám.

Örökségem a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék, Őrvidék: az elrabolt Nagyhaza mindig keserves szeretete.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap