Az én Trianonom

Bodor Miklós László, cs, 06/08/2017 - 00:12

 

Apám aznap nagyon korán ébresztett.

     Sebtiben öltöztünk. Úti csomagunkat már este összeállította. Hátizsákját felkapta. futtában elköszönt nővérétől, aki a hadifogságból hazatért öccsét velem együtt, befogadott bennünket, és az első villamosok egyikével érkeztünk a Nyugati pályaudvarra.

     Két bátyja már ott várt. Megvették jegyünket. A vonat már benn állt az induló vágányon. Elhelyezkedtünk a sárga-barna csíkosra festett üléseken. Nyűgös voltam. Szerettem volna megnézni a füstöt, gőzt pöfékelő mozdonyt, de kérésem nem teljesült.

 

A vonat nem hasonlított a mai, az időjárásnak megfelelően hűtött – vagy fűtött – kényelmes kocsikhoz. A mozdonyt szénnel fűtötték kormosnak látszó, fekete ruhás vasutasok. A kalauz bácsinak viszont piros zsinóron lógó sípja volt, és kívánatosan csillogó szerszámmal lyukasztotta ki jegyeinket. Nekem megengedte, hogy megpróbáljam apám sötét rózsaszín menetjegyét érvényesíteni. A vastag, kemény kartont nem tudtam „kezelni” (nemrég előkerült távoli gyermekkorom megőrzött emlékei között található…) . Erős markával átfogta kezeimet, és közös erővel sikerült szép kerek lyukat varázsolni rá. 

A füstös kéményű, sistergő mozdony minden állomás előtt és tovaindulása alkalmából hatalmasat füttyentett. Sok állomáson állt meg, és sajnáltam, amikor az egyiknél leszálltunk.

     A faluból gyorsan befordultunk az erdőbe.

*

Apám bátyjai otthonosan mozogtak a fák között kanyargó ösvényeken.  Ahol szélesebb út keresztezte a gyalogösvényt, ott egyikük előre ment, ha úgy látta jónak: hasra vágódott, hallgatózva, figyelmesen körüllesett, majd intett nekünk.

     Hamar elfáradtam. Négyéves, pipaszár lábú, madárcsontú kiskölyökként nem tudtam tartani a három katonaviselt felnőtt által meghatározott iramot.

     Egy-két helyen, a bozótosban várni kellett, míg két-háromtagú, egyenruhás „arra járó” csoport el nem ment. Egy helyütt megállást vezényelt legidősebb nagybátyám.

    Órájára nézve, bólintott, amikor egy újabb kéttagú járőr érkezett. Őket ismerhette, mert egyszerűen odament hozzájuk. Hátizsákjából kis csomagot nyújtott át nekik, és őket pár lépésről követve érkeztünk egy – számomra akkor még szélesnek látott – folyóhoz.

A túlparton egyszerre szétnyílt egy bokor, és fekete sokszoknyás, fekete réklis, fekete kendős öregasszony lépett elő.

     Néven szólította apám testvéreit:

  • Jé! Miklós, Pista! Te pedig a Laci vagy? Te még „itthon” születtél. Kisbaba voltál, kétéves, amikor menekülnötök kellett –  csapta össze kezeit, apámat látva.

– És a kisfiú, csak nem a kisfiad? Úgy-e Miklós a neve, mint a bátyámnak, nagyapjának. Isten nyugosztalja szegényt… – csuklott el a hangja. Megtörölgette a szemét, és mikor erőre kapott, beszámolt életükről.

  • Úgy meg ölelgetnélek, hogy szuszt is kipréselném belőled! – ujjongott

  • Át tudnék lábalni vele. – ajánlkozott keresztapám a két katonára nézve, rám mutatva

  • Még csak az kéne! Ennyit tehettem, ez is veszélyes, ha beárulnak! – szörnyedt el a zöld parolis tizedes

     Beszélgetésükből nem sokat értettem.

     Megtudtam, hogy a visszatért csehek Józsiékat elvitték messze, Prága mellé valahová.

     Náci tótnak vallotta magát, ő ott maradhatott, de házába azért idegen szavú, sose látott új embereket telepítettek. Őt magát kiparancsolták a kert végi nyári konyhába.

     Ez meghalt, amannak ugyancsak mennie kell.

− Másodszor kell megélnem ezt a szörnyűséget! − jajdult fel.

− A faluban most Kubó az úr, ő lett a titkár, és akire rábök, vagy amelyik kaput megjelöli, azért jön a teherautó azonnal, vagy pár nap múlva.

*

Kicsi voltam. Messzire nem kószálhattam. Rányílt a szemem a part menti sás levelein tornázó acélkék−sötétzöld karcsú szitakötőkre. Az átlátszó vízben ezüstös halacskák fickándoztak. A bokrok ágain poszáták repkedtek. A nyárfák tetején láthatatlan sárgarigók fuvoláztak. A part alatti bokrok előtt acélkék tollú, torpedó alakú jégmadár villant tova.

Megannyi, addig ismeretlen élő csodalény, „akiket” csak évekkel később ismertem meg közelebbről, ám ismeretlenül is ekkor szerettem beléjük.

     Szívesen maradtam volna napestig, de a két katona a visszaindulásra nógatott bennünket.

− Lebukunk, magukkal együtt! – mordult ránk a kétcsillagos járőrparancsnok.

 

Elbúcsúztunk a nénitől. Soha nem láttam többé.

Apám, születésem idején harcolt az Ipoly-Garam környéki hadeseményekben. Egykori otthonukba, szülőhelyére természetesen nem jutott el. Később Németországban esett amerikai hadifogságba. Óriási szerencsének mondta, hogy nem orosz vagy francia csapatok előtt kellett letenniük a fegyvert.  Semmikor nem látta újra szülőhelyét. 1918-ban született Nagytapolcsányban. Kétéves volt, amikor a családot elüldözték, mert házuk, földjeik kellettek az újdonsült állam polgárainak… Halála után én járhattam „otthon” (bár én már nem születhettem ott…), és hoztam néhány marék földet sírjára.

Mindkét nagybátyám végigharcolta a háborút.

     Egyiküket röviddel az eset után internálták. Mindkét bácsikámat megfosztották rendfokozatától, nyugdíj nélkül ki kellett bújniuk egyenruhájukból.

A két "zöld-ávós" sorkatona a Határőrség az (ÁVH egyik alakulata volt...), tagja, azzal, hogy segítséget nyújtott elszakított idős rokonunkkal való találkozásunkhoz, és bántatlanul elengedett, sőt visszakísért a határsáv vonaláig, ugyanakkora veszélynek tette ki magát, mint apámék, és bátyjai! Az írás kereteibe nem fért bele, hogy a tizedes édesapja keresztapám alakulatának katonája volt, akit sebesülése után nagybátyám a saját lován küldött hátra a tábori segélyhelyre. A besorozott kiskatona pedig - sebesülését túlélt katonatársának fia -, ministráns volt Vácott, a fehérek templomában.

Ez az eset, és amelyek akkoriban, azóta értek, mindhalálig meghatározták/befolyásolják  ellenszenvemet  mindentől, ami a Haza, az  Egyház, a Család töretlen egységének megbontásának gyanúját hordozza. 

Nem értettem akkor még: MIÉRT? Sok volt a „miért”.

Szegénységben éltek, éltünk mindannyian.

Fájdalmukat, honvágyukat hagyták csak rám.

Örökségem a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék, Őrvidék: az elrabolt Nagyhaza mindig keserves szeretete.

 BML

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap