Az értelmiség nyomorúsága

Jókai Anna, h, 11/20/2017 - 00:06

Az ember naivitása, hogy újra és újra azt reméli, rossz után csak jó jöhet. Ritkán van így. Már az is öröm, ha a rossz más, enyhébb formában, némiképp változatosabban köszönt a világra. Mint esetünkben, Magyarországon. De tragédia, ha a meg nem értett alkalom a lehetségessé vált jót teljes negativitásba fordítja. Mint Balkán-szerte és Oroszország táján. Nem, nem ezt képzeltem el én sem, ami lett. A realitás leszállított itt a földre, egy-kettőre, minden álmodozót. Az értelmiség huppant a legnagyobbat. Egyrészt nem volt képes szellemi kontrollt teremteni a politika felett, másrészt kényszert érzett arra, hogy az iszapbirkózásokba akár küzdőként, akár döntőbíróként belebonyolódjon. Mindenképpen bemaszatolódott. S bizonyos fokig nevetségessé is vált – hiszen menetközben kiviláglott, semmi szó többé nem fontos; a pénz a fontos. Fejre állt a természetes rend. Nem az ember használja a pénzt, hanem a pénz használja emberét. Pénzember: árulkodó, rejtett birtokos-kapcsolat. A pénz a gazda. Hullajt néha, odapotyogtat a kultúrának, a művésznek valamit. Meg is kell forrón köszönni. Hála neked (ez itt a reklám helye).

Különben is: ki az értelmiségi? Magával a fogalommal is csínján kell bánni. Diplomához kötött? Netán a doktori címhez? Jól ismert tény, hány kutyaütő szaladgál „dr”-rel a neve előtt. Nálunk hemzsegnek a különféle titulussal fölruházott urak és hölgyek. Az elvégzett felső iskola nem minősít. Vannak ordítóan műveletlen szakbarbáraink – vagy ami még keservesebb, sokan a saját szakmájukhoz sem értenek, különösen alkotó fantáziájuk silány. Alkotni nemcsak a tudományokban, a művészetekben lényeges, hanem mindenütt, ahol e kezdeményezés az emberen múlik. Az értelmiségtől megkívántatik az átfogó gondolkodás; nemcsak bepillantás a dolgok erdejébe, hanem valamiféle átlátása is az egésznek. Számomra az az értelmiségi, akinek nagyképűség nélküli tartása van, saját, de nem kisajátított világképe, biztos, de nem elmerevült tudása, és jóakarata, amit a többiek érdekében folyamatosan működtet. Csak úgy, megszerzett papírral a zsebünkben értelmiségként tetszelegni nem nagy kunszt – ez a felelősségvállalásra is kevés. Az értelmet a szellem világossága gyújtja fel: a szellemi ember az, akinek – éppen mélyebb tudása okán – felelőssége van, mi lett a világból, éppen ő általa, vagy mi nem lett a világból, talán miatta is.

Valóban, az elnyomó hatalmak előszeretettel tizedelték az értelmiséget. De mindenki mást is, aki moccant, dacolt, szájalt. A lágerekben egymás mellett feküdt a poloska-lepte priccsen professzor és kétkezi munkásgyerek, joghallgató és parasztlegény, varázsos költő és analfabéta. Az ilyen-olyan, már ravaszabb rendszer pedig (a hangzatos jelzővel ellátott áldemokrácia) már nem fizikailag gyötör, nem a mozgásban korlátoz, hanem kilúgoz, manipulál, beígér, fölbérel és megfizet. Ez a fenyegetőbb. Ez az a csapda, amibe nem szabad az értelmiségnek besétálnia; de ha csak értelmiségi marad, könnyen lépre megy.

Az értelmiség nyomorúsága, minél zajosabb csinnadratta övezi, annál látványosabb. A szellemi ember csöndes, munkálkodása szinte észrevétlen, felelőssége mégis óriási: teszi-e, a jelenben ugyan még csak részben kivitelezhetőt, mondja-e a még csak alig fölfoghatót, bírja-e a majdnem elviselhetetlen magányt és értetlenséget.

Vajon az értelmiségnek kell eszmékkel ellátnia a társadalmat? Ez volna rendeltetése, hogy a saját kútfejéből kipattant, egymással vérig ütköző „igazságokkal” tündököljön? Vagy egyszerűen (és nagyszerűen) csak ki kellene olvasnia a világlét törvényeiből, persze önnön korára és hazájára alkalmazva: merre és hogyan? Én ebben az érzékeny közvetítésben hiszek. Amikor a hiteles személyiség tud valamit az örökből, amihez aztán szerzett, megszenvedett gondolatát hozzáadja; a monoton, elvékonyodó jövőképet így dúsítja fel. A szellemi ember és a valódi értelmiségi mindig az ideológiák fölött gondolkodik. A múlt eszméiből csak az el nem avuló alapeszméket őrzi; sohasem a makacs rögeszméket. S az óvatosság még így sem árt. A kényszerrel hirdetett, megparancsolt eszme eredetében bármily nemes és igaz, terjesztése során óhatatlanul téveszmévé züllik, szimpla ideológiává süllyed, mert a szabadságot, a szabad akaratot veszi semmibe. Az egyén szabad akarata nélkül pedig nincsen útválasztás, csak egybeterelés; nincsen meggyőződés, csak érdek.

A kérdéskört szűkítve: milyen hatása van az irodalomnak a társadalomra? „Semmilyen?” „Óriási?” „Valamicske?” – a sommás ítélet lustaság vagy tévedés.

Nagy ritkán, amikor az időszalagon egy-egy aion végén csomó képződik (kairosz), a radikális váltás-ponton az irodalom a nyargaló történések alá igenis friss lovat adhat, legközelebbi honi példa rá a mi ötvenhatunk. Kivételes helyzetekben bizonyos típusú irodalom hatásos eszközként is használható. Nincs ezen az „eszközségen” szégyellnivaló – mint ahogy azon sincs, ha egy másfajta irodalom – természeténél, ihletforrásánál fogva – erre a közvetlenül beavatkozó szerepre nem alkalmas. De a forradalmak bizony „elzúgnak”, a helyzetek ellaposodnak. Ha győz az „ügy”, az írót a társadalom lassan, de biztosan lekoptatja, érdemeit elfelejti. Ha pedig veszít, a zászlóhordozót egy-kettőre kiirtják, vagy – ami még szomorúbb – megpróbálják a másik fél zászlaját a markába nyomni. Néha, sajnos, sikerrel. Ezért jobb, ha nem általánosítunk. Most, látszólag, olyan időt élünk, hogy akár a tengerpart fövenyére is írhatnánk a betűt, mintha mindent elmosna a hullámverés. Most és látszólag. Fütyül ránk a társadalom – hacsak nem mi vagyunk hajlandók a pártok dallamvezetése nyomán fütyülni. Ettől a jó ízlésű író tartózkodik; nem is képes rá; hallgat; vagy belátja: akár ír, akár nem ír, ez önmagán kívül talán senkit sem érdekel. A „társadalom” megy a maga feje után, a többség a könyvet, ha elég rikító és pehelykönnyű, pillanatnyi szórakozásként elfogadja, s az összelapított Colás-dobozzal együtt az ablakon kihajítja. Nem is kár érte. Fogyóanyag. Mások a számukra olvashatatlant puszta sznobériából a szembetűnő polcon tárolják. Megfér itt egymás mellett súlyos és üres; nem bántják egymást, egyelőre le sem is lepleződnek.

Most, látszólag, egyelőre: kulcsszavak. Arról beszélnek, amiben hiszek. Semmi sem végleges, semmi sem végzetes. Hagyjuk a „társadalmat”. Az irodalom a személyes lélekhez szól. Azt hivatott megérinteni. Nem száraz tudálékosság, de nem is infantilis játszódás. Ami meg van írva – meg van írva. Hat a nagyidőben; akihez valóban eljut, abban tovább dolgozik.

Minden fontos könyv tett; nemző-aktus. S minden érett olvasat fogantatás.

S ami születik majd: akár a ma ültetett diófa gyümölcse. Nem a mi dolgunk többé.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap